VI. Hajózom a Fekete-tengeren. Keleti alakok s nő-öltözet leírása. Török ebéd a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok. Tengeri zivatar.

Hajóm vízen úszik,
A felhő az égen,
Keletre az, hazám
Felé emez mégyen.

Vissza-vissza nézek,
De tovább haladok,
Sorsomnak képei
E hömpölygő habok.

A tenger szép, csendes mint egy tó, tiszta mint egy kristály-tükör; soha szebb zöld színt nem láttam. Kelet-délről lágy fuvalom lengedez, mely a hullámokon apró fodrokat ver, miket a kelő nap hol megaranyoz, hol piros színben mutat föl. A födözeten minden csöndes, egyedül a gőzgép mérsékes hintázásait hallani. Ez méri a tért, mit haladunk, mint az óra rendes ütése szokta mérni az időt, mi eltelik. Hallván a gőz nyerítő fúvását s a két kerék hortyogását a fehéren tajtékzó habokban, azt vélnők, Neptun merült föl s utazik rohanó tengeri lovaival, melyek tajtékot fúnak magok körül. Csak az ifjú matrózok serénykednek, csöbrökkel merítgetvén a tenger vizét, mit végig öntöznek a födözeten, s ezt hosszú kender-foszlányokkal szárítgatnák fel, deszkázata fénylik mintha csiszolva volna.

Később az utasok, mint egy hangyaboly, hemzsegve jőnek ki a födözetre sütközni a napfényben. Soha nem láttam oly szűk téren annyi különbféle fajt s oly sokféle öltözetet. Az angol, német, francia, belga, hollandi, s általában a nyugot-európai utazók, kevés különbséggel mind hasonlítának egymáshoz, s barna ruházatukkal a képnek mögletét (fond) tevék, de annál inkább föltűnt s csillogott a bolgár virágos szűrujjasában s prémes sipkájával; az arnót hímzett dolmányában, ujj nélkül; a karcsú termetű cirkassz, kinek domború mellét puskatöltényekkel tele tölcsérek boríták; a zsidó két oldalt kimetszett hosszú kaftánjával s kék kendővel körülfont turbánjával; az örmény hosszú barna öltönyével, piros csizmával s valóban rút fövegével, mely egy üsthöz hasonlít; a georgiai, feszült mellényét réz övvel szorítva testéhez, s fején fényes muszka sisakot viselvén; a perzsa, kinek fekete asztragán bőr kalpagja másfél lábnyi magas; a görög, ki redőkbe szedett bő patyolat gatyáját vörös övvel szorítja át s veres fezéről a kék selyem bojt gazdagon s negédesen hull hátra mint egy serény; volt néhány török katona is, félig európaizált ruhában; volt két dervis (török szerzetes), fahéjszín bő köpenyben s magas fehér süveggel; volt néhány vén török, ős divatú magas és domború turbánnal, rózsaszín kaftánban, kék bugyogóban és sárga csizmában, kik köntösükről ítélve, bizonyosan azok közé tartoznak, kik most is sóhajtva emlékeznek a janicsárok fénykorára. Ezekhez járultak még néhány elfátyolozott nők, kik a födelen felállított két sátorbul ki-kijővén, mint egy-egy fehér ködoszlop hirtelen ismét eltűntek, s ekképp az egész jelenetnek a titokszerűség ingerlő báját kölcsönözték.

Mindez oly tarka, oly ábrándos, oly új, álomszerű volt nekem, hogy ha őket idegen nyelven beszélni nem hallottam, s magamat a tenger közepette és egy hajón nem szemléltem volna, azt fogtam hinni, hogy egy színpad átöltözött személyeit látom előttem mozogni.

