I. Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz

Orsova

Isten hozzád hazám véghatára,
Isten hozzád szép Orsova,
Látlak még, de látlak utoljára.
Titkos bú űz tőled tova.
Mit ér nekem, hogy benned születtem,
Szerelmim ha mind beléd temettem?

Meződről fölveszem még e füvet,
Földedről ez utolsó port,
Azért tőlem ím e sóhajtást vedd,
Ezért könnyem, mely szívből forrt;
Ti maradtok erdők, bércek, hegyek,
Száműzésbe csak én magam megyek.

Sírva megyek s zokogva haladok,
S velem halad a vén Duna.
Zúgnak, búgnak a kékellő habok,
Bennök mintha búcsú szólna,
Mit elhagyunk ketten, az a haza,
Soh'sem térünk többé belé vissza.

Vissza, Duna, óh hiában vágyol,
Végképp itt hagyod szép hazád.
El kell válnod Pozsonytól s Budától
S a bérctől, hol állt Visegrád.
Nem sokára folyam megszűnsz lenni.
S fogsz nagy tenger sírjába ömleni.

Hazán kívül rám hasonló bú vár.
Ami voltam mind nem leszek
Sem barát, sem rokon, sem honpolgár.
A nagy világban elveszek,
Szánandó az, ki bujdos hontalan.
Honán túl, mert mindenhol maga van.

Efféle gondolatokkal vala lelkem eltelve, midőn a gőzhajóról Orsovánál kiszállék, s egy szekeret fogadván, az a határon átvitt, efféle bús gondolatokkal valék eltelve, mert hontalan vagyok én is, de bennem száműzve nem a polgár, hanem az ember van.

Öt év előtt apámat vesztém el, aztán anyámat, ki a legszeretőbb anya volt, aztán testvéremet, a szép s fiatal nőt, sógorom őt kevés hetekkel élte túl, s gyermekök Iréne, a kis angyal, utánok mihamar elhervadt, mint a zöld ágacska elhervad, midőn maga a fa kidőlt. Kívülök még egy rokonom vala, az öreg Eszter, apám nénje, ez is elhalt, mintegy nem akarván elmaradni halálban sem a kedves társaságtól, melyhez az életben tartozott. Ámbár ő a legidősb vala közöttök, halála nekem csaknem a legfájdalmasb volt; hiszen őt ismerém legrégebben, aztán ő volt utolsó reményem, ő az utolsó szál azon virágbokorból, mit én családomnak neveztem. A kedves, szelíd, a tisztes öreg! Még most is ott látom vánkosokkal kipárnázott ősi karszékében, amint mellette a gömbölyű asztalán egy gyertyaszál pislogott s nagy pápaszem segedelmével a bibliát estenkint olvasgatta, a tékozló fiú, a roppant Góliát, az erős Sámson, a pásztor Dávid történetét -, amit mi többiek a Szentírásból tudánk, azt mindnyájan neki köszönhetők. Ő volt a ház királynéja, papja és bírája. Minden házi bajt, pört és patvart ő intézett el, ő, a kimeríthetetlen szelídségű, ő, aki soha nem haragíttathatván meg, mindent képes volt kiengesztelni, ő, ki előtt apám meghajolt, kinek tanácsát anyám követte, ki legfelsőbb bírája volt a házi úrnak s cselédnek, vagy inkább akinek ajkában az igazságot mindenki elismerte. Húsz év óta nem hagyta el egy percre sem a ház körét; mint világában Isten mindig jelen van, úgy volt ő is mindig jelen hajlékunkban. Ha szüleim eltávoztak, ő maradt hon mint úr; ha a cselédek mentek el, dolgaikat ő végezte; ha mind ezek, mind azok távol voltak, ő volt, ki nekünk gyermekeknek parancsolt és szolgált egyszersmind. A többiek elhalván, míg ő élt, nekem úgy tetsszék, mintha azok csak távol volnának, s őket ő várná hon, mint ez annyiszor történt, de midőn őt sem látám a házban, melyet én nélküle soha nem láttam -, ó ekkor az egész világban egyedül érzém magamat.

Sírhalmaik mind együtt vannak, a mohos fedelű ősi egyház udvarán, mely házunk mellett emelkedik. Valamennyit egyetlen egy hársfa roppant árnyéka födi be. E helyet apám választá ki magának, természetes, hogy anyám mellé kívánt temettetni, s így jutának mind egymás után oda, hol most együtt nyugosznak. Egy pár vadgalamb raka fészket a hárs középső ágán, jele, hogy kik zaj nélkül éltek, békében vannak a sírban is.

Isten a megmondhatója, mennyit szenvedék az első napokban, hókban, sőt években. Szótlan levék, magamba vonult, kerülém az embereket, s nem vala titok előttem, hogy sokan mélakórosnak mondának. Később, igaz, csak évek múlva, a bánat köde kezdett lelkemről fölszállani, s egyszerre csak azt vevém észre, hogy a kedves sírhalmok mellett néha-néha elmentem, anélkül, hogy rájok csak tekintettem s gondoltam volna.

E felfedezés keblemet kimondhatatlan kínnal tölté el. Oka után vizsgálódni kezdék, és úgy találám, hogy ha az idő a fájdalmat enyhíti, még inkább enyhíti azt a közelség és megszokás. Ki akár indulatát, akár szenvedelmét táplálni és életben tartani óhajtja, költőisítse azt. És mi költőisíti azt inkább, mint a távolság, azaz, ha az, mit szeretsz, tőled örökké távol van, mint a kéklő ég, melyet csak vágyaiddal érsz el, és mi inkább mint a sokaság, azaz, ha fájdalmaidból magadnak egy-egy ünnepnapot csinálsz, ha annak szomorú fénye ritkán önti ki szomorú világát lelkedre, mint a hold havonkint egyszer a sötét földre. Nem kis feladat, s olyan, melyhez kevesen értenek, úgy élvezni mind a kéjt, mind a kínt, hogy az keblünk tápláléka sokáig maradjon. Mert az öröm egy rózsa, melynek illata édes, a bánat egy rozmarin, melynek temetői szaga van, ki az örömet gyakran élvezi, az annak nem öröm többé, mint ki a bánatot szakadatlanul ízleli, reá nézve megszűn bánat lenni.

És még egy más felfödözést tevék belsőmben. Tudniillik kezdém észrevenni, mintha a hazát nem szeretném oly forrón, mint szerettem azelőtt. Kezdetben családi búmnak tulajdonítanám az egykedvűséget, mellyel sorsa iránt viseltetém, később kérdőre vontam enmagamat. Kérdém: hazád kevésbé szép és áldott semmint volt? Nem, mindig szép, mindig jó. Vagy az nem tetszik benne, hogy benne és rajta, és körülte oly sok minden megváltozott? Meglehet, de mindenesetre nem ok egy leányt nem szeretni azért, mivel viseletét anyja parancsai szerint változtatja. Vagy azért szüne meg lenni kedves, mivel arcán a szenvedés nyomait látod? Ó éppen nem, kit szeretünk, azt még belsőbben szeretjük, ha szenvedni szemléljük, s jól emlékezem, hogy midőn boldogult apámat betegség, gondok s a vénség meghalványíták s megőszíték, nekem ő szebb vala, mint ifjabb éveiben, s ekkor nemcsak szerettem, de imádtam. Azonban mind ennek dacára érzém, hogy engem hazám ügyei kevésbé érdekelnek, míg egyszer azon kérdést nem tevém magamnak: mi is az a honvágy? Ekkor mintegy megvilágosodott lelkemben. Nem szereted hazádat, mondám, mivel bírod, mivel nem váltál meg tőle soha; hagyd el, veszítsd el és ismét fogod szeretni, csak a távolban fogod érezni, mi az az édes és fájdalmas honvágy.

Tehát mindannak, hogy szent fájdalmamat életben tartsam, mindannak, hogy haldokló hazaszeretetemet fölelevenítsem, csak egyetlen eszközét láttam, és azt tétovázás nélkül választottam. Előbb eladtam a szülői házat s birtokot, a sírokat kivéve, mert e halmok bús termékei engem illetnek, aztán elhatározám magamban honomból magamat számkivetni, még pedig ha kell, örökre. Ily értelemben vagyok én száműzött.

Megyek utazni, minden cél és vég nélkül, amerre a szelek fúnak a pusztákon, amerre a habok folynak a tengereken.

Én a világ száműzöttje vagyok; szüleim vagyonából csak a sírdombokat tartám fel magamnak, mert ez az én fájdalmam, s hazámhoz csak a jogot -, ámbár én abba visszatérni soha nem reménylek.

II. Oláh- és Bolgárország. Sajkán utazom a Dunán. Őserdők képe. Borzasztó erdőégés

Január 15.

Ki először lépi át kedves hona határát, azt véli, túl a határszélen azonnal egy új világot fog találni. Pedig nem úgy van. Csak az ország neve változik, de a természet ugyanaz. Fejünk fölött ugyanazon ég boltozata terjed, körültünk ugyanazon ismert hegyek sora emelkedik, ugyanazon sík terül előttünk, vezéreim ugyanazon csillagok, s kísérőm még mindig ugyanazon vén Duna, mely engemet, ki egy fakó szekérben mint egy bölcsőben ringatózom, tompa mormogásával elaltat, mint énekével dajka egy gyermeket szokott elaltatni.

Alig vetvén Turno-Szeverinnél Traján híres hídjának csekély omladékaira egy futó pillanatot, csaknem behúnyt szemmel utazám át egész Kis-Oláhországot; ez oly unalmas, kietlen, változatlan, egyhangú föld. Hol a nép nem szabad, ott a föld is műveletlen; e rongyos, tisztátalan emberek épp ez éktelen s a művelés minden bájaitól puszta földre illenek. Fél-fél napig utazánk, míg egy falut érénk, melynek apró házikói a földből mint megannyi vakondokdombok emelkedtek ki, amennyiben bennök a lakóhelyet a földben kiásott űr képezi, és csak a szalma- vagy nádfödél az, mi a föld színén egy túrásként kidagad. E nép lakása egészen hasonló azon fecskékéhez, melyek a tóparti lyukakban laknak, a tónak képe a köröskörül terjedő sík, mely ha nem oly lapos is, de épp oly meztelen, s pusztaságát még csak a délibáb tündér alakai sem elevenítik meg. S mely ennyire süllyedt, e nép volna Róma Caesarainak s Trajánainak ivadéka, s ha csakugyan az, emlékezhetnek ama félisten-népre, mely a pompás Capitoliumban székelt, pirulás nélkül?

Vasatlan taligámon oly lassan utazám, mint egy házas csiga, s ha ábrándaimba merülvén, legtöbbször mitsem tudtam mindarról, ami körültem van s ami velem történik, viszont ha fölébredek s látám magam előtt a végetlen pusztaságot, mint az unalom tengerét elterülni, irigylém, mint ezelőtt soha nem, a fölöttem seregestül repülő madarak sorsát, melyek gyorsan átszállnak az örömtelen vidékeken, hogy annál tovább mulathassanak ott, hol a táj kedves és kies.

Végre, három napi utazás után, Viddinbe értem, mely a Duna bal partján és már Bulgáriában fekszik. Vár akarna lenni, de bíz az omladék; a katonaság nem mint erősséget, de mint puszta emléket őrzi. Azonban rám némi benyomást tőn, mivel benne találkoztam elsőben a török néppel, élettel és szokással. Első gondom volt venni török sipkát (fezt), hosszú csibukot, hegyes orrú papucsot, egy smyrnai szőnyeget, egy sál-övet, mibe egy tőrkést s egy pisztolyt szúrék, s ekképp bele helyezvén magam a török divatba, egy vitorlás ladikot bérelék, s utamat tovább a Dunán folytatám.

