II. A Mennyországhoz szükséges minimális hit keresése

/ „A buddhizmus első nemes igazsága szerint az életben (sok) szenvedés van.” /

1. A legtöbb ember eredetileg agnosztikus, ami azt jelenti, hogy nem hisz el semmi fontosat, amelynek nem látja annak elég jó bizonyítását, és nem hiszi el ennek az ellentétét sem, ha az sincs bizonyítva. Viszont mégis könnyen elhiheti a családjának és a barátainak szavait, és a civilizáció általános tudását is szigorú bizonyítás nélkül, ami azt jelenti, hogy általában nem keresi a tévedhetetlenséget. Ha ki akarnánk zárni a hibák és a hamisságok minden lehetőségét, az olyan sok mentális munkába kerülne, ami az átlagembert boldogtalanná tehetné. Ezért a civilizációnak úgy kell működnie, hogy a hamisságokat minimálisra csökkentse, úgy hogy nem csak az egyén, hanem a rendszer is kiszűrje a hamis dolgokat.
Másrészről, ha a kereszténység vagy valamilyen hasonló vallás igaz lenne, az egyéneknek szükséges lenne hinni benne, hogy megóvják magukat az örök szenvedéstől. Ez azt jelenti, hogy fel kellene adniuk az agnosztikus tökéletességet, hogy egy másfajta tökéletességre tegyenek szert, ami örök és boldog életet jelenthetne a számukra, ha ez a vallás igaz. Ez általában azt jelenti, hogy valamilyen bizonyítatlan dologban való hit filozófiailag megokolható, ha az azt alátámasztó érvek elég fontosak. Ez azonban attól is függ, hogy melyik vallásban hisz az ember. Ha kötelező énekelni sok megkérdőjelezhető dalt, vagy kötelező elhinni sok dogmát, akkor az mentális konfliktusokat okozhat a hitetlen elméjében, és a különböző vallásokban hívő emberek között is.
Ez volt az oka a baptista felekezettől a Római Katolikus Egyházhoz történő utamnak, és a Római Katolikus Egyháztól a természetes teológiához való térésemnek is. A természetes teológia a filozófiai teizmust (istenhitet) támogatja, egy olyan hitet, amelyik istenérvekre alapszik, nem pedig vallási szövegekre. Tulajdonképpen, én megelégedhetnék azzal, hogy a természetes teológiát gyakorlom és védem a környezetet, de ha nem hiszek a kereszténységben, és talán nem is tartom be annak néhány parancsolatát, akkor a Biblia a Pokolra (vagy valami hasonlóra) ítél engem, legalábbis így tudom / tudtam. Ennek egyesítése a vallás hatalmának megfigyelésével magában is egy erős késztetést jelentett a számomra ahhoz, hogy megpróbáljak hinni benne. Egy másik erős késztetést jelenthet a hit irányába az, ha az embernek szüksége van gyógyulásra, amiben ez a vallás segíthetne.
Valószínűleg a világnak is jót tenne, ha Isten létezne és segítene, mert kell egy erő, ami korlátozza az emberiség technológiai hatalmát, hogy megmentsen bennünket azoktól a nagyon gonosz dolgoktól, amelyeket ezek a technológiák lehetővé tettek. Tehát a vallás fogalma egy kívánt és pozitív dolog, csak a jelenlegi vallások túl rosszak (lehetnek) ahhoz, hogy higgyünk bennük. Ahogyan már említettem, egy nagyon fontos probléma ezekkel a vallásokkal az, hogy túl sok dolgot kell elhinni hozzájuk, és ezek között lehetnek olyan pontok, amelyeket nem tudunk elfogadni. Mivel rengeteg egymásnak ellentmondó vallás létezik, nagy valószínűséggel igazunk van akkor, ha nem hiszünk bennük. Viszont lehetséges, hogy ezeknek a vallásoknak a minimális verziói jobbak, ahol a minimális verzió azt jelenti, hogy a legkevesebb dolgot kell elhinni hozzájuk. Még ezekben a minimális verziókban is túl nehéz lehet hinni, különösen ha úgy véljük, hibát találtunk az adott vallás legfőbb szent szövegében… de ha el tudjuk hárítani ezeket az akadályokat a hit elől további gondolkodással, akkor a hitünk feltámadhat. Ami engem illet, engem különösen érdekelt a keresztény hit minimális verziójának megértése.

