Kisvártatva orkán erejű szélben haladtak a sziget belseje felé. Már nem volt kérdés, hogy kézen fogva mennek-e: Kalennek minden porcikáját, amit nem takart ruha, égővörösre fújta a szél, Lanna azonban szemmel láthatóan nem fázott, és a keze melegítette Kalenét. A tündérlány másik tenyerén pedig a smaragd feküdt, és mutatta az utat az iránytű felé.
     A sziget sok rémisztő dologgal várta őket. Folyton állati üvöltéseket sodort feléjük a szél, de egyetlen vadállatot sem láttak, úgyhogy arra jutottak, ez is csak a képzeletük játéka lehet. A sziget ártalmatlan, csak a félelmeik teszik ijesztővé - hajtogatták maguknak és egymásnak.
     Egész nap rendíthetetlenül meneteltek. Szerencséjük volt, hogy a smaragd vezette őket, máskülönben csak botladoztak volna a ködben, amely úgy tűnt, sosem száll fel. Időnként távolról tompa, színes fényt láttak maguk körül, kék, zöld, lila fényeket, de sosem tértek le az útról, azért, hogy kiderítsék, mi lehet az. Gyanították, hogy ez is csak megtévesztés, és ha megpróbálnák követni a fényt, menthetetlenül eltévednének, és valószínűleg sosem találnák meg a forrását, mert az nem is létezik.
     Estére Kalen úgy érezte, minden tagját mázsás súlyok húzzák le.
- Lanna, álljunk meg egy kicsit - kérte a lányt.
- Persze, ne haragudj, mindig elfelejtem, hogy te hamarabb elfáradsz. Sokat gyalogoltunk ma, megérdemlünk egy kis pihenést. És szélcsendet - tette hozzá. Kerestek egy öles fát, és a törzsének vetették a hátukat. Pihenőhelyük nem nyújtott túl sok védelmet a hideg vagy a szél ellen, de legalább nem szemből érték őket a szélrohamok. Kalen kibontotta Ramerától kapott batyuját, és kivett belőle egy kis vacsorának valót.
     Mire jóllakott, el is álmosodott, és arra kérte Lannát, hagyja aludni néhány órát. Lanna beleegyezett, Kalen pedig a hideg ellenére is perceken belül már mélyen aludt. Arra ébredt, hogy útitársnője két kézzel püföli a hátát.
- Mi... mi történt, Lanna? - kérdezte felriadva, és gyorsan felült, amitől éles fájdalom hasított a nyakába: a kemény talajon elaludta a tagjait. Sajgott a válla és a dereka is.
- Vadászok, Kalen! Vadászokat láttam az erdőben! Tondar emberei megtörték a tündérek védőbűbájait!- hadarta megrettenve Lanna.
- De ez lehetetlen! - ugrott talpra Kalen, és azonnal a kardja után nyúlt. - Merre láttad őket?
- A közelben - válaszolta a sápadt Lanna. - Amikor észrevettem őket, azonnal visszarohantam ide, mert attól féltem, hogy rád találnak, amikor alszol.
- Nem értem, hogyan juthattak be a szigetre - rázta a fejét továbbra is makacsul Kalen. - Nem lehet... - kezdte tétován, aztán hirtelen eszébe jutott a magyarázat -, nem lehet, hogy csak félelmedben láttad őket? Hogy nem voltak valóságosak?
- Nem félek! - vágta rá dacosan Lanna.
- Akkor menjünk, és nézzük meg őket! - javasolta Kalen, de magában arra gondolt, hogy Lanna biztosan nagyon unatkozott, miután ő elszenderedett, és egy idő után elkezdett a környéken sétálgatni. Éjszaka, a fagyos szélben pedig egy idő után félni kezdhetett egyedül, és képzelete Tondar vadászait varázsolta elé. A kisfiú nem tudta elhinni, hogy bárki képes legyen megtörni két olyan hatalmas tündér varázslatát, mint amilyen Ramera és Mirian voltak.
- A karjaikba akarsz rohanni? - Lanna úgy nézett rá, mint egy eszelős őrültre. - Fogd a smaragdot, és mondd neki, hogy vigyen minket biztonságos helyre! - parancsolt rá Kalenre, majd rettegve összerezzent. - Hallod őket? - suttogta. - Már egész közel járhatnak.