Kimondhatlan örömet érzék, midőn egy szép hajnalban csolnakom hintázva indult el Viddin tátongó, de ártalmatlan várágyúi alól. Kedvező reggeli szél lengedezvén, a hajó vígan ágaskodott, mint egy kipihent mén, vagy inkább dagadó fehér vitorlájával hasonlított egy hattyúhoz, mely felfútt mellével s kiterjesztett szárnyaival úszik a hullámokon, fényes barázdákat hagyván maga mögött. A két török hajóssal nem válthatván szót, egészen egyedül érzém magamat, andalgásaimban senki sem háborított. Egyetlen ismerősöm volt a vén Duna, s ő mormogván, én gondolkodván, egymással mintegy beszélgeténk. Mellettem zúgó hullámai később hagyván el a hazát, és régebben ismervén azt, szólt nekem a jelenről és szólt a hajdanról; Pozsonyról, hol országgyűléseinken nyilván és titkon annyi történt, Esztergomról, mely a magyar keresztyénség Jeruzsáleme, Visegrádról, mely most rom, de egykor tanúja volt fejedelmeink fénykorának, Budáról mely magas ormáról epedve tekint át Rákos emlékezetes síkjára, Mohácsról, a nemzet e nagy temetőjéről, és Belgrádról, melynek bástyáiról örökös fényben ragyog felénk Hunyadi János hős alakja. Kell, hogy szeresse a Duna Magyarországot, ennek áldott térein s regényes hegyei közt folyva éli ifjú- és férfikorát, annak határain túl egy gyermek, még emlékezet, határain innét egy agg, már remény nélkül. Ezért magyar folyamnak kíván ő neveztetni, s ám nézzük hazánk térképét, és látni fogjuk, folyása rajta mi nagy tekervényeket csinál, hogy mennél később váljék el kedves földétől.

Utunk Nikápoly, Sistov, Rusztsuk és Szilisztria várai alatt vitt el, melyek romlottan szinte egy szebb múltat gyászolnak, s három napig sem kellett volna, hogy utunk tartson, ha a szélvész több ízben meg nem gátol. Ilyenkor a veszély nemcsak abból állott, hogy a gyönge sajka elmerülhetett, hanem hogy a vihar az oláh partra vethetett ki, hol az egészségi őrök puskalövéssel fogadtak volna. Egy ilyen vihar elől egyszer egy szigetbe menekülvén, ott egy napot és egy éjet tölténk. Hajósim a csolnakot szárazra vonván, tüzet rakának, s mivel kávét, cukrot, dohányt bőven hoztam magammal, keresztbevetett lábakkal mellé telepedének, s hol a kávét szörpölgették, hol dohányozának, s ha mindezzel eltelének, ama török olvasót morzsolgaták ujjaik közt, mi nálok vallásos gyakorlat és időtöltés egyszersmind.

A töröknek kevés szüksége van, ha kevés az, mivel bír, de nálánál egy faj sem ért jobban sem az élvezéshez, sem a nélkülözéshez.

Én pedig e szigeten különösen boldog valék. Csüggedt s borult kedélyállapotomhoz épp e robinzoni helyzet illett. Egészen bús merengéseimre valék szorítva. Követém a felhők könnyű útait magas röptükben, hallgatám a hullámokban halászó sirályok panaszos hangjait, néha egy bokor zörrenése ijeszte fel, melynek ágain nem ismert vad tört keresztül, egyszer egy madár búgása voná magára figyelmemet, mely a fölöttem emelkedő terepély fa ágai közül szólalt le. Föltekinték, s ím egy erdei madarat láték fészkében gunnyasztani. Nemde e fa a te házad, gondolám magamban, és e szigetke a te hazád? Köröskörül vannak magasb hegyek, nagyobb erdők, kedvesb ligetek, lombosabb fák, s honnan van, hogy te híve maradsz e választott helynek? Mert e fészekben költe ki tojásból anyád, belőle nyújtád ki pelyhes fejecskédet, tátott szájjal várva a mindennapi eledelt; ama közel két ág vala az első út, melyen ifjú szárnyaid erejét megkísértéd, midőn felnőttél, innen távozál el a hajnallal s ide térél meg az esttel, itt ébrede föl parányi szíved első szerelme, innen üdvözléd daloddal reggel a napot, szóval e fa azon álláspont, honnan tekintve neked élet az élet, világ a világ, zöld a tavasz, szépek a csillagok, s e fészek azon hely, mit egykor te hagysz üresen, ha a kegyetlen vadász halálos golyója megtalált.

Bár szűk vagy kietlen legyen a hely, minden élőlénynek hona az, hol gyermek-, férfi- s aggkorát átélte, hol remélt, szeretett s a múltra később, életének estéjén, visszaemlékezett, hol munkált, hol küzdött, hol tervezett, hol örült, ha boldog, és szenvedett, ha szerencsétlen volt. Máshol mindenütt az ember egy utazó vendégnek érzi magát, hol, tessék vagy sem, nem fog állandóul maradhatni.

Íme, hazámtól alig választ el nehány napi utazás, máris kezd téli dermedtségéből lelkem fölengedni, s a gerjedező honvágy életre költendi a honszerelmet, mit szívemből kiholtnak lenni véltem. Valóban üldögélve hintázó csolnakomban, szemeim akaratlanul is mindig azon felhőket kísérik, melyek Magyarország felé sietnek, s füleim mintegy hallgatóznak, mit mond a hűs szellő, mely onnan északról jő. Amazok által üzenni volna kedvem barátaimnak, emezek által hírt várok ismerőseimtől.

Negyedik napon szállék ki Szilisztriában, mely, mint Viddin is, Bolgárországban van, hol egy hánban (csárda) mind azon kényelem várakozék rám, mit egy török vendéglő nyújtani szokott. Ha gyertyát kértem, a boltba, ha kávét, a kávéházba, ha húst, a mészárszékbe, ha gyümölcsöt, a piacra, ha kenyeret, a sütőhöz utasítának, szobám ablakán nem volt üveg, csak deszkapalánk, ajtómon nem volt zár, csak kilincs, s minden bútor egy lejtősen fekvő deszkázatból állott, min ültem, feküdtem s takaróztam - miután hoztam magammal takarót. Természetes, hogy másnap reggel sieték e keletileg puha fényűzésből odább utazni, egy fakószereken, mely annyiban remekmű vala, hogy az egészben egy vasszegecske sem találtaték, vastag kerekei pedig, küllők nélkül s egy-egy fatőkéből kivágva s kilyuggatva, hasonlítának a római diadalkocsik izmos kerekeihez.

Mint a hajós halad nyomtalan tengeren, úgy utazánk mi három napig ösvénytelen vidékeken, a sűrű erdők s ligetek tekervényein át. Víg kocsisomnak, ki, mint egy erdei madár, örökké fütyült vagy dalolt, nem volt homályos emlékezetén kívül más kalauza, mint nappal a nap, este és hajnalban a ragyogó csillagok. Nem kétlem, hogy bár hányszor tette ez utat, mindig más és más nyomon járt, aszerint, amint lovaink ösztöne történetesen vezette, s amint szundikálásából itt vagy ott fölébredvén, újra bele talált az el-eltévesztett irányba. Ha emlékezetem nem csal, e három nap folytában csak három rongyos falucskát látánk, melyek e vadonság közepette mint ugyanannyi magános remetelakok leptek meg. Körültünk szép és kies volt a természet, de vad, szilaj, sötét tekintetű, a levelek zöldje eleven, de haragos, a fák sudarak, de öregek, kérgesek, a tövisek hosszak, mint egy-egy tőr, a dús növények néhol összefonódtak, mint egy sűrű háló: bokor, csalán, rózsatő, gaz, s az élő fák minden fajai a legnagyobb rendetlenségben nőttek egymás mellett, szóval, itt minden azon ős állapotában volt, melyben a teremtés napján hagyatott. A műveletlen mezőség dús zöldje sok helyeken napégette kopár foltokkal tarkítva lévén, hasonlított egy zöld szőnyeghez, mely megkopva és szakadozva van; az itt-ott domborodó halmok a legjobb bort teremnék s a legszebb kilátású mezei lakoknak helyei volnának, de ők a világ kezdete óta folyvást várják a munkások s az építők kezét; a hegyek magas ormaiban, a regényes völgyek édes csendében, az erdők fáinak lombjaiban és lugasai hűsében ember nem, csak isten szelleme maga gyönyörködik, ő látta e tölgyeket nőni, s csak ő látja őket elrothadni. Midőn aztán néha a lovakat pihentetni a rengetegben megállapodánk -, mert az erdők árnyéka volt zöld sátorunk, hol enni vagy hálni megtelepedénk -, és feküdve a gyepen megtapintám a fekete termékeny földet, s az óriás fák vastag, számos ágaiból s derekának gyűrűzeteiből igyekvém kibetűzni a sok századokat, mik óta ezek vagy hevernek parlagon, vagy csak a madaraknak termik vad gyümölcseiket, kimondhatlanul bús gondolatokba merültem, hogy istennek ily roppant áldása ezer évek óta használatlanul hever. A jóságos isten ekképpen kitárt, de senkitől nem élvezett gazdagságaival olyan, mint a bőkezű és szíves házi gazda, ki terített asztallal nyugtalanul várja vendégeit, minden készen van -, igen, századok, ezredek óta készen -, de a vendégek nem érkeznek.

Ámbár, vetém magamnak ellen, élvezetlennek kell-e mondani a természet szépségeit azért, hogy azokat ember nem élvezi? Nem a természet gyermekei-e az élő állatok is? S nem boldogabbak-e azok távol az emberektől? Fölnézék a fák terepély ágaira, s megrakva láttám számtalan fészkekkel, mikben a madárfiak háborítlanul élnek. Köröskörül százféle madárhang zengedez, mint egy nagy harmónia. A vércse sivít, a harkály kopogtatja a fák oldalait, a szalonkák fütyölnek, a kakukk, az erdők ez orákuluma, beszél, a sas méltóságosan lebeg a légben, az apró madarak seregesen röpülgetnek, mint kilőtt nyilak, itt-ott egy ágbogas szarvas jelenik meg, büszkén tekintvén maga körül a szabadban, mely az ő birtoka, a bokrok homályain át néha egy róka arany szőre villog ki, a nyulak ijedve futkosnak, természetes, hogy félnek az emberektől, kiket nem ismernek, az apró, kedves mókuskák, mint e társaság komédiásai, utánozhatlan szökelléseket visznek végbe, fákról fákra szállani látszván, midőn a megszámlálhatlan sokaságú erdei tarka pillék a zöld fűre leseregelnek, virágágynak gondolnád őket, s midőn szárnyra kelnek, azt hinnéd, a virágok repülnek fel. De van a dolognak egy erkölcsi fontos oldala is. Lényeges különbség van azon erkölcsi benyomás közt, melyet elménkre egy pompásan vad, és egy szorgalom által művelt vidék tesz. Abban járva közelebb érezzük magunkat istenhez. Ennek bája s rende a halandó emberi erőre, annak vadon, de kies s nagyszerű tekintete egyenesen a teremtő hatalmára emlékeztet.

Utamban e vad tájon keresztül semmi baj nem ére, bár Szilisztriában ismételve figyelmeztetének: útonállók ellen pisztolyaimat töltve s mindig felvonva tartani. Hogy haramiáknak a vidék alkalmas, tagadni nem lehet, néhol oly homályos szorosokon s oly bokorsűrűkön menénk, vagy inkább törénk át, hogy a lovak elől s szekér mellől karjainkkal kelle az egymásra boruló bokrok vesszőit kétfelé hajtanunk, a kicsapástól behunyással óva szemeinket, s ilyenkor, megvallom, az útonállók eszembe jutának. Kinek se keze nem szabad, se szeme nem nyílt, hisz az kész áldozat. Azonban harmadnapon találkozánk minden haramiánál veszélyesb rémmel, melynek nincs karja és megragad, nincs szárnya és röpül, nincs fegyvere és megöl, nincs szeme és tekintete borzasztó, melynek hiában állsz ellent, csak úgy menekedel meg tőle, ha elfutsz. Már késő este volt, s kocsisom is, s én is szundikálánk ülőhelyeinkben, engedvén lovainkat magukban haladni. Utunk egy szűk torkolaton vitt, mely mellett jobbra és balra egy meredek s magas partoldal emelkedett, elborítva százados tölgyfáktól, melyeknek sűrű ágai egymásra áthajolván, előlünk az eget is elfödék. S midőn egy hirtelen görbülettel utunk egy sík térre kifordult, egy borzasztó világosság mindkettőnket fölriaszta, lovaink fúni, hortyogni, kapálni, ágaskodni kezdének, s alig volt annyi időnk a dűlő szekérből leugorni. Előttünk mint lángtenger hullámzott egy égő erdő, legalább ezer ölnyi szélességben, vastag oszlopokban eresztgetve fel kéklő füstgomolyokat, miken a pattogó szikrák mint villámok cikáztak keresztül. Fölséges látvány volt ez, de iszonyatos. Balra egy bokros tér már egészen tűzben volt, s égő ágai a szél által hajtogattatván, hasonló volt egy lángoló tóhoz; középen az izzó fák ropogással dőlvén alá, parázstűzzel boríták el a földet, mely szinte égni látszott; itt-ott a távolabb eső fák még zöldelltek, míg mások tetőtől talpig egyenesen állva égtek, mint megannyi óriási fáklyák. Ha valami, ez hasonlított az égő pokolhoz, s a kép annál tökéletesb volt, mivel a nyers fák sustorgó sírásai a kínlódó lelkek jajgatásait utánozták, mikhez járultak a fölijedt s ide-oda szállongó erdei madarak kiáltásai, rivalgásai, üvöltései, s a világtól undorodó baglyok keserves huhogásai, és még a négylábú állatok bőgése, melyek, a félelemtől kergetve, hol el, hol visszanyargalóztak, nem tudván sem azt, hol a veszély, sem azt, hol a szabadulás.