2. Van már némi alapvető tudásom az emberiség legnagyobb és leghíresebb vallásairól, vagy legalábbis tudom hogy léteznek. Nekem úgy tűnik, hogy a legtöbb vallás nem ítéli el azokat az embereket, akik nem hisznek bennük, hanem úgy gondolom, hogy el tudják fogadni azt, hogy az örökkévalóság az etikus emberek számára mindenképpen boldogság lehet, és a vallások csak abban segítenek, hogy az emberek etikusabbak lehessenek. Sok vallás nem is próbálkozik erősen azzal, hogy megtérítse az embereket, hanem a legtöbb követőjük azoktól az emberektől származik, akik a vallások kialakulásának idején jelen voltak. Van azonban két nagy kivétel, amelyek jelenleg a Föld legnagyobb lélekszámú és talán a leghíresebb vallásai: a kereszténység és az iszlám. Úgy tűnik, hogy mindkettő elítéli azokat az embereket, akik nem hisznek bennük. Tulajdonképpen, ez a fő oka annak, hogy írom ezt a könyvet.
Az iszlámról nem tudok sokat, csak kívülről ismerem (bár a Korán angol nyelvű fordítását már meghallgattam hangoskönyvként). A kereszténységről azonban úgy gondolom, hogy többet tudok, mint az átlag keresztény, mivel baptista és katolikus környezetben is voltam (amelyek jelentősen különböznek egymástól), és sokszor elolvastam az Újszövetséget is. Ezért természetes, hogy a kereszténységet fontosabbnak tartom az iszlámnál a művemben.
Az iszlámot akár egy keresztény felekezetként is számon lehetne tartani, mint az arianizmust (Arius nevéből, aki nem fogadta el a Szentháromságot akkor, amikor a kereszténység kialakult), abban az esetben, ha a legtöbb keresztény nagyban félreértette volna a Bibliát. Jegyezzük meg, hogy ez nem azt jelenti, hogy ennek az írásának idején már elfogadtam volna a kereszténység valamilyen formáját a minimális hitként, hiszen sok más lehetőség is van, amit meg lehet vizsgálni. Írhatnék például a noahidizmusról („Noahidism”), ami olyan zsidó tanításokon alapul, amelyek arra tesznek javaslatot, hogy a nem zsidók milyen hitet („Noé hét törvényét”) válasszanak annak érdekében, hogy a zsidók jó barátai lehessenek hosszú távon (jegyezzük meg, hogy mind a kereszténység, mind az iszlám a Tóra hatása alatt áll, ami eredetileg főleg a júdaizmus, a zsidó vallás szent könyveinek egy része). Írhatnék továbbá a Ji Csingről (a Változások Könyvéről), ami egy kínai klasszikus, amit egy Noéhoz hasonló karakternek tulajdonítanak (Noéról a Tóra, és azon belül a Teremtés Könyve is ír). Írhatnék még a sámánizmusról is, beleértve a transz gyakorlatát, ami egy olyan elmeállapot, amit János apostol is gyakorolt a Bibliában található Jelenések Könyvének egy fordítása szerint. Írhatnék még a buddhizmusról és más keleti vallásokról, ahonnan talán a „napkeleti bölcsek” (Mt:2:1-12) jöhettek azért, hogy a gyermek Jézusnak ajándékokat vigyenek (legalábbis, keletről jöttek a Biblia szerint, és tudjuk, hogy az ógörögök, akik szobrokat szoktak készíteni, kapcsolatban voltak Indiával Nagy Sándor hódításai óta, és néhány történész szerint emiatt is születtek az indiai Buddha-szobrok). Tanulmányozhatnám még az ókori Egyiptom vallásait is, ahol a gyermek Jézus emberi része tanulhatott néhány dolgot (legalábbis, a gyermekkorának egy részét Egyiptomban töltötte a Biblia szerint – Mt:2:13-23), és természetesen írhatnék még Julius Caesarról is, akit szinte (vagy teljesen) istennek tartottak a világnak azon a részein, amelyeket meghódított (néhány történész szerint), és neki ugyanaz a monogramja, mint Jézus Krisztusnak! De ahelyett, hogy ezekről a dolgokról írnék, filozofikusabb vizsgálódásokat terveztem.