     Kalen nem hallott semmit sem. Már biztos volt benne, hogy Lanna képzelődik, és hogy ideje, hogy a Rejtélyek Szigete megmutassa nekik az igazi arcát. Ám ahhoz, hogy Lannát meg tudja nyugtatni, először neki kellett elérnie a nyugalomnak azt a fokát, ahol már megszűnik minden félelem. Ez viszont a megriadt Lanna mellett különösen nagy kihívásnak tűnt.
- Fussunk! - javasolta, és felkapta a tarisznyáját, hogy futásnak eredhessenek nem létező üldözőik elől. Lannának nem kellett kétszer mondani: úgy nyargalt, hogy Kalen alig tudta követni. Futás közben megpróbálta elűzni sötét gondolatait, és mivel nagyon éhes volt, igyekezett a kedvenc ételei ízét felidézni. A palacsintáét, a borsólevesét és a sült húsét. Amikor a sült húsra gondolt, váratlanul eszébe jutott egy régi emlék, amikor az apukájával az egész napos csónakozás után leheveredtek egy mezőn, és tüzet raktak, hogy megsüssék a magukkal hozott hússzeleteket. Az ínycsiklandozó vacsora után Kalen az apukája mellé kuporodott, aki magukra terített egy meleg takarót, és a tűz fényénél mesélt neki régi nagy történeteket a fiú kedvenc hőseiről.
     Kalen megtorpant, és elmosolyodott, aztán fennhangon kiabálni kezdett:
- Nem félek! Nem félek, nem félek! - rikoltotta háromszor egymás után. Hihetetlen érzés járta át, szinte érezte annak a tábortűznek a melegét az arcán, és hallotta az édesapja mély, megnyugtató hangját.
     Lanna is megállt, és rémülten nézett Kalenre:
- Teljesen meghibbantál? Fogd be a szád! - kiáltott rá. - Azt akarod, hogy elkapjanak minket?
     De Kalen ekkor már nem figyelt rá. A sziget megváltozott körülötte, elállt a szél és kisütött a nap. A fák kizöldültek, a fű kisarjadt és a rémisztő állati üvöltések madárénekké csitultak. A Rejtélyek Szigete békés arca leginkább Lepkelakhoz hasonlított. Lanna kiáltozása csak tompán jutott el hozzá, pedig a tündérlány ott állt előtte néhány méterrel, haját vadul tépte a szél, és közel állt hozzá, hogy elsírja magát.
     Kalennek egyetlen dolog jutott eszébe: odaszaladt barátjához, és szorosan átölelte. A lány először szabadulni próbált, de Kalen nem engedte. Lanna sírva fakadt, és ő is átkarolta Kalent, és a vállába fúrta az arcát.
- Nincs semmi baj! - mondta neki szelíden a kisfiú. - Nézd, milyen szép ez a sziget!
     Lanna lassan felemelte a fejét.
- Óóó! - tátotta el a száját, és Kalen tudta, hogy már mindketten ugyanazt látják. Lanna körbefordult, majd megtörölte könnyes arcát. - Köszönöm - mondta.
- Szóra sem érdemes - legyintett Kalen. - Keressük meg az iránytűt!
     A smaragdot követve átvágtak a szigeten, ahol az örök-ősz birodalmával, Lepkelakkal ellentétben úgy tűnt, sosem ér véget a nyár. A bokrok roskadoztak a lédús erdei bogyóktól, a fákról pedig a folyton éhes Kalen le-leszakított egy almát, körtét vagy egy marék meggyet. Nem tudták, mennyire járhatnak közel útjuk céljához, amikor átvágva egy sűrű bodzáson, egy apró tisztáson találták magukat, amelynek közepén hatalmas kőlap feküdt.
     Lenyűgözve lépdeltek közel hozzá. A smaragd körül ragyogó fényudvar izzott fel, ahogy közeledtek vele rendeltetési helyéhez. A kőlapba Mendeország térképét vésték, Kalen azonnal felismerte: Vende tucatszor lerajzolta neki a folyópart homokjában. A kőlap közepén pedig egy iránytűt helyeztek el, amelynek közepe most üres volt.
- Tedd a smaragdot a helyére! - mondta halkan Lanna, és szinte még a lélegzetét is visszafojtotta.