Nekünk is nagy munkánkba került a megfélemlett lovakkal a veszedelmet kikerülni, annyival inkább, mivel az úton, melyen jövénk, visszatérni nem lehetett, a szél a tüzet éppen arra kezdvén hajtani. S midőn végre biztos helyről szemlélhetők a roppant égést, a kocsisomtól kérdém, ki fog annak gátot vetni? Ő az égre mutatott. Eleinte az hivém, a borulatot érti, melyből esőcseppek már kezdtek hullongani, de midőn ismételve "Allah"-t nevezé, akkor értém, hogy e nép mindent istentől vár, s így e pusztításnak vége csak akkor lesz, midőn ő annak valamiképpen véget vet.

Másnap ismét békével folytatók utunkat, s ha én még mindig nem tudnám elmémből kivetni a szörnyű látványt, török fanatista kocsisom azt bizonyosan elfelejté.

Bár még nem volt alkalmam látni a valóságos török életet s világot, teljesen benne érzém magamat, s ennek főképpen három oka volt. Egyik török kocsisom folytonos szemlélete, ki törökül beszélt, török öltözetben volt, s törökül énekelt, ha ugyan éneknek lehet mondani egy nemét az ordításnak, melyben uralkodó a torokhang, de amely kezdetben bármi kellemetlen, később akaratlanul is megragadja a lelket. Nem csoda, mert hiszen mintegy látni, miképpen a keletieknél a hang a vesékből darabokban szakadoz ki. Ha a mi éles dalaink a torokból jönnek s a hallgató fülébe mennek, az ő erőteljes dalaik a szívből jönnek s egyenesen a szívbe is mennek. Másik ok a mienkkel ellenkező azon keleti szokás, miszerint ki itt fejével igent billent, az nemet, s ki fejét rázza, az igenlést jelent. Parányi dolog magában, de a napközben annyiszor előforduló s nekünk mindig felötlő szokás minduntalan arra emlékeztet, hogy nyugat embere vagyok, s most keleten járok, hol mindennek más, többnyire a mienkkel ellenkező jelentése van. Harmadik ok volt ama szép, fehér kő-kútfőkből csergedező források látása, melyek e vadonságban oly kellemesen leptek meg. Ez már egészen keleti szokás, hol a víz szent, az is, melyet a pap meg nem szentel, hol az nemcsak szomjat olt, de az áhítatnak is egy részét teszi. Rendesen e forrásoknál állapodánk meg; a lovak pihentek s legeltek, törököm mosdott és imádkozott, én pedig merengtem és elmélkedtem. Ki nem mondhatom, lakatlan vidékeken mi jól esik a vándornak egy ily kútfő megpillantása. Az utas nem ismeri a kegyest, ki a víztartót építé, mint aki építé, nem ismeri az utast, ki annak friss vizével égető szomját oltja; azonban ők egymással lelki viszonyba lépnek. A világ végéig mennyi hálát arat egy ily névtelen kút-alapító, porló hamvaira mennyi áldás száll, miket az égben egy angyal az örökkönyvbe bizonyosan feljegyez, és jótéteményeihez, miket életében az tőn vagy nem tőn, hozzáadja ezeket, miket holta után ő tenni meg nem szűnik. Mi egyszerű, mi kedélyes, mi hasznos, mi erkölcsileg becses eszme; éreztetni a vándorokkal, hogy volt, ki a vadonban róluk gondoskodott, italt nyújtani azoknak, kiket nem ismerünk, hálát ébreszteni az emberek szívében, s emlékezetünket áldatni az idők végéig.

Elvégre a negyedik napon egy hegyhátra feljutván, kocsisom felém fordult, ostornyelével kelet felé mutogatván. Oda pillanték, s eleinte csak a sötét s terhes fellegek tömegét láttam, úgy hogy néhány perc tölt bele, míg a fellegektől az alattuk hömpölygő komor hullámokat meg tudám különböztetni. Amit láttam, az a Fekete-tenger volt. Még magasbra jutva, egy tágas öböl nyílt meg előttem, melyet két hegysor mint két bástya fogott közbe. Utána feltűnt egy vár, azután egy kerített város, melyből nehány hegyes minaret nyúlt ki -, ez volt Várna.

Keblemet dagadni, s sebesben dobogni érzettem, s égő szemeim azonnal végig futták a vidéket, meglátni a magyarok árva sírhalmait. Nem tudván, hol vannak, természetesen nem ismertem fel, s fájdalmam egy sóhajban tört ki:

Ó Várna, Várna füveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyugalom,
Király emlékedet.

Ó bujdosóknak sírja te
Pontus határain,
Itt leng egy sóhajtás feléd
Egy rokon ajkain!

III. Várna. Várnai magyar sírhalmok. A régi csatatér. Gondolatok

A száműzött keservesen
Jár halmidon ő bús Várna,
Keserv s bánat nélkül itten
Halmaidon hisz ki járna?
De keblét mi bú s gond nyomja?
Nem a múltnak fájdalomja,
Hiszen ő azt mért könnyezze,
Ami fáj a múltban, messze?

Azok, kik itt kűzdtek s hulltak
A hazáért, kiszenvedtek.
Rájok sírdombok borultak,
S lágy szél nyögve száll felettek:
Alkonyán a két hajnalnak
Őrcsillagok ragyoglanak.
Álmukat így alsszák békén
Zúgó tenger partvidékén.

Torlatlanul nem marad bűn!
A szent könyvre esküvétek,
S nem tartván meg az esket hűn,
Halni kell mint hitszegőknek,
Mert vívtatok midőn itten,
Akkor mennyben volt még isten
S azért győzött a hős török,
Szava, mert szent volt és örök.

A száműzött keservesen
Jár halmidon ó bús Várna,
Bánat nélkül magyar itten
Halmaidon hisz hogy járna?
De keblét mi gond s bú nyomja
Az nem a múlt fájdalomja,
Ő most a jelent könnyezi,
Bár a múlt sírhalmit nézi.

Várnába érkezvén, fáradságos utam után első napon magam kipiheném, de másnap első gondom vala a magyarok sírhalmait meglátogatni. Kimenve az erősség északi kapuján, alig pár száz lépésnyire egy lejtős, szűk lapályka nyílik, melyet balra a devini tó, jobbra a Balkánról folyó hegyfok véd, míg szemközt és jobbra a szelíden, de folyvást emelkedő partoldalakat zöldellő bokrok és fák sűrűn borítják be. Ezen lapályos helyen domborodik a tizenöt magyar testhalom, mint megannyi sírdomb. Nem szükséges kalauz, hogy őket fölismerd, ha kebledben magyar szív él, dobogni fog hozzájok közelítvén, ha nem él, alakjuk is mutatja, hogy régi sírdombok. A hely, hol emelkednek, bokrok által nincs benőve, tisztás az, a Magyarország felől jövő szél gondosan megsöpörgeti, s azon tiszta kavicsról és számtalan csigaházról ítélve, mely valamennyit elborítja, azt kell hinnem, hogy a tenger hullámai által felnyomott tó vize néha-néha el szokta özönleni. Némelyiken itt-ott száraz kóró leng, jele, hogy itt az idegenben senki nem gondol velök, mert azon egy pár tövises vadrózsát, mit néhol láték rajtok, nem honleányi kéz, hanem a gondos természet, e közanya ültette, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk. Emlékül róluk egy marok földet hozék el, és egy pár ércdarabkát, kétségkívül valamely magyar vitéz páncélának töredékét, mit keresni sem kell, oly bőven hever a föld színén.

Mint a keresztyénségnek Calvariája, az izlamnak Medinája, a családoknak temetője van, úgy vannak a nemzeteknek szent mezői, hova fiai búcsúban méltán járnak, mert ott őseik martyrságot szenvedtek. Érezni látszik a föld maga az emberek halálát, mert a sírdombok nemde testének megannyi seb-daganatai gyanánt kelnek-e? Meghalni fájdalmas dolog, s kétszer fájdalmas meghalni győzelem és dicsőség nélkül s eltemettetvén idegen országban, válni ekképp a halál örökös száműzötteivé. Ki ültetne itt sírjaikra virágot? Ki siratná itt meg az ellenséget? Kinek volna itt szent az idegen bajnokok pora? Ki bírna itt nagy lélekkel a szerencsétlenség e helyét emlékjellel megörökíteni? Sőt az itt eltemetettek századok óta érezni kénytelenek hamvaikat tapodtatni épp azok által, kiktől meggyőzettek, míg övéik a távol hazában róluk megfeledkezének, a történetírókat és a költőket kivéve, kik a feledékeny népek késő háláinak egyedüli tolmácsai.

S a várnai sírhalmokban nyugvók iránt a történet sem igazságos. Kik adott esküjöket megtörék, méltán lakolának, így szól az, és nem helytelenül, ha az eseményt pusztán erkölcsi szempontból tekintjük. Valóban, ha ok és következmény, erény és jutalom, bűn és lakolás közti kapcsolat a közéletben nem mindig szembeötlőleg nyilatkozik, meg kell vallani, hogy itt a bűn és büntetése kézzelfoghatólag jelent meg, s alig mutat föl a világtörténet hasonló példát, hol azon hibáért, mit egy nemzet elkövetett, érette az oly rögtön nemzetileg is lakolt. A keresztyén és muzulman becsület s szóhűség mérkőzött ez esetben a világ színe előtt, s a diadal és annak minden következménye a muzulmanoké lőn. Mert ne feledjük el, miképpen itt a magyar nép nem saját nevében, hanem mint a keresztyénség képviselője s megbízottja szerepelt, a római Szentszék adta elébe a szabályt, ő magát csak ahhoz alkalmazta.

Az 1444-ben augusztus 1-jén Szegeden a törökkel kötött béke jogszerűn illette a magyar nemzetet, mert az vitéz diadalainak gyümölcse vala, s rá nézve az mind hasznos, mind díszteljes volt. Miért bontá tehát azt fel mindjárt augusztus 4-én? Mert a nemzet vallásához hív volt, s az egyház feje, a pápa tudtára adá, miképpen a harc, mit Amurát ellen Magyarország folytatott, minden keresztyén népek közönséges harca a keresztyénség közellensége ellen; és főképp mert általa, s a byzanci császár, a velencei és genuai köztársaság, a burgundi s több olasz és más európai fejedelmek által folyvást arra emlékeztették, hogy az ügy nem csupán magyar, hanem európai ügy, melynek, ha a magyar nép előbajnoka megszűn lenni, ez egész világrész sorsa veszélyeztetni fog. E magasb politikai, ez egyetemi keresztyén, e tisztán európai álláspontra emelkedék a magyar, midőn az új hadjárat terheit s veszedelmeit elvállalta. Azon előnyökről, miket a magyar állodalom magának a béke által biztosíta, lemondott tüstént, mihelyt a többi népek által európai kötelességére utaltaték. És épp e szempontot látszik a történet s az utókor elfeledni, mint elfeledték az akkori fejedelmek és népek, a pápa, ki pénzt és katonát ígért és nem küldött, a híres, vitéz Skander bég, ki hadsereggel ígérkezett és meg nem jelent, a görög császár, s más fejedelmek, kik seregeiket kínálták és nem küldték el, a velencei s genuai köztársaságok, kik hajóhadaikkal nemcsak vissza nem tartóztatták Amurát táborát, hanem csengő díjért a Hellesponton átszállították. Egyedül a magyar nép teljesíté, mint nemzet, európai s keresztyéni kötelességét: harcra szállt, kűzdött és elvérzett. És mi lőn következménye? Constantinápolyba az út 1453-ban a várnai sírdombokon keresztül vitt, hol, ha (a magára hagyatott) magyar győz, az ozmán nem leendett volna a keresztyénség félelme századokon át, s annyi derék nép Kelet-Európában nem nélkülözné a szabadságot mind e napiglan.