3. A Bibliában Márk Evangéliuma végének (Mk:16:14-20) értelmezésén gondolkodtam. Mivel a Károli Biblia közkincs, ebből a régi fordításból idézem ezt a részt (miként tettem azt korábban is):

Azután, mikor asztalnál ülnek vala megjelenék magának a tizenegynek, és szemükre hányá az ő hitetlenségöket és keményszívűségöket, hogy azoknak, a kik őt feltámadva látták vala, nem hivének, És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek. A ki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; a ki pedig nem hiszen, elkárhozik. Azok pedig, a kik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólnak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak. Az Úr azért, minekutána szólott vala nékik, felviteték a mennybe, és üle az Istennek jobbjára. Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az ígét a jelek által, a melyek követik vala. Ámen!

Szerintem a legtöbb keresztény, beleértve a fiatalabb önmagamat is, a hivést („hisz”, „hiszen”) úgy értelmezi, hogy az egész kereszténységben hinni kell, nem csak annak némely részében. De jó kérdés az, hogy mit nevezünk a kereszténység egészének. Itt vannak a következő variációk:

- a Római Katolikus Egyház: ezen verzió szerint főleg az Egyház szentségei tudják megadni az embereknek a Mennyországhoz szükséges kegyelmet, ahol a keresztség a szentségek egyike (és első tagja). Ami a szentségekhez való járuláshoz szükséges hitet illeti, az olvasó valószínűleg megtalálhatja a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, illetve megnézheti ezt az Egyházat belülről is.

- a görög katolikus, az ortodox, a kopt, és talán az anglikán egyházak (stb.): ezeket az egyházakat nem ismerem olyan jól, de szerintem hasonlóak a Római Katolikus Egyházhoz, mivel a tanításaikat valószínűleg töretlen hagyományra építik, és hisznek a szentségekben is. Viszont a szentségek vételéhez szükséges hit ezekben az egyházakban más lehet. Ahogyan én tudom (az olvasmányaim alapján), csak az „Apostoli Hitvallás” volt szükséges a kereszteléshez (vagy bemerítéshez), mielőtt az „Egyház” több felekezetre szakadt volna. Azóta, ezek a felekezetek több más dologban való hitet is megkövetelhetnek.

- a protestáns egyházak, avagy azok a felekezetek, amelyek az úgynevezett „reformációra” alapulnak: ahogyan én tudom, a legtöbb ilyen egyháznak megvan a maga katekizmusa vagy valami hasonlója, ezek pedig különböznek egymástól, de az a lényeg, hogy mind elfogadják a Bibliát a hitük elsődleges forrásaként, csak más-más módon értelmezhetik azt. Majdnem mindegyikük elveti a szentségeket (kivéve talán az evangélikus, vagy lutheránus egyházat), és hangsúlyozza a Jézus Krisztus áldozatában való hitet, mint a kegyelem fő feltételét, ezt pedig inkább elhinni kell, mint megtapasztalni.

- félig-keresztények: természetesen, sok más ága is van a kereszténységnek, mint például az Unitárius Egyház, a Jehova Tanúi, vagy a mormonok (stb.) a saját extra dolgaikkal, amikben hinni kell, és/vagy a Szentháromságban való hit nélkül. Ezeket a tanításokat azonban még a protestáns egyházak sem tartják kereszténynek.

- magának a Bibliának a szövege: a mai főbb felekezetekkel összehasonlítva, a Biblia szövege elég kevés hitet követel meg az üdvözüléshez, pl. Pál apostol szavaival élve a Rómaiakhoz írt levélben (Róm:10:9): „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol.”