De hajónk fővendége volt a viddini basa, Halil, ki egész háznépével utazván Sztambulba, a hajó legnagyobb részét elfoglalá. A hajó orrában lerakott smyrnai szőnyegek, párnák, pamlagok, takarók, hámok, nyergek, pisztolyok, puskák, tőrök, kardok s mindennemű házi készületek, mind könnyen szállítható bútorok, egy kis dombot képezének. Mindezek fölhalmozva s elrendezve levén, jött két fekete herélt, s utánok tíz rabszolga hajadon gondosan elfátyolozva, kik kezeikben tálakat, ibrikeket, kosarakat, sálokat s egyéb aprólékot hozának, alkalmasint úrnőik számára. Közülök némelyik ékesb öltözet s kevélyebb magatartás által tűnt ki, ezek alkalmasint a basa kedvencei valának.

Utánok, mintegy tíz perc múlva, a basa két neje jött, kiket a heréltek mély hajlongással fogadtak s kísértek. Szépek valának-e? Nem tudom, mert ábrázatukat a fehér fátyol habja úgy eltakará, mint az őszi köd a virágos kertet eltakarja. A magasbiknak büszke, hullámzó méltóságos járása mindenesetre sok kecset engedett gyaníttatni. Kisded lábain könnyű sárga bőr csizma volt; fehér atlasz bugyogója (törökül: salvár), mely térde alatt megköttetvén, ettől kezdve bő redőkben hull le bokáig, tiszta volt mint a hópehely; hasonló színű s kelméjű öltönye volt (entarisz), mely semmi európai köntöshöz nem hasonlít, hátul gombolódik, elől pedig nyitva marad, ujjai a könyökig testhez tapadnak, ettől kezdve lecsüngenek, úgy hogy a selyemmel szegett ing lobogó ujjai kilátszának, s alsó része pedig három részre osztott uszályt képez, melyek járásközben az övbe húzatnak; öve egy keskeny sálból állt, mely kétszer keríté a csípőt körül, s mely mellé a hímzett zsebkendő és egy arany szálakból font erszény vala szúrva; kezében se legyező, se napernyő nem volt, hanem egy árnyaló (jelpazi) pávatollakbul; mind e sok szépséget egy viola színű galléros bő köpeny (feridzsi) elfödte volna, ha egy pajzán szellő annak szárnyait föl nem kapdossa, s míg a nő azokkal bajlódott, ábrázatárul a fátyol leessék, s így akaratlanul is alkalmunk volt látni fehér arcát, mely halavány volt mint a hold, mi kelet odaliskjainál a háremi elvonult életnek s gyakori meleg fürdőknek következménye, mint vérpiros ajkait, szivárvány alakú szemöldeit és fekete nagy szemeit is, miket az alá festékkel írt barna kör még ragyogóbbakká tőn.

Ábrázataikat a török nők két fátyollal borítják be, egyikkel az arc alsó részét, mely keblet, állat, ajkat s az orr felső részét födi el, másikkal homlokot, szemöldet s az egész főt, mely fátyol hátul a fülek mögött köttetvén meg, ottan szabadon aláfügg. A fejék pedig egy kék, selyem bojtos, vörös fezből áll, mely a fő búbjára tétetvén, színes musszelin kendővel kétszer keríttetik körül, melynek végei egyik oldalon szinte lefüggenek. Ezen kendőbe szokták gyémánt s másféle ékeiket a török nők illeszteni. A hajnak azon része, melyet a fez el nem takart, be volt fonva, s corall gyöngyökkel behintve.