Nem tagadom, egykor én is fonák szempontból ítélém meg e csatát, s midőn néha az emlékezet borongó szárnyain képzeletem e messze tengerparti sírokra szálla, belőlük mint egy rém emelkedett fel előmbe a hitszegésnek vádja, s egy belső szemrehányás megzavará hazafiúi bánatomat. De most itt lévén, e siratatlan sírhalmoknál, mélyebben átvizsgálám az eseményt, s úgy találám, hogy bár a dráma egyes személyeit alárendelt indokok vezérelhették, a magyar nemzetet egy magasb kötelesség érzete lengé át, s ha harcra szállt, azt azért tevé, mivel hivatásának tekinté védeni a keresztet a félhold, Európát Ázsia s a nyugati civilisációt kelet pusztító hódítói ellen. Úgy, hogy ha a szószegés terhe nyomja is e sírokat, az olyan teher, mint a márványlapé, mely teher ugyan a sírdombon, de amelyre egyszersmind a megholtnak érdemei, s nagy, bár szerencsétlen vállalatai arany-betűkkel följegyezvék. Ne feledjük, s Európával se engedtessük feledtetni, hogy a magyar itt nem mint magyar, de mint európai polgár vérzett el, úgy is kevés szolgálat az, mit Európának azelőtt és azután nemzetileg teheténk.

Hét napig időzém Várnában, s nem mulaszték el egy napot sem ez árva sírhalmokat megtekinteni. Ez volt az én mindennapi búcsújárásom. Úgy tekintém magamat, mint akit a sors ide azért vetett, hogy a nemzet nevében teljesítsem a kegyelet e szomorú tisztét. Ki tudja, hol ér bujdosásimban engem is a halál? S hamvaimnak is jól fog esni, ha hazámfiai közül valaki egykor meglátogatja.

Egyszer este menék ki e virágtalan halmokhoz. Csendes, széltelen este volt, az ég szép tiszta, s a vidéket gyönyörűen világítá meg a bús hold. A völgyet mint egy fekete kőfal -, mint e temetőnek kőfala -, keríté körül a hegylánc, melynek két vége két bástyaoromként áll a zúgó tenger hullámai felett, melyek a távolban sötéten csillogdogáltak. Rajtok elszórva vitorlás hajók lebegtek, megannyi rémek, melyeknek árbocmécsei mint néző szemek ragyogtanak felém. Előttem az erősség fehérlő fala nyúlt el hosszan, mögüle a városbeli karcsú minaretek emelkedtek a légben magasan, míg balra a devini tó habzott, megvilágítva a halászok fáklyáitól, kik ezeknek fényével halakat fogdostak. Leülék egyik testhalomra, s a szerencsétlen csatának gyászos emlékeibe elmerülék. Látám a fölvirradott tiszta őszi reggelen mint öltözik fényes páncélába a fiatal király, s mint esik ki apródja kezéből az ezüst sisak, midőn azt átnyújtaná, mint vonakodik megbokrosodott paripája őt hátára venni, mert érzi, hogy rajta a halálba megy, mint szaggatja meg egy hirtelen kerekedett vihar a magyar zászlókat. A számra kis, de bátorságban nagy magyar sereg a völgyben lenn várja a csatát, s felülről a hegyoldalból mint egy felhőszakadás omlik rá, előbb tizenötezer lobogó fehér ruhájú ázsiai lovag, s midőn ez visszavereték, hatezer zöldkabátos lovag váltja fel, újabb erővel, de nem több sikerrel. Később, több órai harcolás után, a számosabb ozmanság megdönti előbb a magyar sereg jobb, majd bal szárnyát is, de a nagy Hunyadi János, középen állva, mint a mérleg súlypontja, most annak, utóbb ennek vivén hatalmas karja segedelmét, a törökök kénytelenek lőnek megfutamodni. Az ifjú király vitéz is, bátor is lévén, már addig türelmetlenül áll a helyen, mit neki a csataterv és rangja kijelelt, s ekkor harcvágyát éppen nem fékezhetvén, s lengyel testőreitől is a dicsőségben részvételre izgattatván, űzőbe veszi a futamlókat, s Amurát táborához érve, kis erővel a janicsárok még pihent tömegét támadja meg, s azokat kezdetben megrendíti, de ezek magokat újra rendbe szedvén, a csata csak dühösebb s vérengzőbb lőn, a király hívei rakásonkint hullanak a nyilak záporaitól, őt az ellenségtől már senki sem választja el, egy bárdütésre lova összeroggyan, s ő melléje halva terül. Néhány perc múlva levágott fejét egyik dzsidán, másikon a megszegett békekötvényt hordoztatá körül Amurát a harctéren - a török hadsereg örömkiáltásai az eget verdesték, mert e győzelemben ők nem csak saját győzelmöket látták, hanem Allahét a keresztyének istene fölött. Ifjú volt Ulászló, még 21 éves sem, termetére magas, szépsége férfias, tekintete bátor és nyílt, dolgaiban munkás, érzelmeiben vallásos, föltételeiben állhatatos, kegyes ellenei, bőkezű minden iránt. Halála a nemzetre nagy veszteség volt. Most itt nyugszik korona és trón, sőt emlékjel nélkül, együtt nyugoszik hív vitézeivel. De hol nyugszik? Ki tudja megmondani, melyik az ő sírhalma? S körülhordozám szemeimet, ha vajon nem találnék-e valami jelre, midőn az esti csend közepette egy zaj üté meg fülemet, s hátra tekintvén, a középső legmagasb halmon egy fehér alakot pillanték meg, mellette egy szürke lóval. Valóban megijedtem. A holtak képeivel társalkodván csaknem azt hittem, hogy a holt király alakja jelent meg nekem. De ez ijedség csak egy percig tartott, mert mihamar láttam az alakot fehér burnuszában lovára felülni s mellettem a város felé szótlanul elügetni. Egy török utazó volt.

Ha a csaták leírásait jól érteni akarjuk, elmúlhatlanul szükséges azok színhelyeit ismerni. Hű képet csak így fogunk nyerni az ütközetről, s egyszersmind a történetírók rajzaiban nem egy hibát fedezünk fel. Ily hibát követe el a derék Fessler, midőn a magyar sereg jobb szárnyát a tengerpart és devini tó-mocsár közé helyezi, mi lehetetlenséget foglal magában, miután a mocsár a völgy baloldalán van. Hasonlóképpen a helyismeret hihetlenné teszi azon hadi tanácsot, melyben előző nap azon kérdés felett tanakodtak volna: el kelljen-e a csatát fogadni vagy sem? Ha ugyan áll az, hogy az ozmánok nyomról nyomra követték a magyarokat, s este mindig ott tanyáztanak, hol a múlt éjjel a magyar sereg meghála. Várnához jutván a magyarok, itt nem tőlük függött a csatát el vagy nem fogadni, az kikerülhetetlen volt. Hátukban a tenger lévén, jobbukon a meredek Balkán hegysor, a völgyfenékből kivezető egyetlen északnyugati nyílást a török had tartá elfoglalva, s ha a magyar sereg puszta védelemre nem akart szorítkozni, utat vissza Magyarországra csak az ellenség táborán át törhetett magának. Okszerűleg tehát Hunyadit nem vádolhatni azzal, hogy véleménye volt a csataelfogadás; az kikerülhetlen szükség volt. Fontosabb kérdés az: a nemes lelkű Hunyadinak a kötött béke megszegésében mi része volt? Vannak vélemények, melyek őt ellenzőjének állítják, de bármint lett légyen, ha ő csakugyan megegyezzék, annak okát ismeretes vallásos buzgalmában s a vállalat európai fontosságának fölismerésében kell és szabad keresnünk, a legkevésbé azon ígéretben, miszerint a visszaszerzendő Bolgárország neki fogott adományoztatni. E gyanút meghazudtolja egész életpályája. Hány ízben volt alkalma a magyar koronát bírnia, és nyúlt-e hozzá? Soha. Címre ő nem vágyott, s midőn királyi hatalom volt kezében, annak nem jogaival élt, hanem csak kötelességeit teljesíté. Ki Hunyadiról úgy vélekedik, az aztán ne nevezze őt nagynak. Mindenesetre, ha a bolgár királyságot el fogta vállalni, azért teendette, mivel a keresztyénségnek s Európának azon előőrön az ő hős karjára szüksége vala. Két neme van a nagyravágyásnak, egyik, mely fölvágy, hogy magasan ragyogjon, másik, mely a nagy helyet azért fogadja el, hogy nagy kötelességeket teljesíthessen. A történet Hunyadi Jánosa minden joggal bír ez utóbbiak rendébe soroztatni.

Ezt a szavaiban szerény, viszontagságban nem csüggedő, meggyőződésében állhatatos, érzéseiben vallásos Hunyadi Jánost tökéletesen ábrázolja azon levél, melyet ő Pestről 1445-ben május 11-én, tehát a várnai csata után, hat hó múlva Eugén pápának írt vala:

"Segélyt ígértek, meghívatánk a harcra a keresztyénség ellensége ellen... Mi megjelenénk... A sok fejedelem közül senki sem külde segedelmet, senki nem pótolá szükségeinket... A fejedelmek barátsága a legnehezebb csapás lőn ránk, sőt ígért segedelmök helyett árulásaikat tapasztalók... Mind a mellett is, nevezetes dúlások, hódítások után az ellenség földén, s gazdag martalékkal megterhelve, bántatlanul térheténk vala vissza ellenségeink elől, de a keresztyénség összes javáért fogván vállalatunkhoz, nem akaránk felhagyni azon munkával, melyben akár győzni, akár győzetni nem tartók dicsőségtelennek. E szerint a biztos kilátás helyét szívünkben elfoglalá egy kegyes vakmerőség, s teljes készséggel kelénk fel a veszedelemmel szembeszállani. S mindkét részről megtörténik a támadás, számra nézve egyenetlen, de erős, s csatázánk késő alkonyig, a nap és csata együtt múlott el. Részünkre a harcot sikertelenné tette a mindig új meg új sokaság folytonos előrohanása, mely által nem annyira meggyőzeténk, mint elboríttatánk s szétválasztatánk egymástól. Azt azonban mind min szemeinkkel látók, mind utóbb biztosan megértők, hogy nem kevesb vérontást okozánk, mint szenvedénk, s a győzelem épp oly szomorú, mint kárteljes az ellenségre nézve... De hiszen hadban veszély nélkül soha semmi nagyot nem kezdhetni, a szerencse amit elvesz, újra visszaadja, maga a fájdalom csak neveli a bátorságot s ingert a jövendő vállalatokra... Ami most történt, az sem nem a mi puhaságunknak, sem nem a törökök edzetének következménye... Midőn fegyvertől s embertől üres táborunkat a barbárok elfoglalták, nem az ellenséges erőnek, hanem az isteni ítéletnek súlyát hordoztuk..."

Azonban e csapás bármi súlyos volt az országra nézve, hadserege elveszvén, a gondviselés kegyelmesnek mutatá magát a nemzet iránt, Hunyadit megszabadulni engedvén, ki a nemzetnek karja, sőt több, lelke volt.

IV. Hunyadi János emlékezete

Várna

A kis Erdély egyike a föld legregényesb tartományainak. Csak a távol Skóciának felvidéke haladja felül, hol a borongó ormokon s a magános tavak szélein Ossian ködalakai egy-egy csillag kíséretében lengenek, és még az isteni Helvetia múlja felül, hol a bércekből magas erősséget alkotott magának az Úr, melybe alulról az embernek csak szemei, felülről az égből a napnak csak sugárai jutnak el.

Erdélynek nyugati részében foly a Sztrigy, zúgó, sebes hegyi patak. Köröskörül sötét magasságban állanak lombos erdők, benne mindenik darab fa több századnak emléke. Töveiknél fű és virág nő, tetőikkel a nyarga szél játszadozik.

S e kiesen vad vidékben lakik a szép Eliza, s ölében mulat egy eleven gyermek, glória nélkül feje körül, de lángoló szemekkel hosszú pillái alatt. És e gyermek napról napra nő, hív gonddal neveli őt jó anyja ott a szabad természetben, zöld erdő zúgásán, vad galamb szólásán.

Nincs e gyermeknek semmije egy aranygyűrűn kívül.

Nincs más mulató társa, mint egy fekete holló az erdőből.

S ez egyetlen barát is egykor elcsípte tőle aranygyűrűjét, ez egyetlen vagyonát, s vele a legvénebb tölgy legmagasb ágára szálla föl.