- talán elég hinni Jézusnak néhány tanításában: a véleményem szerint nem kell hinnünk mindenben, amit egy ember mond, még akkor sem, ha az az ember egy apostol. Szóval, az „aki nem hisz” azt is jelentheti, hogy „aki nem hisz semmit” (vagy „aki nem hisz egy bizonyos dolgot, vagyis az evangéliumot, vagy más szavakkal, az Örömhírt: az Újszövetség azon részeit, amelyek számunkra Örömhírt jelentenek”), nem pedig azt jelenti, hogy „aki nem hisz el mindent”. Az első értelmezés szerint csak azok az emberek kárhoznak el ebből az okból, akik egyáltalán nem hisznek el semmit (vagy azok, akik csak a rossz dolgokban hisznek). Viszont az apostolok valószínűleg jó sok dolgot mondtak, amelyek között lehetett sok hihető is. Itt a hit erénye azt a bölcsességet jelenti, ami ahhoz szükséges, hogy az ember egyetértsen a tanításokkal.

Tehát, összegyűjtöttem a Mk:16:16 lehetséges értelmezéseit (arra az esetre, ha ez igaz lenne). Szerintem csak a hatodik út lehet kompatibilis a filozófiai teizmussal és a természetes teológiával, bár talán mégsem. Idézhetem itt még azt is, hogy mi tudott nekem adni némi új hitet:

„A két legnagyobb világvalláson gondolkodtam – a kereszténységen és az iszlámon – és azon, hogy mindkettő Jézus Krisztusra vezethető vissza, szóval Jézus nagyobb mértékben befolyásolta az emberiséget, mint bárki más (a kereszténység a Szentháromságban hívők, az iszlám pedig a Szentháromságban nem hívő, de Jézust tisztelő monoteistáktól ered). Izrael, Jézus történetének a bibliai helyszíne az Eurázsia-Afrika szuperkontinensnek a közepét foglalja el, de csatlakozik az Atlanti-óceánhoz és az Indiai-óceánhoz is a Földközi-tengeren, illetve a Vörös-tengeren át. Ezen kívül, az európai vagy közel-keleti eredetű népek – akik véleményem szerint a legszebbek – vallják azokat a vallásokat, amelyeket ő alapított. Ennek alapján arra gondolhatunk, hogy a kereszténység és az iszlám létrejötte valóban Isten akarata lehetett… azonban ez nem jelenti azt, hogy ezek a vallások helyesek lennének! Úgy is lehet értelmezni a kereszténység és az iszlám létrejöttét, mint azt a Bibliai részt, amiben Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert (2Móz:14). Tehát, valószínűleg azoknak lehetett a legtöbb esélye az üdvösségre, akik a két hit (a kereszténység és az iszlám) között helyezkedtek el valamilyen módon…”

Kiegészítés: az is lehet, hogy a Mk:16:14-20 eredetileg nincs is benne a Bibliában, hiszen nincs benne sem a Codex Sinaiticus-ban, sem pedig a Codex Vaticanus-ban… erről az előző nagy fejezet végén írtam bővebben.