Midőn a bájteljes asszony eltűnt a kapitány szobájában, ki azt udvari készséggel a basa háremének átengedte, íme jött maga a basa. Ez egy alacsony, zömök ember volt, léptei illedelmesek, tekintete nemes és nyugott, magatartása méltóságteljes, nem kevély, sem nem hideg, inkább egykedvű; kifáradt, méla, tetőtül talpig egy nagyúri alak, nem termete, de arcának fönséges kifejezése által. Hófehér és sok mindenféle élvre mutató arcát hollószeg bajusz és szakáll, mely kenőcsöktül illatozott, árnyékozta be, mik közé itt-ott szórt egyes ősz szálak mint megannyi ezüst fonalak vegyültek. Leberetvált fejbúbján gondolatlanul lógott a veres fez nehéz selyem bojtjával, katonai kabátján vakítólag ragyogott a gyémántokba foglalt nizám-rend csillaga, vállain egy arab divatú fehér burnusz lengett, göndör, durva selyemből szőve. Keze fehér, kövér és puha volt, mint a legszebb asszonyé, s alig lépett a számára kiterített drága szőnyegre, alig telepedék le keresztbe vetett lábakkal, azonnal övébe nyúlt, s levévén aloe fából csinált olvasóját (teszbih), azt kéjelmesen és halkan kezdé morzsolgatni, szép, de mintegy kihalt szemeit rajtunk utasokon körül hordozván, oly érdektelenül, mintha mi nem néznők őt, hanem csak ő nézne minket.

Ez így tartott egy negyed óráig, midőn a basa a napra föltekintvén, látá, hogy az imádkozás ideje megérkezett. Inte fejével, s egy szolga rézmedencében vizet hozván, miután szertartásosan megmosakodott volna, köpenyét maga elébe leterítvén, arccal délkeletre fordula, a földre leborult, aztán majd térdére, majd egészen fölemelkedett, ismét leborult, s mellén keresztbe tett kezekkel végzé imáját.

Tolmácsán kívül két cseléd, mint árnyéka, folyvást közelében állt, egyik volt a dohányos (tútundzsi basi), ki a dohányt veszi, vágja, kezeli, másik a pipatöltő (csibukdzsi), ki a pipát tisztán tartja és töltögeti. A pipatöltő soha sem távozhaték el úgy, hogy urának vagy intését ne láthassa, vagy szavát ne hallhassa; a török, ha elkerülheti, nem szokott szóval hangosan parancsolni, ő, ha a szolga jelen van, int, ha künn áll, egyet tapsol. Kávé és pipa keleten nagy szerepet játszik; adni vagy nem adni, mind ennek erkölcsi s illedelmi értelme van. Kisebb rendű embert pipával megkínálni leereszkedés, hasonlók közt tartozó udvariasság, felsőbbek iránt tisztelet jele. Első esetben néha csak kávé kínáltatik pipa nélkül, másodikban egyik sem maradhat el, harmadikban serbet (cukros gyümölcsital), befőtt is jön hozzá, sőt régebben az illatos tömjénezés is divatozott. E szabályok alkalmazását mindjárt alkalmunk is vala szemlélni. A hajókapitány, egy ifjú olasz (becsületes férfi, Isten áldja meg) látogatni jövén a basát, ez ülve maradt, de azonnal intett, s ez elég volt, hogy a pipatöltő két égő pipával azonnal ott termett, s mindenik pipa alá réztányért helyezvén, hogy a szőnyeg a lehulló tűztől megóvassék, egyiket a basának, másikat a kapitánynak nyújtá, ki csak akkor kezdé a magáét szívni, midőn a basa már egyet szippantott, ez az illedemi szabály.

Utána tüstént jöve a kávés (kávadzsi), két findzsával, mindenik egy ezüst filigrán hüvelybe vala téve, s mindenik egy hímzett posztófödéllel betakarva. Belépvén velők, a födeleket róluk lekapá s bal vállán keresztül veté. Ekkor más két szolga közeledék a behozóhoz, mindenik egy findzsát vevén át tőle. A findzsa épp oly szertartással nyújtatik át, mint vétetik vissza üresen, t.i. a szolga jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával fogja meg a findzsát, s bal kezét szívére tévén, így adja azt át, s mikor visszaveszi, bal tenyerét mint egy tányért terjeszti ki, s a findzsa rajta lévén, jobb tenyerét födélképpen teszi rá, s így nyújtá át a kávésnak, ki azonnal eltávozik. A vendég az illedelmet nagyon megsértené, ha a kávét előbb vinné ajkaihoz semmint a gazda a magáét ízlelni kezdte volna...