De a gyűrűnek nem szabad elvesznie. Ez egy kalauz, mely Budára, a fejedelmi várba vezet. Ez egy varázs jegy, melynek előmutatására megnyílik a király aranysátorának valamennyi szárnya, s utána a király emlékező szíve.

E gyűrű ez egész vidéket, ameddig lát a szem, amennyire elhallatszik a vadászkürt harsogása, egykoron e gyermekévé teszi, hogy legyen úr ott, hol árva volt.

És elröppent a hangzó húrról érctollain a biztos nyíl, s a tolvajmadár piros vérében ott hevert a tölgy alatt.

De a megholt barátnak száraz gallyakból máglyát emelt a gyermek, azon azt megégette, s hamvaiból az feltámadt, később mint jelkép a gyermekből lett hős címerén, utóbb pedig egy szent korona alá helyezte őt Corvin királyi hatalma.

Némely történetírók Oláhországba mennek, s ott keresik a fejedelmet, kitől e gyermek származott. Mások azon király ágyékában lelik eredetét, aki Budán Zsigmond név alatt fényes palotában lakott. Vannak, kik Paleolog, a görög császár leányát mondják azon boldog nőnek, ki őt szülte. A nagy emberek s átalában a nagyság származását minden korban némi titok borítja be. Miképp találták Mózest az iszapos Nil nádjai közt? Homér melyik éghajlat csillagai közül nyerte érzékeinek ihletét? Jézus miképpen támadt az ártatlan liliom szédítő illatából? Honnan gyűl össze s mi titkos utakon a tenger roppant birodalma? És az óriás sziklák tartományait ki állította össze, szülte őket a föld magából, avagy isten karja építette föl? Én előttem bíbornál s mindennél becsesb: a por és föld; ezért én a porban, s mi ehhez legközelebb van, a népben keresem a nagy emberek eredetét.

Igen, nem a liliom illatából született e gyermek, mint a Megváltó, hanem a szerelem rózsájából, melynek piros színe a hadat jelelte ki életösvényéül, tövisei a fegyvert rendeltetéseképpen.

Felnőtt egy jó anya gondos ölében, zöld erdő zúgásán, vad galamb szólásán.

Felnőtt egy vidékben, hol a hegy s mező kebele tele van a legjobb vassal, mit választhatni egy bajnok kardjának.

Bölcsője volt a szabad föld, hajléka a menny boltozata, vezérfény fölötte a világoló nap, kebelében csak egy érzelem foglalt helyet: a hazaszeretet, lelkében csak egy hit fogamzott meg: istennek hite s imádása, a fennálló vallás útmutatása szerint.

E gyermekből lőn Hunyadi János.

Eredete, mint gyökerei a pompás tölgynek, a földben, a történet sötétségében, vész el.

Százada csodálván őt, s halála után fiát, a nagy királyt, eközben feledé nyomozgatni ama nemes, szerény és igénytelen ifjú származását, ki a XVI. század végén, egy zivataros reggelen, hat huszárkával állott egy zászlósúr szolgálatába.

*

Némely életpálya oly könnyű és szép mint a tisztuló csillag rövid futása, fénnyel kezdődik, és végződik tündökölve.

Némely pedig olyan, mint a napé tavasz kezdetén. Midőn pompás ábrázatában fölkél, zivatarral, széllel, sötétséggel elborítva találja a föld színét, s nagy munkájába kerül világot terjesztenie mindenfelé, úgy intéznie a szél járását, hogy az hozza és vigye a termékenyítő illatporokat, úgy összenyomni a fellegeket, hogy azok esőt hintsenek a szomjas mezőkre, s diadala pillanataiban leküldeni sugarainak melegét, hogy ami elvettetett, megöntöztetett, az ki is keljen és fel is virágozzék. Az ilyen pálya sok dicsőséggel, de sok küzdéssel is jár, és az ilyen munkateljes napnak kedves és óhajtott a nyugodalom, mely este reá vár a tenger lágy hullámaiban.

Hunyadi Jánosnak ilyen pályát mére ki a végzet.

Egész életét a csaták zajában tölté el.

Zsigmond királlyal Csehországban harcolt trónjáért és a husziták ellen, Filep, a májlandi herceg seregével Olaszország különböző tartományiban vívott. Midőn Ulászló magyar királlyá választaték, a pártütőket győzé le, sok várakkal egyetemben visszaszerezvén Horvátországot is. Később diadalmeneteket Styriában, Carinthiában, Carnioliában, Ausztriában tartott, midőn hadat vive Fridrik római császár ellen, ki a magyar ifjú királyt s a szent koronát a nemzetnek kiadni vonakodék.

De mióta a török nép a félholdat a Fekete- s Marmara-tenger innenső partjára is áthozta, mióta itt két világrész, Kelet és Nyugot, két vallás, a keresztyénség és izlamizmus szállt iszonyú harcba egymással, azóta Hunyadit mindenek felett azon egy magasztos eszme lelkesíté: Európából a törököt végképp kiszorítani. Nemzetét s honát megoltalmazni, ez volt örökös gondolata; biztosítani Európa nyugalmát az ázsiai hódítók ellen, ez volt a feladat, mit megoldani vágyott; a Biblia és Korán közé válaszvonalul egy tengert állítani, ezt tűzte ki élete végcéljául -, mert mind e három, a haza, Európa s a hit nagy veszedelemben forgott.

1448-ban ezt írta Alfonz arragoniai s sziciliai királynak: "Én már felöveztem magamat a rég óhajtott ösvényre lépni. E nagy munkába fogni az én kötelességem volt, bevégezni és végrehajtani magasb erőknek és a Mindenhatónak van fenntartva." Miklós pápának pedig, ugyanazon évben, így írt: "Most már hozzá fogok szent fogadásom teljesítéséhez, s elvégeztem magamban, inkább kimúlni a csatában, semmint hitem s nemzetem veszedelmeit tovább szemlélni, azon meggyőződésben lévén, hogy nem fog szégyenemre válni, akár az mondassék rólam: "jól győzött", akár az: "becsületesen halt meg".

Ki nem ismeri Hunyadit, e világító s őrtoronyt kelet felé a XV. században? Ki nem ismeri őt mind a keresztyén, mind az izlam világban, ott mint várat, mely véd, itt mint tábort, mely megtámad? Kinek zászlói lobogtak annyiszor győzelmesen a Haemus havas ormain, a Fekete-tenger zúgó partján, s ott hol Adrianopol fekszik, és egykor a ragyogó Sophia virágzott? Nem ő volt-e ama hős és vezér, ki negyvenszer ütközött meg a török táborral, tizenhárom nagy harcot vívott vele, és ebből csak kettőt veszte el, és a kettő is, egyik Várnánál, másik a Rigómezőn, oly véres vala, hogy a török a csata mezejénél idébb soha nem jött, s a diadal után soká tehetetlen maradt? Nem ő volt-e ama vezér, ki mindig csak 12-32 000 emberrel 80-200 000 töröknek ada csatát? Kétszázezeret messze túlhaladt azok száma, kiket leölt avagy elfogott. Ott, hol zászlóját lobogni szemlélte a török, sokszor visszavonult s eltávozott ütközet nélkül. Az ő neve maga egy hadsereg volt. Mint az ozman történetírók mondják, az ő nevének félelmét használták a török anyák is gyermekeiknél. Az akkor élt nagy szultánok nem abban láttak gátot Európa meghódításában, hogy tenger választja el a két világrészt egymástól, hogy a kevély Byzanc még áll, hogy a pápa Rómából küldözi mennyköveit és parancsait, a legfőbb gátot abban látták, hogy él - Hunyadi.

S míg élt Hunyadi, a mind számára, mind fanatismusára nézve rettenetes török-tatár-mongol tábor győzött mindenütt, csak ellenében nem.

Szerbiában fekszik a Rigómező, melyet átmetsz a sebes folyású Raska patak. Köröskörül hegyek és erdők emelkednek vad kietlenségben. S ki az, aki ott egy szűk és árnyékos völgyben menekedve siet? Termetére középnagyságú, tagjai izmosak és igen arányos, sőt kellemes idomzatúak, s homloka boltozatos és ragyogó, haja aranyvilágos, de kitűnőleg szép ajka, és szépek nagy tündöklő szemei, melyek egy bizonyos nemes, szerény, de egyszersmind okos és határozott akarat kifejezésével bírnak. Arca hasonló a nap arany-ábrázatához, melybe a művész a szem, orr, száj s az egész emberi kép vonalait belerajzolja... A menekvő vitéz fegyver nélkül van. S egy szoros útnál két janicsár fogja körül, s mindkettő a mellén fénylő drága kereszthez kap. De alig tusakodnak egymással a kincs felett néhány pillanatig, az üldözött bajnok, megtartván lélekjelenlétét teljesen, kirántja egyiknek hüvelyéből a kardot, s miután vele ugyanazt leszúrta, a másik ordítva megfutamodik, és hangzó kiáltással vész el a rengeteg sűrűjében. A szent keresztet Hunyadi már sokszor megmenté -, íme most őt viszont a kereszt mentette meg.

De őt, ki még napokig bujdosék a vadonban, egy áruló szerb kalauz a szerb despotához vezette, és ez álnok ember nemcsak foglyul tartóztatta le, sőt ki akarta adni a töröknek. Azonban a nemes lelkű szultánnak nem kelle a szerb gyalázatos ajánlata. Így jutott vissza Hunyadi nemzetéhez, mely őt pompával és ünnepi örömmel, nem mint megvert vezért fogadta, hanem mint a hadak istenét, ki nem hoz ugyan tábort magával, de azt teremt mindenütt, ahol van.

Végig forgatom hazám, sőt a világ történetének számos lapjait, s nem ismerek embert, ki oly nehéz korban, oly kevés eszközzel oly nagy dolgokat és azokat oly nemes és igénytelen lélekkel vitt volna véghez. Csak a tiszta menny kék boltozatához tudom őt hasonlítani, mely oly szelíd, oly egyszerű s oly pompátlan és mégis oly fölséges.

Drakula oláhországi vajda, a várnai csata után őt hitetlenül letartóztatta. Hunyadi ezt megbocsátá neki. De később fellázadt a magyar korona ellen, ezért életével lakolt.

A szerb despotától, ki a rigómezei ütközet után tette foglyává, utóbb elvette tartományait a török. Segedelmet, bár szégyenpirulva, Hunyaditól kért, és ő, nem emlékezvén meg a múltról, fejedelmi székébe visszahelyezte.

Cillei Ulrik, az ausztriai helytartó, kétszer törekedett élete után, becsületét és jó hírét pedig folyvást sértegette. Később rá nehézkedvén a sors karjai, szövetségre hívta fel Hunyadit, és ő megengedett a kígyónak, mely időt tőle csak azért kére, hogy az alatt ellene több mérget gyűjthessen.

A vallásnak ő tökéletes híve volt, s Jenő pápának megírta, miképp az ország belső dolgainak intézését örömest másokra bízá, hogy minden erejét és idejét nemzete s a szent kereszt ellenségeinek legyőzésére fordíthassa; de midőn a pápa túllépe a határon, nyíltan megírta azt is: "a pápa tekintélyből nem akarok levonni semmit, de az ország jogait sem engedem bántatni semmiben."

Javaiból ami jövedelmet kapott, azt tábora fenntartására költötte mind. Az országnak mindig volt ellensége, és a királynak serege sokszor nem volt, de Hunyadinak volt mindig -, ő a hazában a gondviselést képviselte, mely nem késik el soha, mely nem szunnyad el soha.

Midőn a király nagybátyja fegyverrel akart magának igazságot szolgáltatni, azt ítélte: az erő nem előzheti meg a jogot s Magyarországban a fegyverek csörgése között sem szabad a törvényeket meg nem tartani. Midőn pedig ugyanazon királyi nagybátyja régi nemességeit és ősei hosszú sorát emlegetné, azt válaszolta neki intőleg: hogy nyomorult és nemtelen éppen az, ki magát nemesnek nem saját erényei, hanem elődeinek érdemei által véli.

Győzedelmeiről tudósítván a nemzetet, a királyt, a pápát, magáról azokban nem is emlékezik, a sereg bátor küzdelmeit alig érinti, az ellenséget nem kisebbíti és nem nagyobbítja, előttünk úgy állt ő mint vezér, ki puszta jelentést tesz azon diadalról, melyet az Úr, az Isten végzett el.