4. Lehetséges, hogy az Apostoli Hitvallás néhány pontját később meg lehet majd cáfolni nagy tudással és erős spirituális hatalommal, legalábbis nem tudjuk, hogy valaha is lehetséges lesz-e annak megcáfolása. Ez azt jelenti, hogy a benne való hit filozófiailag nem tökéletes, vagy más szóval, ha örökre hiszünk benne bizonyítás nélkül, akkor megvan a kockázata annak, hogy örökre kielégítetlen marad azon igényünk, hogy csak a tökéletes igazságot ismerjük meg. Néhány ember számára ez belső szellemi konfliktust okozhat, mivel ilyenkor a hitnek és a hitetlenségnek is van néhány hátránya. Ezért ők egy racionálisabb hitet kereshetnek.
Ami a racionalitást illeti, az agnoszticizmus tűnik a legracionálisabb elmeállapotnak, mert nem hisz semmi olyanban, ami nincs bizonyítva. Sok ember élhet boldog életet agnosztikusként, vagy más szavakkal, nem ítélve semmi olyan kérdésben, amelyre a válasz nincs bizonyítva. Viszont lehetnek esetek, amikor az embereknek némi hitre van szükségük, vagy legalábbis szükségük lehet azokra az előnyökre, amelyeket állítólag a hit tud megadni néhány embernek. Például, akiknek olyan hosszan tartó betegségei vannak, amelyeket nem tud meggyógyítani a hagyományos orvostudomány, azok a hittel erősíthetik meg a reményeiket egy eljövendő gyógyulásban. De a spirituális gyógyulás nem kell, hogy a hittel álljon kapcsolatban, hiszen az is lehetséges, hogy néhány embert ennek az ellenkezője tud meggyógyítani: a hitetlenség.
Mindenesetre megvan a lehetősége annak, hogy nem bizonyított dolgokban higgyünk, és mégis filozofikusak maradjunk. Ez pedig olyan bizonyítatlan dolgokban való hitet jelent, amelyeket filozófiailag nem lehet megcáfolni. Ahogyan említettem, az Apostoli Hitvallás néhány része, mint például a szűztől való születés gyakorlatilag bebizonyíthatatlan lehet, és ezen kívül gyakorlatilag megcáfolhatatlan is, de egy nálunk nagyobb lény talán mégis megcáfolhatná azt. Más szavakkal, nem tudjuk bizonyítani azt, hogy ez tényleg megcáfolhatatlan. Viszont lehetnek más részei a hitnek, amelyek bizonyosan nem megcáfolhatók, mint például Isten létezése. Soha nem leszünk képesek arra, hogy Isten létezését megcáfoljuk, ahhoz hasonlóan, mint ahogy sosem leszünk képesek arra sem, hogy bebizonyítsuk, hogy az Univerzum törvényei valóban egyetemesek. Még ha meg is tudnánk magyarázni (és megjósolni) az egész Univerzumot Isten nélkül, Isten akkor is létezhet. Hasonló filozófia miatt, a következő tanácsot írtam:

Ne zárjuk ki annak a lehetőségét, amit talán be lehet bizonyítani,
és ne higgyük el azt, amit talán lehetséges megcáfolni.

Ez a tanács az ateistákat is agnosztikusabbá teheti. Csak van vele egy probléma: nem úgy tűnik, hogy kompatibilis lenne a kereszténységgel, vagy legalábbis annak a leghíresebb modern kori értelmezéseivel, amelyeket az előző fejezetben soroltam fel, kivéve az enyémet: miszerint elég lehet Jézus Krisztus néhány tanításában hinni (de nem tiszta, hogy melyekben). Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy a kereszténységnek ez az értelmezése lenne igaz (amelyik a kereszténységet azzal a tanáccsal keveri, amelyet idéztem). Tehát, úgy tűnik, hogy könnyebb hinni abban, hogy a kereszténység (és az Apostoli Hitvallás) igaz, vagy könnyebb egyáltalán nem hinni benne. Vagy egy kereszténységhez hasonló vallásra alapozzuk a hitünket, vagy egy olyan filozófiára, amelyet itt idéztem. Ez utóbbi filozófia azonban már kompatibilis a természetes teológiával, tehát ezután arról írok még.

5. Nem akarok a természetes teológia és a filozófiai teizmus történetének unalmas részleteiről írni, hanem azt javaslom, hogy az olvasóim nézzenek utána ezeknek a kifejezéseknek (és azok leírásainak) online vagy offline enciklopédiákban, mint például a WikiPedia-ban. Ezekről a témákról olyan klasszikus könyvekben is lehet olvasni (angolul), mint:

