- Fel fog még ébredni? - Lanna hangja nagyon távolinak tűnt.
- Egészen biztosan - válaszolt rá egy ismeretlen hang.
     Kalen éppen álom és ébrenlét közt feküdt, amikor a valóság és a képzelet összekeveredik, és különös, lebegő állapotban hagy még egy pár percig. Aztán kinyitotta a szemét, és ez alkalommal ébren sem tudta eldönteni, hogy most az igazi világban jár, vagy még álmodik. Puha ágyban feküdt, meleg takaró alatt, és az ágya mellett egy bögre forró kakaó gőzölgött. Ketten álltak az ágya mellett: Lanna, aki úgy tűnt, új ruhát kapott, türkizkék színűt, és egy Lannával egyformán magas (vagyis inkább alacsony) ráncos öregasszony, aki csillogó aranyszálakkal átszőtt barna köpenyt viselt a ruhája felett. Amikor Kalen ránézett, úgy érezte, még sosem nézett ennyire vén szempárba.
- Üdvözöllek a Bűvölet Völgyében! - köszöntötte őt az idős asszony. - A nevem Ramera, a tiéd pedig, ha jól értesültem, Kalen.
- Hogy érzed magad? - kérdezte Lanna.
- Jól, azt hiszem - dörzsölte meg a fejét Kalen. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk - nyújtott kezet az öregasszonynak. Ramera elmosolyodott, és megrázta a fiú kezét. - Igyál egy kis kakaót! - nyújtotta felé a bögrét. Mindjárt hozok egy kis harapnivalót - azzal elcsoszogott.
     Amennyire meg tudta állapítani, egy félig a földbe ásott házban voltak, amelynek tetejét faágak támasztották. Az ablakokon beömlő napfény nagyon kedélyessé varázsolta a szobát, amelyben voltak, a fából faragott bútorokat, a hatalmas kúszónövényeket, amelyek ide-oda kapaszkodva átszőtték a helyiséget, és a vörös kőből épített kandallót.
- Hogy kerültünk ide? - kérdezte Kalen.
- Amikor lezuhantunk, te elájultál - kezdte Lanna. Kalen elszégyellte magát: egy fiú nem szokott elájulni. De attól, amit ezután hallott, még rosszabbul kezdte érezni magát.
- Nem tudtalak magadhoz téríteni, úgyhogy elkezdtelek húzni befelé az erdőbe. Tudtam, hogy a zuhatagon túl kell lennie a Bűvölet Völgyének, ahol biztonságban leszünk, és te is rendbe fogsz jönni, mielőtt átkelünk a Rejtélyek Szigetére.
- Szerencsére már útközben rátok találtam - tért vissza egy tányér süteménnyel Ramera. - Ez a szegény kislány már nagyon nehezen vonszolt téged, te só zsák - nevetett jóízűen, és miután letette Kalen elé a tányért, begyújtotta a kandallót. - Nemsokára beesteledik, és lehűl az idő. Ha jól laktál, még lesz időnk rá, hogy alkonyatkor tekintsétek meg a Völgyet - olyankor a legszebb!
     Kalen nem értette, hogy a vénségesen vén Ramera miért jelenthetett segítséget Lannának abban, hogy őt idevonszolják. Ám ahogy kezdett melegedni a szoba, Ramera levette köpenyét, és akkor Kalen észrevette a szárnyait.
- Te tündér vagy? - kérdezte álmélkodva.
- Az volnék - felelte Ramera. - Talán nem nézted ki belőlem?
- Ramera a legidősebb és a legnagyobb hatalmú Mendeország tündérei közül. Neki sosem kellett elmenekülnie Tondar elől - válaszolt az öregasszony helyett Lanna.
     Ramera gúnyosan mosolygott:
- Persze, hogy nem kellett elmenekülnöm. Mindenki tudja Mendeországban, még ez a sehonnai Tondar is, hogy már csak napjaim vannak az indulásig az Ezer Szépség Földjére. Túl öreg vagyok már. A Völgy lassan túlcsordul a varázserőmtől, és akkor végleg eltűnik mindenki szeme elől, aki nem tündér maga is.
- Tessék? - kérdezte meghökkenve Kalen. Semmit sem értett az utolsó mondatból.
- A tündérek megtöltik bűbájjal a helyet, ahol sokáig élnek - magyarázta Lanna. - Lepkelak, ahol az anyukámmal lakunk, még nem régóta az otthonunk, ezért csak néhány varázslatos vonása van, éjszaka éneklő fák, egész évben nyíló virágok és más apróságok. De ott van a Varázs Tava, az sem véletlenül bír akkora erővel. Nagyon sokáig élt ott egy tündér, és amikor már ezer és ezer éves volt, és közeledett az ideje, hogy távozzon az Ezer Szépség Földjére, a varázsereje elkezdte megtölteni a környezetét. A törvényünk úgy tartja, hogy ha már egy tündérnek nem marad semmi varázsereje, mert valamennyit visszaadta Mendeország földjének, akkor kell végleg elmennie.