Ó, ő nemcsak dicső, ő valósággal nagy ember. A tettet szereti, nem a dicsőséget, mely belőle származik. A szolgálatot kedveli magát, nem az érdemet, mi általa szereztetik. Végre akarja hajtani, amit jónak, szükségesnek hisz, de nem azért, mivel az hírt és nevet ád. Sőt elbámul, midőn lenn mélyen alatta egy egész világot lát csodálkozva tekinteni feléje föl, mint a sas, mely sziklafészkébe röppent föl -, nem a magast, csak honát kereste.

Jó bajnok volt, így belőle bátor parancsnok s ebből bölcs hadvezér vált. Ismerte a hadnépet, mert közötte élt, vele tanult, vele szenvedett, így azzal bánni is tudott. Félelmet soha nem mutatott, így azt katonái sem ösmerték, keveset beszélt, de nyájasan, a harc előtt többet, de nem sokat -, mint midőn a szellő az eolhárfának húrjain átfutva lelket hat, úgy szólt szívhez és lélekhez az ő beszéde. Csata előtt katonái összeölelkeztek és csókolódtak, mintha örökre elbúcsúznának, ez volt a tábori szokás; a harci jelszó mindig ez volt: Jézus. Egész jellemét azon komoly és szíves nemesség bélyegezte, miről az ó világban Róma nagyjaira ismerünk. Egyszerűen, kérkedés nélkül végezte a legnagyobb dolgokat, nem azt hirdette, amit tenni fog, hanem azt jelentette be, amit elvégzett. Hadban bátorságának s óvatosságának köszönte a diadalt, tanácsban azon fölséges józan észnek, mely semmi dicsvágy, sem önzés által nem tévesztvén meg, mindig tisztán látta a valót, a legjobbat, a leghelyesebbet. Mivel bőkezű volt, mindig volt tábora, mivel hazafi volt, mindig pártja volt maga az ország, mivel hős, eszélyes, cseles volt, nem hiányozhatott harcban a győzelem, mivel igaz, nemes, bölcs volt, akarata mindig a többségé is volt.

Az ő derült, higgadt, bizalmában és nyugalmában egyképpen fönséges lelkülete gyönyörűen tükrözik vissza ama levélből, melyet a várnai csatáról Jenő pápának írt. "Segélyt ígértek, (írá május 15. 1445.)... meghivattunk a harcra a keresztyénség ellensége ellen... Mi meg is jelentünk... A sok fejedelem közül senki nem küldött segedelmet s senki nem pótolta szükségeinket... A fejedelmek barátsága a legnehezebb csapás lőn ránk, sőt az ígért segedelmek helyett árulásaikban részesülénk... Mindamellett is, nevezetes dúlások, hódítások után az ellenség földén, s gazdag martalékkal megterhelve, bántatlanul térhettünk volna vissza annak hadai elől, de a keresztyénség összes javáért fogván vállalatunkhoz, nem akartunk felhagyni azon munkával, melyben akár győzni, akár győzetni nem tartottuk dicsőségtelennek. E szerint a biztos kilátás helyét szívünkben elfoglalá egy kegyes vakmerőség, s teljes készséggel keltünk fel a veszedelemmel szembeszállani. S mindkét részről megtörténik a támadás, szám szerint egyenetlen, de erős, s csatázunk késő alkonyig, a nappal és csata együtt múlik el. Részünkről a harcot sükerütlenné tevé a mindig új és új ellensokaság folytonos előrohanása, mely által nem annyira meggyőzettünk, mint elboríttattunk és szétválasztattunk egymástól. Azt azonban mind saját szemeinkkel láttuk, mind utóbb bizonyosan megértettük, hogy nem kevesb vérontást okoztunk, mint nyertünk, s a győzedelem épp oly szomorú mint veszteségteljes az ellenségre nézve... De hiszen hadban veszély nélkül soha semmi nagyot nem kezdhetni, a szerencse újra vissza fogja adni, amit elvett, s a veszteség fájdalma maga csak öregbíti a bátorságot a jövendő vállalatokra... Ami most történt, annak sem nem a mi puhaságunk, sem nem a törökök erénye az oka... Midőn táborunkat fegyvertől s embertől kiürítvén, azt a barbárok elfoglalták, nem az ellenséges erőnek, hanem az isteni ítéletnek^[1] súlyát hordozzuk."

Ő nem számát nézte seregének, hanem lelkesedését, s ha kelle, kevéssel sokat s rögtön megtámadt, mint tette Vaskapunál; ha kelle, visszavonult álszégyen nélkül, mint tette Erdélyben, hol aztán másnap fényesen győzött; ha kelle, a nagyszerű célért mindent merészelt, mivel a had szerencsejáték is, mint tette Várnánál. De ő a győzelemben is szerény maradt és mérsékelt, egyik legszebb diadala után köté a tízévi békét, mint a veszteségben is csüggedetlen maradt és bízó a jövendőben, amint ezt ő maga mondá: a vesztett csata lelkemet nem töri meg, hanem ingerli, bátorságomat nem gyöngíti, hanem növeli, és vágyamat is a harc iránt. Egy név volt ő, és ez egy név volt ekkor Magyarország legnagyobb hatalma. Mint a földet biztosítja a szivárvány, hogy nem borítja el özönvíz többé, a nemzet, sőt az összes keresztyénség a török tábor árja ellenében, csak az ő kiterjesztett karja által érezte magát biztosítva, általa, aki semmivel nem bírt, mit nem áldozott volna fel honának, aki vallásos ember volt, utolsó betegségében sem engedte, hogy a szent áldozat hozzá hozattassék, kínja közt is őt kelle vinni a kápolnába, aki híve volt a királynak, a gyöngének, sőt az árulónak is. A címer, mit ez a holló mellé adott, fejezi ki Hunyadi valódi nagyságát leghívebben: egy oroszlán hatalmas körmei közt tartja a magyar koronát, bírja - de nem tartja meg.

És midőn látná, hogy az európai fejedelmek üres biztatgatásokon kívül semmit nem tesznek a félhold rohanó veszedelme ellen, hogy a pápa hatalma sem képes kellő segedelmet teremteni, és főképpen, midőn látná, hogy a haza sorsa az övével igenis összefonódnék, s neki ellenségei, irigyei támadnak az udvarban: óhajtván e kettőt elválasztani egymástól, s hogy egyenesen csak ellene irányoztassék a nyíl, mely nem a hazának, hanem csak neki van szánva: sürgette az ifjú királyt széke elfoglalására, ő pedig a helytartó királyi hatalmát lesvén, sietett - nyugodni? Nem, hanem mint hadvezér, ősz hajfürtjeivel, s több mint 70 évekkel érdemes vállain a török határszélre ment, s Erdélytől egészen Horvátországig, a bükkfával borított sziklás hegyvonalon csak egy név hangzott, az ő őrneve, remény innen, félelem túl; csak egy zászló lobogott, a háromszínű - Hunyadi kezében.

Így végezte ő nehéz munkáit, mint Hercules egykor.

A dicsőség nem előzte meg, hanem követte, nem kereste ő azt, de találta útjában. Hasonlók voltak az ő tettei azon ágyúkhoz, melyeket vitt a törökök ellen, akkor hangoztak, midőn már lövegjök a célhoz jutott. Nem ismerte őt senki mint ifjút; de tetteivel gyarapodott híre, s midőn érdemei végtelenek lőnek, akkor ragyogott dicsősége is végtelenül.

Nézd ott Erdélyben, Gyulafehérváron túl mint győzi ő meg a török sereget, mint hull az, miként érett vetés az erős arató előtt, s íme előlép a megszabadított hetvenezer magyar, oláh, német népség, kiket Mezet bég rabul viendett Asia földére -, reng a mező lábaik alatt, térdre borulnak a hős lábai előtt, imádkozván, és sírva, és örömben, és jó kedvben, és bánatban fölkiáltanak hálaadó s harsogva visszahangzó szózattal -, ha szív volna a föld, megrepedne, ha oly messze nem volna, e hangvihartól megnyílnék az ég.

Nézd a templomokat és kápolnákat az országban, bennök a nép mindenütt oltárral, pappal, énekkel találkozik, és - az ő képével, mely az oltár mellett, és az ellentől elfoglalt zászlókkal, melyek az oltárok fölött lengenek. Természetes volt eszerint, hogy a nép Istenben, és utána ő benne bízott.

Nézd ott Szeged városát, az Alföld csalóka délibábjai között, hova vesztett csata után s fogságból érkezik meg ő; diadalmi ünneppel fogadják a nép s az ország nagyjai -, mit érne a világ a megváltó, mit használna az országnak a tábor e vezér nélkül!?

Nézd Rákos szent mezejét, Pest mellett; ott, hol a magyar nemzet választotta királyait, ott választja őt, egy szívvel s lélekkel, az ország kormányzójává fejedelmi hatalommal, amaz ifjút, a hat szegény huszár egykori vezérét, és az egész hazában van öröm, vigalom, ünnep, megnyugvás a nehéz múlt után, bizalom a közel és távol jövőben-, ez nemzeti közünnep, de családonkint ületik meg, mert minden hű polgár valódi örömünnepet érez keblében.

Nézd a külföldi fejedelmek követeit, a genuaiakét, a velenceiekét, burgundi hercegét, Skander bégét, az albánok Nagy Sándoráét, a sziciliai királyét, a görög császárét, a római császárét, a pápáét, mind üdvözletet hoz neki és ajándékot; ez harci paripákat, amaz éles kardot, emez bokros nehéz buzogányt, a pápai követ hercegi kalapot hoz -, elfogadja ő, amit harcban használhat, a hercegi kalapot félre teszi.

Nézd Bécsben ama nagy piacot, mit most Hofnak neveznek, tömérdek ezer ember, vasárnapi köntösébe öltözve borítja el azt, ott van az összes népen kívül a fővárosi elöljáróság, ott vannak az osztrák, cseh, magyar bárók, grófok, hercegek, zászlósok, ott a püspökök, érsekek, kardinálok, ott vannak a szomszéd országok nagyjai, és az ifjú király fejedelmi díszöltönyében ülve arany trónjára, a nagy hírnök által adja tudtul a világnak háláját a Hunyadi nagy tetteit. Hirdetteti ifjúságát és később viselt dolgait, mint lőn mindig nagyobb amint pályáján eléhaladt, hirdetteti kürtszó mellett, hogy Hunyadi hódítá vissza Havasalföldet és Oláhországot, Bulgáriát és Szerbiát, melyek a birodalomnak részei -, ő eszközölte, hogy a királyt az ország fejedelméül közös akarattal elfogadta, ő győzte le a belső villongásokat, ő állott ellen diadalmasan a töröknek, ő s egyedül csak ő, a vezér az, aki nem csak megtartotta az országot, hanem azt ki is egészítette, sőt megnagyobbítva, semmint azt a király elődei bírták, és teljes békében adta azt vissza a király kezébe. Mi ritka tünemény a királyi nyilvános hála; de mi fölséges látvány! E pillanatban az ifjú fejedelem oly nagy volt szavaiban, mint tetteiben Hunyadi.

S III. Calixt pápa őt a hit védének nevezte, s már készen volt az irat, melyben őt királyi címmel ékesítendi fel, s a korona, melyet babér helyett homlokára tűzend. De a halál megóvta őt e kísértettől - a történetre bízta, hogy nagyságát beszélje el a maradéknak; a költőkre bízta, hogy tiszta dicsőségét zengedezzék isteni himnuszokban. Őt a halhatlanság, nem földi korona illeti.

Ő nem lett király, fia lett azzá.

Mint illik, hogy a kisebb gyermek maradjon apjánál.

*

Miután előbb kerestük Hunyadi eredetét lenn a földnek silány porában, melyben virág és arany s minden terem, ami jó és szép, miután büszke kebellel követtük fölséges pályáját, mely mint a szivárvány vigasztaló ívezete fejünk felett, szelíden s hatalmasan nyúlik végig hazánk történetében, következik, hogy tanúi legyünk a halál kikerülhetetlen pillanatának. S látni fogjuk, hogy az ő élete mindenben hasonló volt a napéhoz, mely a sötétségből lép elő és megfutván magas körútját, előbb megállapodik a láthatár szélén, arca még egyszer kigyúl, mintha fölelevenednék újra, és még egyszer visszanézvén, úgy nyugoszik el.

És este megszólalnak a tetőkön és völgyekben az egyházak és kápolnák méla és gyászoló harangjai, a népnek örege imádkozik, ifja énekel, melybe a madársereg egy része is belevegyül, a növények pedig füstölgő illataikkal áldoznak -, a jótékony nagyság ekképpen áldva távozik el a föld színéről.