William Paley - Natural Theology
Thomas Paine - The Age of Reason

Viszont ezen kifejezéseknek (vagy hitrendszereknek) a definiálása megérdemel itt legalább egy fejezetet. A teizmus, a nevéből adódóan csak az istenben való hitet jelenti, ami lehet akár monoteizmus (egy istenben való hit), vagy politeizmus (több istenben való hit). A filozófiai teizmus olyan, istenben való hitet jelent, amelynek főleg filozófiai indokai vannak, nem pedig szokás, hagyomány vagy bármiféle terror. Viszont a volt keresztények (például) nagyobb eséllyel fognak hinni a filozófiai teizmusban, mint azok az emberek, akik nem részesültek vallási oktatásban. Ezáltal a filozófiai teizmusban hívő volt keresztények (vagy ex-keresztények) úgy tekinthetnek önmagukra, mintha gyermekkorukból felnőttek volna. Ebből az okból, és például Arisztotelész filozófiája miatt is, a filozófiai teizmus általában filozófiai monoteizmust jelent a gyakorlatban. Szóval, ennek az általános hitrendszernek a neve „filozófiai teizmus”, de vannak ennek speciális fajtái, mint például a deizmus (olyan monoteizmus amely kizárja a csodák lehetőségét), vagy panteizmus (amely a világegyetemet tekinti Istennek), esetleg a panenteizmus (amely szerint a világegyetem részeinek maguknak is isteni rangja van, de ezen kívül is megtalálható az Isten).
A „természetes teológia” egy másik kifejezés ebben a témában, de ez önmagában nem jelent semmilyen hitet vagy hitrendszert, ez csak annak a módszernek a neve, amivel Isten kérdését megközelítjük, akár hittel vagy anélkül. A természetes teológia a teológiának (a filozófia vagy tudomány egy ágának) egy olyan fajtája, amelyik nem tételezi fel azt, hogy egy vallásos irat vagy hagyomány igaz lenne, vagy Istentől származna, hanem ehelyett megpróbálja a hittel kapcsolatos tudást megbízható (természetes, logikus, racionális) érvekkel levezetni azokra a dolgokra alapozva, amelyeket a nagyközönség képes lehet megtapasztalni a természetben… Az eredeti definíció szerint a tisztán logikai (transzcendentális) istenérvek (mint pl. Anzelm ontológiai istenérve) nem tartoznak a természetes teológiához, de néhány ember ezeket is értheti alatta, tehát lehet egy kis kavarodás a kifejezéssel kapcsolatban, de a véleményem szerint ez nem számít, mivel én nem fogadom el az ilyen istenérveket (más szavakkal, úgy gondolom, hogy Anzelm ontológiai istenérve nem helyes). Viszont vannak más istenérvek, mint például a teleológiai (céloksági) istenérvek (amelyek véleményem szerint a legjobb istenérvek), ezek már nagyon szorosan kapcsolódnak a természethez. Ebből az okból, a természetes teológia kaphat egy másodlagos jelentést, miszerint közel van a természethez és a környezethez, de természetesen ezt nem szabad összekeverni azokkal a (régi vagy új) hagyományokkal, amelyek a természethez kapcsolódnak (mint pl. a sámánizmus). Az olvasónak ajánlott megnézni az istenérveket a különböző enciklopédiákban…
Röviden, az istenérvek a természetes teológiának egy nagyon fontos részét alkotják, de vannak ennek más részei is, mint például Isten tulajdonságainak a vizsgálata, vagy annak a kérdése, hogy hogyan üdvözülhetünk, vagy mi az a hit és életmód, amit gyakorolhatunk azért, hogy (Isten szerint és miszerintünk is) jobb legyen a sorsunk.
Ennek a műnek a metodikája meg kell egyezzen a természetes teológia metodikájával, ami ugyanaz, mint a filozófia metodikája, aminek elfogadhatónak és újrahasznosíthatónak kell lennie más vallásokból jövő emberek számára is. Jegyezzük meg, hogy William Paley, aki a Természetes Teológia (Natural Theology) című könyvet írta (amelyet az előbb itt említettünk), úgy tudjuk, hogy keresztény volt. A természetes teológia nem hit vagy vallás, hanem egy eszköz, amelyet bármelyik vallás használhat arra, hogy a hit egyes részeit támogassa. Ha egy hitnek minden részét a természetes teológia (vagy Isten csodáinak személyes megtapasztalása) inspirálta, akkor ezt filozófiai teizmusnak hívhatjuk, ahogyan az előbb leírtam (bár néhányan ezt csak teizmusnak nevezik, amennyiben személyes megtapasztalások is történtek). Az a lényeg, hogy sem a filozófiai teizmus, sem pedig a természetes teológia nem fogadja el a szent iratok tekintélyét, bár sok esetben nem is tagadják azt.