Napközben megismerkedvén a tolmáccsal, ki születésére görög volt, de franciául s olaszul jól beszélt, ez alkalmasint szóla rólam a basának, mert a tolmács egyszer csak hozzám jön, mondván, hogy a basa kívánna velem, mint magyarral, megismerkedni. Alig hogy a kikerülhetlen pipából egyet szívék s az illatos kávét ajkaimmal érintém, a basa tüstént előhozata két fegyvert, egy yatagánt s egy görbe kardot, mondatván tolmácsa által, miként amaz ama híres Küprili nagyvezére volt, ki Szolimán alatt Magyarországon annyi csatát nyert, és emez Zrínyié, Sziget hőseé. Igaz, ezen rajta láttam a Zrínyiek jól ismert címerét, de egy titkos kétely mégis visszatartóztatott ajkaim szent csókjával illetni. Később oly politikai s hadi kérdéseket intéztette hozzám, mik nagy ítélőtehetségre s érett, tiszta, messze ható gondolatokra mutattak. Megvallom, midőn véleményt kívánt, örömest kikerültem a választ, nem lévén képes célzásait belátni; ellenben, midőn kérdései tényekre vonatkozának, igyekeztem neki kielégítő feleleteket adni.

Meglehet, a török statusférfiak kicsinyek, ha őket európai mértékkel mérjük, mert ismereteik szűkebbek, szókban nem oly bővek, véleményeik indokolásában gyöngébbek, a szerkesztői toll s a szónoki előadás sincs annyira hatalmukban, de statusférfiainknál talán nagyobb mértékben bírnak józan ésszel, mely a szók halmazából a lényeget keresi ki, s attól, mit egyszer valónak, üdvösnek, célszerűnek talált, semmi sophismák által nem engedi magát eltántoríttatni. Ők bölcsek és nem szónokok, a gyakorlat és nem teória emberei, hívek ahhoz, mit egy korban jónak ismertek, bár a kor változott, így megmagyarázható, hogy mind politikában, mind hadviselésben ami jó utat egyes nagy emberei felfedeztek, azokon egész századok, ha nem egyenlő sikerrel, de mégis biztosan járhattak. A tapasztalás oktatá őket ama nagy igazságra, miszerint jobb az ismert, bár veszélytől nem ment ösvényen haladni, semmint újakon indulni el, melyeket végéig senki nem ismer. Európai politikai rendszerekhez nem ragaszkodnak, sőt azokat legtöbbször csak eltanulják, gazdagok hamis igazságok s elvek kincseiben, s az égnek valamennyi változó csillagait választván vezérül, nem csoda, ha a sok közt eltévednek; kelet egyszerűbb emberei, mind a köz-, mind a magánéletben négy-öt politikai s erkölcsi szabályokhoz ragaszkodnak, s ahhoz makacsul ragaszkodva élnek és halnak. Egy pár ilyen igazság az, miáltal Európában a török s a muzulman századokon át uralkodott. Ez észrevétel helyességéről győzött meg e basával beszélgetésem is. Elmélkedésre alkalmas háremi életében az őt illető dolgokról nehány határozott fogalmat képezett lelkében, s attól el nem tér, mindent abból ítél meg, annak hőse s ha kell, martyra lesz. A törökök általában, a diplomaták különösen, keveset szólnak, inkább szeretnek kérdezni, mint felelni, basám is e szabályt látszik tartani, néha egy óranegyedig ülénk szemközt hallgatva, füstölve, szörpölve; ha tolmács nélkül társaloghattunk vala, bizonyosan nem volt volna más dolgom, mint rövid, de talpraesett tudakozódásaira hosszan válaszolni. Úgy látszik, minden török ismeri amaz arany szabály becsét: "szólni ezüst, hallgatni arany", és úgy látszik, hogy ama tanácsot, mit Nabi Efendi csak fiának adott, az egész török nemzet követi, t.i. "Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a szóval, se a hallgatással; váltva használd nyelvedet és füleidet. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlatosan, lehető rövidek legyenek. Szavaidban e szabályt tartsd: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve van, de két füle; tehát szólj keveset, figyelj sokat".