Odébb fonom emlékezetem sötétülő szálait.

Az idő 1453-at számlált. II Mohamed lépe a szultánok trónjára. Ifjú, de érett s bátor volt, dicsőségre vágyott s a nagy hódító hírére. Ázsiának nyugoti része hatalmában volt. Perzsia szövetsége. Arábia felé is kezde terjeszkedni. Bírta Afrikának egy részét, minden oroszlánaival a sivatagokon, minden krododiljaival a vizekben. A tatárok és mongolok pusztító serege, ha parancsolta, segítették. A muszka adóval tisztelkedett udvarában. Az al-dunai tartományok néha föllázadtak ellene, de többször hódoltak; Lengyelország ellenállt, azonban nem is ez északi vidék vonzotta a törököt. Európának kapuja Magyarország, ez ingerelte őt, ez kellett neki, és ezt nem tudta birtokába keríteni.

Mint midőn a vizek pusztító árja zúgva terjed ameddig tért talál, s miután útjában meggátoltatik, feltartoztatik, megállapodik, örvényt képez, mélységre törekszik s állandó ágyat készít magának: úgy II. Mohamed is néptáborának özönével Magyarországon keresztül nem boríthatván el Európát, a kevély Byzanc előtt megáll, s azt székhelyéül választja azon hatalomnak, mely innen keletre és nyugotra egyiránt messze ki fogott terjeszkedni.

És Byzanc, a híres, a ragyogó, a büszke, hatalmába került. Harci ménjéről Mohamed egyenesen Sophia templomában szálla le. Bal kezével jelt adván, kúpjáról a kereszt lebukott, s helyén a félhold tűnt föl, mintha az égből bocsátkozott volna oda le -, jobb kezével pedig az oltárt dönté halomba, s a legrégibb keresztyén birodalom helyén támadt török birodalmat e szavakkal mutatá be Európának az új császár: "Egy nap van az égen, illő, hogy egy fejedelem legyen a földön is."

És e hírre egész Európa megrendült, mint egy általános földindulásra. A leírhatatlan rémület a legtávolabb országokba elhatott, mintha egy napfogyatkozás szállta volna meg a földet. A nép a rabságtól iszonyodott, a nemesség birtokát féltette, trónjaikat a fejedelmek, a szent kereszt uralkodását. És gyűléseket tartottak országok és királyok. És szövetségeket kötöttek. És ígértek pénzt, nagy összegeket, és ígértek katonát sokat. És a pápa közbocsánatot hirdetett mindennek, aki a török elleni hadjáratban személyesen vagy ajándék által részt veend. És a főpapok és ékesszóló szerzetesek országrul országra jártak hirdetni a közbocsánatot és a keresztes háborút. És Károly, a franciák királya, személyesen készült jönni a hadba. A dán, svéd, norvég király segedelmet ígért. Alfonz is, a sziciliai nagy király. Filep is, a burgundiai. Velence és Genua hajós erejét ajánlotta. Ezen kívül vártak vitézeket Spanyolországból. S ott voltak, kikre számítának, a csehek, a lengyelek, ott voltak az ázsiai keresztyének nagy számmal, Ciliciában, Bithyniában, Kappadóciában, Pontusban, Syriában, ott voltak az iberek, trapezuntiak, arménok és a görögök, kiknek nagy része még akkor szabad volt. És mindenfelé, a cellákban, az egyházi beszédekben, az országgyűlési szónoklatokban, mindenütt hangzott az ijesztő és rettenetes szó: "Eddigelé Magyarország volt Európának paizsa s a hitnek védfala. Lehetetlen, hogy ez maga egyedül a 300 000 emberből álló vad tábornak soká ellenállhasson. S ha az erős magyar nemzet elvész, nem lesz többé biztos Italia, sem Germania, és ha ez nem lesz szabad, a Rajna nem fogja Galliát megvédeni, és ha ide jut a török, a spanyol segedelem már nem fog többé használhatni. Fegyverre, fegyverre ti európaiak mind, és ti hív keresztyének! Ha most nem segítjük a magyar nemzetet, benne mi is elvesztünk. Ott közös harc foly, az európai műveltségé Ázsia vadsága, a keresztyénségé az izlamizmus ellen."

Buzdító és vésztjósló próféták támadtak nagy számmal a népben mindenfelé, s a sors úgy akarta, hogy üstökös csillagok ez időtájban gyakrabban jelentek meg, a nemzetek rettentésére.

Az ó világrész, mit Európának nevezünk, lángban állt és ingadozott.

De - nem küldött segedelmül egy katonát sem.

Magyarország egyedül állt a szörnyű tusában.

És Magyarországban ismét Hunyadi állt egyedül.

Azonban 1454-ben ő maga elébe ment a kevély II. Mohamednek Szerbiában, s a várakat tőle visszafoglalván mind itt, mind Bulgáriában, s két hadtestét irtózatosan megvervén, vezéreit elfogta, s miután Mohamed maga kétszer kerülte ki a neki ajánlott csatát, miután a Haemus magas hegyein sietve visszavonult: Hunyadi diadalmasan tért vissza a hadjáratból, melyet Byzanc hódítója ellen kezdett meg.

És ekkor utolszor, s bár koszorús halántékkal, de nemesen és egyszerűen íra Hunyadi mind a császárnak, mind a pápának, felhíván és intvén őket, hogy itt az idő, most vagy soha.

A törököt Bulgáriából és Romániából most kiszoríthatni túl a tengereken. Kevesb erő kívántatik hozzá mint vélik, de az kell rögtön s haladéktalanul. Százezer emberrel, melynek csak három hóra adjanak díjt, kész e munkát végbevinni, később ő fogja őket ellátni abból, amit martalékul szerzend. Ha ez nem történik most, a jövő tavaszkor a török újra meginduland hadával az összes keresztyénség ellen.

És az európai fejedelmek és nemzetek felindultak az ozmán ellen, szörnyű haraggal és lelkesedéssel, de elvonulván e rettenetes tűz és vihar, a tenger maradt régi nyugvó, tétlen állapotában. A római papi hatalom oroszláni ordítással rázta fel a keresztyén világot -, de a rémítő hang üresen hangzott el a négy szelek felé.

Sőt ez ordítás és lármás készület csak az ellent ébresztette s ingerelte föl a szomszéd rengetegben.

S 1456-ban tavaszkor II. Mohamed csakugyan síkra szállt, s 160 000 emberrel és 200 hajóval jelent meg Belgrád falai alatt.

A király ezt meghallván, Budáról rögtön elfutott a távolabb Bécsbe. A bíbornok-követ egy osztály keresztes csapattal sietett ugyan a harcmező felé, de Hunyadi útközben visszaküldte e sereget, hogy nyomorú kinézésével saját táborában csüggedést, az ellenségben bátorságot ne támasszon. Egyéb segély pedig nem érkezett. Tehát csak az ő hadserege volt ott, alig 20 000 ember és néhány ezer keresztes vitéz, kiket Capistrán János magasztos lelkesedése papokból, szerzetesekből, tanulókból, bűnbánókból, remetékből, mesteremberekből, és földmívesekből gyűjte össze. Ezeket Hunyadi a Duna partján gyakorolgatta fegyverben -, az ozmán a túlpartról átkacagott. Hajók helyett pedig sajkákat, ladikokat, réveket szerzett össze - a török vezérek e hitvány készületet csaknem játéknak vélték. Kis sereg volt ez s tetemes része gyakorlatlan s fegyvertelen is, úgy szólván csak a puszták vándorló népe; de előtte járdalt éjjel a tűz oszlopának, nappal a köd oszlopának képében az Úr, s az Úr itt Hunyadi volt.

És a török hajóhadat a magyar hitvány csolnakcsoport semmivé tette. És miután a török sereg sáska sokaságával előbb bevette a bástyákat, az árkokat s a külvárost elfoglalta, s a tornyokra feltűzte a félholdat, és egy egész napig már benn a város utcáin harcolt az ostromlottakkal: Capistrán tartván a szent keresztet s a templomi lobogót a magasban s Hunyadi intézvén a csatát, az ellenség diadalmasan visszaveretett, s megfutamodván, gyalázatosan ott hagyta csaknem mindenét, háromszáz ágyút s negyvenezer halottat; Mohamed pedig ismét visszavonult Byzancba, Európa végormára, Ázsia felé...

Isten pedig a magasban látván, hogy nemes öreg vitéze végrehajtá a munkát, mit reá bíza a földön, néhány nap múlva a végdiadal után nyugalomra szólítá magához, elküldvén érette a halál szelíd angyalát.

Halálának hirdetője volt ama csoda üstökös, mely ez évben az összes emberi nemzetet reszketésbe hozta. Nagyságával a menny látható részének egy harmadát foglalta el. Világa fényesb volt a napénál, mely mellette elhomályosodott. Farka a földet látszott érinteni, és ez még a láthatáron nyúlt el, midőn már feje négy óra óta eltűnt^[2]. A pápa imádságokat rendelt e veszély és a mahomedánok ellen. De a nemzet és Hunyadi benne, mint mondá, közel halálának hírmondóját szemlélte.

Midőn Európa meghallá a hihetetlen győzelem hírét és utána rögtön a hős haláláét, akkor, mintha megnyílt, akkor mintha bezárkózott volna szemeinek a menny.

Mohamed meghallván hatalmas ellensége kimúlását, könnyeket hullatott.

A nemzet sötétségben érezte magát, mintha napja szállt volna le.

A nép háláját bebizonyítá, kisebbik fiát Mátyást királlyá választotta.

A pápa, valamennyi bíbornokaitól körülvéve, zokogás közt mutatta be az engesztelő áldozatot Istennek a hitvédőért.

A vallás (egyház) pedig e diadala emlékére hozta be az Úr napjának nagy ünnepét.

V. Keleti öltözet, török mosé és temető, sírok a házi kertekben. Vonzalmam mindenhez, mi keleti, egy neme a titkos ős honvágynak

Márc 26.

Lelkemből megutáltam Nyugot-Európa városait szemlélgetni. Ki egyet közülök látott, az valamennyit látta. Csak a részletekben különböznek egymástól, de mint egész, ugyanazon jelleggel bírnak. Egyik nagyobb, másik kisebb, egyik tisztább, másik piszkosb, egyik ódonabb, másik újabb, egyik csendesb, másik zajosb, de valamennyi azon egy színnek, hangnak, alaknak alig észrevehető változata. Hasonlítanak ezek ama leánytestvérekhez, kik különbféle kelmékből varrott köntösökben jelennek meg, de arcaikon a családi rokonságot azonnal fölismerhetni. S akárhova fordulsz, mindenütt ugyanazon förtelmes európai divattal találkozol; a ruhákban mindenhol azon feszteljes szabás, azon fekete és sötét szín uralkodik. Ha a férfiak feketébe burkolt holló s varjú seregét kellemes nőink lebegő, ragyogó és színes öltönyei nem tarkítnák s elevenítenék meg, városaink kolostorokhoz hasonlítnának, melyeket komor szerzetesek laknak.

Én azt hiszem, Isten azért teremté a különböző színeket, hogy azokat ruháikra alkalmazván az emberek, bennök ékeskedjenek. Nemde követendő mintákul alkotá a természet a különböző színű tollakkal fölékesített madarakat; és minden szál virág, nem egy-egy felhívás-e, mely utánzásra inti az embereket? Ha azon teremtményeket, melyek szabad akarattól megfosztvák, a teremtő a változatosság törvénye szerint ruházta fel, e példa az utat nemde az embereknek jelöli-e ki? Mint sok másban, úgy e részben is kelet népei hívebbek a természethez. Míg a nyugot-európai ember fekete és szűk öltözetében egy-egy szomorú sírfa gyanánt áll előttünk, kelet lakosai lobogó és tarka ruháikban mint lengő zászló tűnnek föl. S ha az öltözködésbeli színvegyület nem mindig művészi, de mindig érdekes, ha sokszor különc, de egyszersmind eredeti, ha néha kiáltó, de mindig életteljes, ha gyakran tarka, de soha nem harmoniátlan, kivált, ha nem az egyeseket, de a sokaságot tekintjük. S mi legérdekesb s legfontosb, az öltözet itt keleten, éppen mivel szabad s egyénileg változik, igen jellemzi azt, ki mi színt visel. Ízlés s jellem között van bizonyos titkos rokonság, s ez utóbbi ott, hol a divat, legalább a színekre nézve, korlátlan szabadságot enged, először is ezek megválasztásában nyilatkozik. Azon esetek csak kivételek, midőn valaki a jellemnek ellenmondó színeket választja, rendesen mindenki azon színeket ölti magára, melyek lelkének s érzeményeinek néma tolmácsai. Itt keleten minden ember lelki tulajdonainak kitűzött zászlója azon szín, melyet öltözetén visel. A durva szívűn a vörös, a jámboron a fehér, a békeszeretőn a kék, az önzőn a sárga, a hiún a tarka szín a túlnyomó, ki-ki öntudatlanul azon színbe öltözik, mely lelkületének színe. Európában csak a nemzeteknek, itt minden embernek van választott színe.