6. Anzelm ontológiai istenérve először definiál egy fogalmat („a legnagyobb elképzelhető lény”), és feltételezi, hogy ez a fogalom ekvivalens Istennel, majd látszólag bebizonyítja, hogy ennek a fogalomnak (vagy lénynek) léteznie kell a valóságban (mivel elképzelhető, „létezik az elmében”, és mivel ez a legnagyobb, valóban létezik is). Viszont van egy hiba mindjárt a definícióban: ez a definíció nem szükségszerűen határoz meg jól egy dolgot, mert felteszi, hogy van legnagyobb dolog (vagy lény), de a valóságban az is lehetséges, hogy sok nagy dolog létezik, amelyek között egyik sem a legnagyobb. Adott természetes számok közül megmondhatjuk, hogy melyik a legnagyobb, de ez a reláció nem triviális olyan más dolgokra, mint a halmazok (a matematikában), hiszen lehet ott egy „részbenrendezés” („partial ordering”, lásd: matematika) is. Szóval, ha maga a fogalom rossz (azaz olyan dolgot jelent, ami nem létezhet), akkor hiába próbáljuk annak létezését bebizonyítani. Ezen kívül megvan a veszélye annak is, hogy ezen istenérv miatt néhány ember istennek nevez valamit, ami egyébként nem az, és talán Isten sem szereti ezt.

A kozmológiai istenérv először azt állítja, hogy az univerzumnak volt kezdete (ezt akár tudományos vagy filozófiai érvek alapján is megteheti), és utána azt mondja, hogy ennek a kezdetnek kellett, hogy legyen egy oka, akit vagy amit nevezhetünk Istennek, mint az elsődleges okot, vagy mozdulatlan mozgatót (pl. Arisztotelész filozófiájából). Bár ez az érv valóban növeli Isten létének valószínűségét az elménkben, meg lehet támadni a világnézetnek a következő alternatívájával: mi van akkor, ha valóban nem tudunk visszamenni az időben a végtelenségig, de mégis, minden időpontnál volt korábbi időpont, ahhoz hasonló módon, ahogyan a nyílt intervallumok működnek a matematikában? (Ezt kombinálva azzal a feltételezéssel, hogy az univerzum mérete egyre tágul, ki tudjuk zárni azokat a filozófiai érveket, amelyek a Kozmosz első állapotáról szólnak.) Ezért én nem fogadom el ezt az istenérvet sem meggyőző érvként, bár ez mégis jó lehet arra, hogy másokban az Isten létezéséről szóló gondolatokat ébresszen.

A teleológiai (céloksági) istenérvek, vagy az „intelligens tervezés” mellett szóló érvek először megmutatnak egy konkrét dolgot a világban, amit valószínűleg senki más nem teremthetett, csak az Isten, és ezután erős érveket hoznak fel amellett, hogy valóban ez a helyzet. Ezek az erős érvek gyakran érvelnek amellett, hogy az adott dolog valamilyen céllal készült, és néha konkrétabban amellett is, hogy Isten műve az emberek szükségleteit elégítette ki, ezért az érvet teleológiai, vagy céloksági istenérvnek nevezzük (a „céloksági” kifejezés megint csak Arisztotelész filozófiájával kapcsolatos, aki négyféle okot különböztetett meg: „anyagi ok, formai ok, ható ok és cél-ok”, viszont a tudomány nem fogadta el a cél-okot természeti törvénynek). Tehát, amennyiben egy cél-okot tudunk észlelni a világban, amely nem emberektől vagy hasonló lényektől származik, az egyfajta istenérvet is jelenthet. Mivel ilyen istenérveket a világban található többféle dologra meg tudunk fogalmazni, több ilyen érv is van, nem csak egy. Ezeket az istenérveket elég erősnek tartom, és meg is próbáltam tökéletesíteni azokat a jövőkutatás területéről származó cél-okok kutatásával. Erős istenérv lehet az is, ha valaki egy cél-oknak (avagy különös egybeeséseknek) tanúja lehet, még akkor is, ha ez nem elérhető az egész emberiség számára.