     Kalen vigyázva az iránytűbe illesztette a drágakövet. Az iránytűből zöld fénycsóva lövellt fel, majd a smaragd úgy simult vissza régi helyére, mintha egy kőből faragták volna ki azzal. Néhány pillanatig semmi sem történt, aztán Lanna észbe kapott:
- Sok veszélyre fittyet hánytál, és eljutottál ide hát, itt a vers így véget ér: mutasd meg a Szarvas lakhelyét! - szavalta hangosan.
     Az iránytű szélvészkent kezdett pörögni, aztán váratlanul megállt, és amikor megmutatta, amit kívántak tőle, Kalen kis híján valami nagyon csúnyát mondott. A Bölcs Szarvas Lepkelaktól északra tartózkodott, az északnyugati erdőségben. Egy nap alatt odaérhettek volna, ha Mendeországba érkezése után rögvest arra indulnak. Ám így megkerültek a fél világot, menekültek, keresztülvergődtek egy zuhatagon, éheztek és fáztak (Na jó - ismerte el magában - csak én éheztem és fáztam), vadászok elől futottak, miközben Vende talán a kínok kínját állta ki Tondar várában.
     Kalennek az arcára is kiülhettek a gondolatai, mert Lanna csendesen megjegyezte:
- Gondolj bele, mi minden nem történt volna meg, ha egyenesen odamentünk volna.
     A kisfiú előtt leperegtek az elmúlt napok eseményei. Ha nem tették volna meg ezt a hosszú és viszontagságos utat, nem találkoztak volna a király ménesével, a lebegőkkel és Domonnal sem: vagyis most nem gyülekezne a hadsereg, amely megkísérli majd legyőzni a gonosz királyt. Nem beszéltek volna Ramerával olyan dolgokról, mint a tündérek sorsa, és a Jó és a Rossz küzdelme. Nem győzték volna le a félelmeiket, és legfőképp: nem váltak volna igazi barátokká Lannával.
- Azt hiszem, a Bölcs Szarvas mégiscsak igazán bölcs - ismerte el Kalen, amivel mosolyt csalt Lanna arcára.
     Nem volt más hátra, mint nekirugaszkodni közös kalandjuk utolsó előtti szakaszának, és megkeresni Mendeország bölcsét. A sziget északi felében voltak, és nyugat felé indultak: lelkesítette őket, hogy sikerrel teljesítették küldetésük első nagy feladatát. Amíg el nem érték a partot, nem is szegte kedvüket semmi, ott azonban szembesültek egy komoly gonddal, nevezetesen azzal, hogy át kellett vágniuk a folyón. Csónak után kutatva fürkészték végig a partot. A folyó még itt is túl széles és gyors sodrású volt ahhoz, hogy megpróbálják átúszni, vagy átrepülni.
- Odanézz, Lanna! A túlparton... az nem a király két lova? - kérdezte meglepve Kalen, amikor észrevette az ismerős lovakat.
- De, bizony! - állapította meg boldogan Lanna. - Szerintem értünk jöttek! Hát nem nagyszerű?
- Jó, de hogyan jutunk el hozzájuk? - ráncolta a homlokát Kalen.
- Nem kell aggódnotok emiatt - ért földet mellettük két magas, lebernyeges alak, egy férfi és egy nő.
- De jó újra látni titeket! - Lannát percről percre jobb kedvre hangolták az események. - Ők a lebegők, Kalen, ne félj. Barátok, akik egyszer már segítettek nekünk. Ők repítettek el a Sötét és Végenincs Fenyvesbe.
     A kisfiú leeresztette kardját, és elvörösödve kezet nyújtott a lebegőknek. Mindketten sötét hajúak és fekete szeműek voltak, bőrük bronzszínű.
- Elnézést, hogy átaludtam az első találkozásunkat - mondta nekik.
- Az alvó Bajnokot is kitüntető feladat volt szállítani - válaszolta nevetve a nő. - Készen álltok?
     Kalen és Lanna a lebegők hátán utaztak, és azok óriási köpenyegeibe kapaszkodtak. A folyó túlpartján pedig már várták őket pompás hátasaik. Útjuk a Bölcs Szarvas lakhelyére olyan volt, mint egy diadalmenet. Kalen úgy érezte, ilyen csodás barátokkal könnyűszerrel legyőzik majd Tondart, és Vende hamarosan király lehet.