- Lanna jól mondja. Az én erőm pedig igencsak fogytán van már - vallotta meg Ramera. Éppen hogy repülni tudok még. Azt hiszem, mielőtt a Tondar elleni küzdelem napja felvirrad, én már örökre itt hagyom az országot.
- Honnan tudod, hogy nem térhetsz vissza? Lanna azt mondta, hogy vannak, akik rejtélyes módon megfiatalodnak, és visszatérnek ide - kérdezte Kalen.
- Segítségünkre lennél az utolsó csatában - jegyezte meg Lanna.
- Én már nem szeretnék visszajönni - felelte egyszerűen Ramera, és megint csak őszinte jókedvvel mosolygott rájuk. - Nem leszek ott az utolsó csatában, hiszen nem ez lesz az utolsó csata. Mialatt Mendeországban éltem, és higgyétek el, az nem volt kis idő, számos nagy csatát megvívtunk, amiről azt hittük, az lesz az utolsó. Harcoltunk óriások ellen, akik a Sötét és Végenincs Fenyvesen túlról érkeztek, a gonosz varázsló, Sepezav ellen, aki a Roppant Óceán felől jelent meg pusztulást hozó hajóján, és legyőztük a boszorkányt, Elizt, aki erdőket égetett fel és folyókat szárított ki.
- Tondar tündéreket rabol el, és bezárja őket a várába, hogy mikor elkezdenek öregedni, az ő erődjét itassák át varázserővel - mondta Lanna.
- Az összes alávaló sötét alak közül, aki Mendeországra fente a fogát, Tondar a legostobább - jelentette ki Ramera. - Ő halandó király, északkeleten uralkodott eddig egy komor és szomorú birodalomban, amelynek minden lakója szolgaságra van ítélve. Ám elérve a halandók életének negyvenedik évét, rettegni kezdett a haláltól. Úgy döntött, leigázza Mendeországot, hogy a tündérek erejéből nyerjen magának halhatatlanságot, de azt maga sem tudja, hogy mit is kellene ehhez tennie. Ezért kutatja-keresi elszántan a Bölcs Szarvast, mert tőle várja a választ a kérdésre. Az biztos, hogy lehet száz tündér a foglya is, egyiktől sem nyerhet haláltalanságot - szögezte le.
- Azért, mert a tündérek valójában nem halhatatlanok? - kérdezte Kalen.
- Pontosan, édes fiam, pontosan - bólogatott Ramera. - Mendeországnak egyetlen valóban halhatatlan lakója van.
- A Bölcs Szarvas - értette meg Kalen. - Semmiképp sem szabad, hogy Tondar elfogja őt. Nem hagyhatja el ő is Mendeországot egy időre? Csak amíg...
- Amíg te, Bajnokom és Lanna, kicsikém legyőzitek Tondart? - nevetett Ramera. - A Bölcs nem hagyhatja el Mendeországot. A tündérek megtehetik, mint ahogy minden lény, aki a halandóság mellé szabadságot is kapott. A halhatatlanság azonban következményekkel jár. Egyidősnek lenni a világoddal - ez olyan kötelék, amit nem lehet feloldani. Ha az egyik elpusztul, a másiknak is vége. A Bölcs Szarvasnak nincs választása, de hát azért hívják Bölcsnek, mert nem is kíván választani. Ő és Mendeország egyek, olyanok mint a test és a lélek, de ezt talán még túl korai lenne megértenetek. Gyertek inkább, nézzünk szét a Völgyben! - indítványozta Ramera.

     Kalen gyorsan magába tömte a sütemény utolsó falatjait is, és követte Lannát és idős házigazdájukat. Ahogy kiléptek a földbe ásott házból, Kalen a legszebb helyen találta magát, ahol valaha járt. Arany- és ezüstlombú fák álltak a völgyben, halk susogásuk az enyhe szélben a legmegnyugtatóbb hang volt, amit Kalen el tudott képzelni. A puha fűben százféle virág nyílt. (- Mindegyik gyógyító - vagy más rendkívüli tulajdonsággal bír - jegyezte meg Ramera.) A fák között itt is, ott is, madarakat lehetett felfedezni, olyan fajtákat, amilyeneket Kalen korábban nem látott.
- Ha majd legyőztétek Tondart, ide hozzátok gyógyulni a foglyait és azokat, akik megsérülnek a csatában - mondta az öreg tündér. - Most pedig sétáljatok egy kicsit, aztán térjetek nyugovóra!
- Azt hiszem, jobb lenne, ha rögtön tovább indulnánk - mondta Lanna.
- Hidd el, kis bogaram, nem tanácsos a Rejtélyek Szigetére este érkezni - győzködte őt Ramera.
- Tényleg olyan sötét és veszélyes hely? - kérdezte Kalen.