Valóban itt, csak itt keleten szép tünemények a férfiak, méltóságteljes turbánjaikkal, lengő köpenyeikkel, hímzett ujjasaikkal, ragyogó fegyvereikkel, körülszúrt öveikkel, bő bugyogóikkal; midőn a ragyogó nap fényében a piacon s tengerparton gyűlöngve tolong a nép, egy tarka virágsereget képzelek szemeim előtt hullámzani. Európai embernek fényes ez mint egy ünnep, de ez ünnep itt mindennapos. S a jelenet különösségét az elfátyolozott nők serege csak öregbíti, bennök nem egy-egy rabnőt, de egy-egy elfedezett papnét, egy szentséget szemlélünk, kit látunk, de nem ismerünk, kinek hajléka egy templom, hol a fátyol róla, mint a bálványról, csak az avatottnak hull le.

Engem a török nép, e keleti faj, mely phantastice öltözik mint a mezők virágai s az égnek madarai, egészen elbájolt, s elhányván kürtő-kalapomat s a nevetséges frakkot, harmad napra szerintök öltözködtem, választván azon színeket, miket jellememmel összehangzóknak véltem. Égszínkék bugyogóhoz violaszín dolmányt választék, zöld övvel kerítém körül ágyékomat, fezemből, hófehér musselinnel göngyölítve körül, turbánt alakíték, vállaimra fekete köpenyt ölték, hosszan lelógó selyem bojtokkal -, ez nekem a bánat színe, s az én szívem most búval s bánattal van tele, tehát abba burkolom testemet is.

Így nemcsak átöltözve, de átváltozva járék én Várnában s eljuték oly helyekre is, hova európai alakomban el nem juthattam volna.

Elmenék a bazárokba, melyekben minden bolt a mi vásári deszka-sátorunkhoz hasonlít, ajtaja felvonható s leereszthető palánkokbul áll, s a fél embermagasságú padozaton keresztbevetett lábakkal s hosszú szárú pipát szíva, azonban dolgozva kéjelmesen üldögél a kalmár vagy mesterember, s türelmesen várja a vevőt, kinek nem örül ha jön, s kit nem sajnál s nem maraszt, ha távozik.

Elmenék a kávéházakba, s lábaimrul a papucsot, mint illik, sőt mint kell, leöltvén, a gyékény-szőnyegre keresztbe vetett lábakkal letelepedém, s a cukortalan, de a világon legillatosb s legízesb kávét halkan s csöppenként szörpölgetve, az idegennek nem könnyű nargile-dohányzást tanulgatám. Mint a muzulmanok, három négy óráig üldögéltem mozdulatlanul én is, némán, szótlan, merengve mint ők, élvezve a puha tétlenség gyönyörét, néha-néha egy pillantást vetve a mellettem sakkozókra, vagy hallgatva a mandolint pengető vándor énekes sikoltó dalait, ki egyszersmind a kávéházak mesélője, és akit a törökök mindig nagy kíváncsisággal hallgatnak.

Elmenék az erősségbe is, mely éppen a tenger felől igen gyönge, úgy hogy azt 1829-ben a muszkák Jussuf basa árulása nélkül is könnyen bevehették. Bejuték egy gyermek-iskolába is, s örökre fogom sajnálni, hogy nem vagyok festő, s ama tarkabarka öltözetű, halvány arcú, de ragyogó bogárszemű kedves török gyermekeket s közöttök a szakállas, turbános és kaftános ősz iskolamester, ki mérgében köpködve forgatta két ágú korbácsát, vászonra nem vihetem. Sőt egy mesében is valék. Kúpos épület levén, a világ felülről jő bele, boltozatáról néhány mécs függ le; különben egészen üres, sem székek, sem képek, sem szobrok. Minden, amit benne láték, egy bársonyba kötött Korán volt, mely egy katedraszerű emelvényen fekvék. Egy ilyen mosé a reformátusok meztelen egyházaira emlékeztet. De éppen e minden földi dolgok s műtárgyak hiánya az, mi Istent juttatja eszünkbe; hol semmi sincs, épp ott van, s ott is ott van Isten, a láthatatlan, a mindenütt jelenlévő.

Szóval, én e török világban jól érzem magamat. Amit látok minden új, mely ahhoz, mit eddig láttam, semmiben nem hasonlít. Lak és bútor, viselet és szokás, modor és élet, öltözet és nyelv, ember és vallás, itt mind más. Néha órákig el-elnéztem ama nyúlánk minareteket, melyek a házak közül mint megannyi jegenyék emelkednek föl, tetejök felé egy karzattal vétetvén körül. Hiszen szép látványok a mi tornyaink is, s harangaink zengése nem báj nélküli, kivált midőn azoknak hangjait az alkony bús szellője hozza füleinkbe; de azoknak nyelve érc, s nem minden ember érti, mit az mond. Ellenben itt a muezzinok naponkint ötször kiáltják le csengő s érthető szavaikkal az embereknek: "Nincs más Isten az Istenen kívül s Mohamed az ő prófétája. Jöjjetek imádkozni. Imádkozni jöjjetek!"

S mi szépen s tisztán tartják a törökök temetőiket! - Az emlékek mind kőből s márványból vannak. Többnyire vörös s kék színnel ékesen kifestvék, s a megholt neve, kora, s a Koránbul egy vers arany betűvel rájok írva. Illatozó virágok sem hiányoznak, melyeket az élők kegyelete nem felejt el naponkint megöntözni. A férfiak síroszlopát turbánok, a nőkét egyszerű lombozatok jelölik, avagy virágok, szőlőlevelek, szőlőfürtök, - a kellem, szelídség és termékenység e jelképei. A temetők nem a városon kívül vannak, mint nálunk, sőt sok család a háza melletti kertben temeti el halottait. Az ilyen sírokon esténkint egy-egy mécs ég; minden este láttam azt égni, mely gazdám kertében volt, mely kert a családnak egyszersmind mulatóhelyül szolgált; midőn a hűs alkony leszállt, ők ott ebédeltek, ott kávéztak, ott dohányoztak. Keresztyén s európai ember ezt alig tudja megfogni; nálunk a vallás a halált oly komor s gyász képekkel veszi körül, s a temető ez által oly undorító s borzalmas hellyé lőn, hogy ahhoz ritkán s épp azért mindig félve s rettegve közeledünk, míg a régiek hamvvedreiket vidám nemtők domborműképeikkel s szőlőlombokkal ékesíték fel, s a muzulmánok derült színekkel kifestett s megaranyozott síroszlopai fák s kerti bokrok hűs árnyékában mint megannyi kioszkok tündöklenek, hol a holtak háborítlan nyugalmat élveznek. Holtainkat mi a városbul számkivetjük, ellenben a keletiek a családi körben megtartják, s velök folyvást együtt levén, tőlök nem borzadnak. Honnan van e különbség? Mi jobban félünk a haláltól mint ők, avagy ők inkább bíznak a jövő életben mint mi? Minden esetre mi szánjuk a holtakat, mint szerencsétlen áldozatokat, ők ellenben a földieknél boldogabbaknak hívén, sorsuk rájok nem hat rettentőleg. Innen van, hogy ők kedélyesen múlatnak, vendégeskednek, táncolnak a sírok közt, és ez nálok nem szentségtelenség, de mi elborulunk s keresztet vetünk magunkra, ha a temetőt csak messziről megpillantjuk, és ez bennünk bizony nem vallásosság, sem nem kegyelet.

De mi engem itt vonz, nemcsak az új, a szokatlan, a nem ismert, én itt mintegy hon érzem magamat: a török keleti nép, és mi is az vagyunk; egész Európában a török az egyetlen faj az, melyhez minket némi rokonság csatol. Én éppen nem csodálkoznám, ha bármely török kitárná karjait, melegen átölelne és testvérének szólítana. Ah miért is valánk századokon át egymásnak ellenei! Ők is, mi is szilárdabbul állnánk a földön, mely a két nép hazája. De azon korban a népek csupán a vallásban éltek; melyeket a hit egymástól elválasztott, azokat azon időben semmi más kapocs nem tarthatta össze. Talán itt volna az ideje, hogy vallásainkhoz hívek maradván, türelmesek is legyünk. Ismerjük meg őket és ismerjenek ők meg minket, ez az egyetlen út feledni a múltat, s kölcsönösen becsülnünk egymást. Ne nézzük mi magyarok, a hun-avarok ivadékai, a törökben csak a muzulmánt, hanem a szomszédot, a rokont és az embert.

Ó Ázsia, Ázsia, mikor látom meg óhajtott partjaid? - kiálték fel néha, midőn a Várnától balra eső Balkán hegyfokán, mely a zúgó tengerre kikönyöklik, merengve álldogálék s szemeimet meresztém a tengeren túli ormokat megpillantani. Én gyermekkoromtul egy ellenállhatlan vággyal vagyok viselős, s az: a kelet utáni vágy. Kelet a napnak, az emberiségnek, a magyarnak s nemzetségemnek bölcsője, bizonyítja vérem minden mozzanása, hogy én onnan származom, s mi oda vonz, az nem más mint egy titkos honvágy. Minden, minden akaratlanul felé von, a szép mint a rút, a törpe mint a nagyszerű, a borzasztó mint a csodálatra méltó; a tengerek, a hegyek, az erkölcsök, a költészetek, a vallások, a hagyományok, a mítoszok, a nyelvek, a történetek. Ha csak nevét hallom említtetni, ábrándos képzeletemben azonnal megjelennek az arany narancsbokrok, az édes figefák, a terepélyes platánok, a búslakodó ciprusok, ezen annyi elporlott világbirodalmak halotti koszorúi; - a kék papagájok, a zöld, a piros paradicsom-madarak, melyek ide-oda szállongva az égi szivárvány hullongó foszlányainak látszanak; - az idomtalan, de engedelmes tevék púpos hátukkal, a roppant ormányos elefántok, a sárga oroszlánok lobogó serényeikkel; az égig nyúló Himalaya-szirtek egyrészről, másrészről a végetlen homoksivatagok, melyeken festőileg redőzött bő öltönyben lovagok, karavánok s pásztorok nyomtalan utakon tévelyegnek, kik ez ős világnak harcosai, költői, bölcsei és csillagászai egyszersmind; képzeletemben megjelennek ama mesés hírű városok, Babylon, Théba, Palmyra, Memphis, melyek mint némely virágok, úgyszólván egy nap kinyíltak, s a rá következő éjjel már elhervadtak, és most omladékaik a világtörténet kiszáradt folyamának medrében egy-egy homokszemkint hevernek; és végre eszembe jönnek ama sok vallások, melyek egymás után következve, egymást fokozatosan felülhaladták; s ugyanazon Istennek, de más-más kultuszt alapítának; mást Calcuttában s Pekingben, mást a balbeki bálványos s a hyerogliphokkal beírt thébei templomban, mást a jerusálemi zsidó zsinagógában s az athenei görög Pantheonban, és mást a sztambuli keresztyén szent Sophiában s a mekkai mahomedán moséban. Ázsia az anyaország, Európa annak csak egy telepe; ott virrad fel a nap; ott állt a tudásnak titokteljes fája; ott virult Éden bájkerte, s csupán kelet lakosainak jelenté ki magát Isten mindenha. Nyugot bírt felekezeteket szülni, új vallást teremteni soha nem volt képes. Jól tudom én, hogy Kelet a babona, a zsarnokság, a szolgaság, a bálványok, a kegyetlenség, a vadság, a tespedés, a sötétség hazája is, de azt is tudom, hogy az ellenkező végek egymást érik, s hogy miként a növényvilágban a tenyészet ott legdúsabb és legszebb, hol azt legnagyobb rothadás előzte meg, úgy az erkölcsi világban századok homályából rögtön egy-egy világeszme gyúl ki, mely az emberi nemnek, napkint, ezredeken keresztül világít. Így támadt a Zendavesta, így Confucius, így Homér, így Jézus és végül így Mohamed.