Megemlítek egy olyan istenérvet is, amelyet szerintem én fedeztem fel újra. Az ógörög mítoszokban a világ teremtését úgy magyarázzák, hogy a Rendet a Káosz szülte. Nekünk a 21. században természetesnek tűnik, hogy vannak természeti törvények, amelyek az Univerzumot kormányozzák, és sok ember éppen ebből az okból veti el Istent, mivel a természeti törvények Isten szerepét veszik át az ő elméjükben. Viszont a következő kérdés merül fel itt: ki teremtette a természeti törvényeket? Ha ez a világ olyan, mint egy mozifilm, és nincs Isten, akkor miért nem folytatódik a világ története bármikor úgy, mint véletlenszerű képpontok sokasága, amelyek nem jelentenek semmit? Mi az az erő, ami ezt egyben és rendben tartja? Ki dönti el, hogy a világnak úgy kell folytatódnia, ahogyan elindult, ugyanazokkal a törvényekkel? Ez szerintem egy istenérv lehet, különösen akkor, ha még több filozófiával kombináljuk. Van a témához kapcsolódó modern filozófia is, amelyeket a „fine tuning” (finomhangolás) és a „parallel universes” (párhuzamos világok) kulcsszavakkal lehet megtalálni, de ez a filozófia még nem teljes. Talán a hagyományos kozmológiai istenérveket egyesíteni lehet ezzel az érvvel, amelyik a Rendről és a Káoszról szól, hogy egy jó általános istenérvet alkossunk.

7. Különféle istenérvek következnek:

A) Vagy minden létezik, vagy létezik Isten:
- Vagy minden létezik, vagy nem létezik minden.
- Ha nem létezik minden, akkor van olyan világ ami létezik, és van olyan világ, ami nem létezik.
- Egy anyagi világ nem hordhatja magában azt a megkülönböztetést, hogy létezik.
- Ezért a létezés egy Megkülönböztetőtől származik, aki független a világtól.
- Ezt a Megkülönböztetőt Teremtőnek vagy Kiválasztónak is nevezhetjük másképpen.

B) Istenérv a Káoszról és a Rendről:
- Ha Isten nem létezik, akkor minden dolog létezik (lásd előző érv).
- Ha minden dolog létezik, akkor ez a világ bárhogyan, bármivel folytatódhat.
- Viszont ez a világ általában nem kaotikus, hanem rend van benne.
- Ezt a rendet egy Szellem kellett, hogy teremtse.

C) Istenérv a Vénusz bolygóval kapcsolatos jövőkutatásról
- A Vénusz bolygó hasonló méretű, mint a Föld, és a gravitáció is hasonló ott.
- Bár jelenleg, a Vénuszt nehezebbnek tűnik benépesíteni, mint a Marsot, ez a technológia fejlődésével változhat.
- Tehát, Isten akarata lehetett az, hogy a Vénusz bolygó (és más égitestek) az emberiséget szolgálják.

D) „Érzelmi” istenérv
- Miután az emberiség kiemelkedett az állatvilágból, egyre több hatalmat szerez.
- Minél nagyobb az emberiség hatalma, annál több rosszat tehet, még maga ellen is.
- Ezért az emberiségnek szüksége van arra, hogy a hatalmát korlátozzák.
- Elképzelhetjük, hogy Isten az emberiség hatalmát a jó cselekedetekre szeretné korlátozni.
- Tehát, Isten ki tudja elégíteni az emberiség szükségleteit, és ezáltal Isten fogalma érzelmileg vonzó lehet.
- Ha Isten fogalma érzelmileg vonzó, akkor még több időt tölthetünk azzal, hogy még több istenérvet keressünk.


[Vissza a tartalomhoz] [Előző fejezet] [Következő fejezet]