- A bűbájok, amelyeket Mirian, én és más tündérek mondtunk a Szigetre, hogy megvédjük az iránytűt, rátok nem fognak hatni, mert nálatok van a smaragd - válaszolta Ramera. - De a Sziget komorságának története ennél sokkal régebbi. Sepezav, a gonosz mágus, akiről beszéltem, réges-rég elfoglalta a Rejtélyek Szigetét, és átitatta sötét hatalmával. Megtalálta az iránytűt is, és az elvezette a Bölcs Szarvashoz. Az volt Mendeország legsötétebb és egyben legragyogóbb napja. A Bölcs Szarvas megmutatta erejét. Ám Sepezav pusztulása után gonoszsága nem múlt el nyomtalanul. A Rejtélyek Szigetét csak az láthatja egykori valójában, akinek a szívében nincs félelem. Ha féltek a gonosztól, a Sziget a félelmetes arcát mutatja nektek.
- Én nem vagyok gyáva. Nem félek - jelentette ki határozottan Lanna.
- Én félek Tondartól. De nem érzem magam gyávának. Félek, mert ha elrontok valamit, elveszítem a legjobb barátomat, és talán mások is meghalnak majd a csatában, sokan, ha nem tudom legyőzni Tondart - vallotta meg Kalen.
- A Bajnokunk ezúttal bölcsebben beszélt nálad, Lanna - mondta Ramera, és elégedetten nézett Kalenra. - Aki fél a gonosztól, nehezebben válik az áldozatává. A vakmerőkből nem lesznek nagy hősök, csak a bátrakból, akik ismerik a félelmet, de a döntő pillanatban nem hagyják, hogy a félelem eluralkodjon rajtuk.
     Kalen és Lanna nem néztek egymásra. Kalen zavarba jött a váratlan dicsérettől, Lanna pedig elvörösödött, mintha megrótták volna.
- Sétáljatok egyet a völgyben, aztán várlak titeket a vacsorával - mondta nekik Ramera.
     Kalen és Lanna külön-külön bóklásztak egy darabig, aztán visszamentek a házba, amelyet kívülről alig lehetett észrevenni, mert teljesen benőtte a fű. Csak a díszesen faragott ablakok voltak árulkodóak.
     Odabent gazdagon megrakott asztal várta Kalent, Ramera és Lanna csak leültek mellé, de nem ettek semmit. A fiú azonban degeszre ette magát kenyérrel, sonkával, sajttal, és megivott egy jókora bögre tejet is. Vacsora közben kerülték a komoly témákat, a völgyről beszélgettek és arról, hogyan épült fel a ház.
- Reggel korán ébressz fel! - kérte Kalen Lannát.
- Rendben. Aludj jól, Kalen!
     A fiú bebújt a meleg takaró alá, és még jó ideig gondolkozott azon, amit aznap hallott. Néha résnyire kinyitotta a szemét, és látta, hogy Lanna a kandalló előtt ül, és időnként felé sandít. Kalen ilyenkor mindig gyorsan becsukta a szemét. Egy idő után aztán elszenderedett. Most aludhatott utoljára rendes ágyban, amíg az útja végére nem ér, és bőven volt mit bepótolnia pihenés terén.
- Kalen, Kalen, ébredj! - Lanna a karját ütögette, mikor a fiú hirtelen felült az ágyon - Ramera nincs sehol!
- Micsoda? - Kalennek szüksége volt egy-két pillanatra, hogy összerakja, hol is van, miért és ki az a Ramera.
- Sehol sincs a házban, sem a völgyben! És itt hagyta nekünk ezeket - mutatott Lanna a Kalen ágya végén heverő bőrvértekre és egy sötétzöld ruhára, amely Lanna mérete volt.
     Kalen felemelte a mellvértet, amely a legnehezebbnek tűnt az összes darab közül, és azt is meglepően könnyűnek találta. Felöltötte magára.
- Gondolod, hogy ezek varázserejűek? - kérdezte a tündérlányt.
- Gondolom, azok - felelte Lanna, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Szerinted merre van Ramera?
- Talán... - kezdte Kalen habozva -, talán elindult az Ezer Szépség Földjére.
- Olyan mintha csak minket várt volna - tűnődött el Lanna. - Még annyi mindent kérdeztem volna tőle...
     Egy ideig még vártak, hátha visszatér az öreg tündér, de aztán el kellett indulniuk. A konyhában találtak egy nagy batyut, telis-tele elemózsiával, amitől Kalen máris egy kicsit könnyebb szívvel indult a Rejtélyek Szigetére. Ramera nem bukkant fel az úton sem, amelyen elhagyták a völgyet, és a folyóparthoz indultak.
- Örülök, hogy találkoztunk vele - jegyezte meg Lanna. - Kár, hogy már ilyen kevés ideje maradt.
- Nem tűnt szomorúnak - mondta Kalen. - Talán már tényleg olyan sokat élt itt, hogy nem bánja, ha egy másik helyre távozhat.
- Kíváncsi vagyok, hogy találkozik-e az apukámmal - sóhajtotta Lanna.
     Kalen egy hirtelen ötlettől vezérelve a kezét nyújtotta felé. Lanna nem nézett rá, de megszorította a felé nyújtott kezet.
- Irány a Sziget! - mondta.