A nap lenyugodván, a törökök ebédelni ekkor szoktak, a basa szíves volt a hajóskapitányt s engem ebédre meghívni. Két szolga egy alacsony asztalt hozott a sátorba, melyre egy érclap van helyezve, minek közepe kissé magasabb. Ennek tetején van egy lapos kör, melyre a tál föltétetik. Abrosz nem használtatik. Nekünk tányért, kést, villát, kanalat is adtak, de a basa azok nélkül evett, ujjaival nyúlván a tálba, csak a levest s a pilafot ette elefántcsontból ékesen faragott kanállal. Mielőtt leülénk, egy szolga cinedényben vizet s csészéket hozott, s meghajolt állásban előbb a mi kezünkre, aztán a basáéra vizet öntött, míg egy más szolga a kivarrott s rojtos keskeny törlőt nyújtotta át. Helyeinket elfoglalván, mi egy-egy gazdagon s ízletesen hímzett asztalkendőt kapánk, mit térdeinkre kiterjeszténk.

A kapitány, mint főbb vendég, a basa balján ült. Midőn a leves felhozaték, a basa imádkozott, mondván: "Istennek, a jóságosnak s a kegyelmesnek nevében!" Levesen kívül ebédünk volt: sült bárány, - vagdalt hús zöldséggel s fűszerrel vegyítve és zöld szőlőlevélben ízletesen takarva (neve: dolmász) - túrós lepény, - olajban főtt hal, és kaviár -, gyomorerősítő s ingerlő szalszifik -, sütemény lisztből, vajból és mézből készítve -, egy más sütemény, mely föl van cifrázva és mindenféle fűszeres lével körülöntve -, rózsa-tejfel, mely sűrű volt s rózsaolajtól illatozott -, végre jött az aranypiláf, (vajba lassan főtt s sáfránylével megfestett rizs) ez koronája minden török ebédnek, mind a palotákban, mind a kunyhókban, mely oly nemzeti étel itt mint az angolnak a plumpudding, a németnek a káposzta, az olasznak a maccaroni, a magyarnak a galuska. A török ebéd közben éppen nem iszik, hanem ebéd végével merít egy pár kanállal ama becses kosábból (szórúl szóra kedves víz) mellyel minden tisztességes ebéd végződik, mely nem egyéb, mint cukorból s gránátalmából, őszi barackból, vagy más válogatott gyümölcsből készített nemes ital, a mohamedi paradicsom nektárja. Az ételeket igen gyorsan hozták és vitték, a basa puha s kövér ujjai sebesen s ügyesen mozogtak, s mihelyt ő végezte, intett s a tál eltűnt. Szóval, egy igen rövid félóra alatt az ebéd végződött; mindent újnak s ízletesnek, csakhogy nagyon is illatosnak és fűszeresnek találtam. De ez úri ebéd is meggyőzött arról, hogy a török konyhának is vannak becses találmányai, kivált a csemegeételekben és italokban tőlük sokat tanulhatnának azok, kik botorul megvetik mindazt, amihez nem szoktak.

A piláf és kosáb után a basa ismét imádkozott, mondván: "Hálát mondok Istennek, a világ urának!" Erre a szolgák bejövén, kezeinket megmosni vizet nyújtván, az asztalt kivivék, s szokott szertartással égő pipát és fekete kávét hoztanak. Mi pedig mihamar búcsút vevénk a basától, ki lement a hárembe, nőit meglátogatni.

Bor az asztalon nem jelent meg; vendégeinek ugyan a török azt szokott adatni, de attól saját házánál, legalább idegenek jelenlétében, ő maga tartózkodik. A Korán világosan nem tiltja a boritalt; hanem történt, hogy Mohamed értesíttetvén, miképp több követői tobzódásnak adták volna magukat, így nyilatkozzék a boritalról: "Ki bort iszik, az bálványimádó. Bor minden förtelmek atyja. Mely percben valaki pohárt visz ajkaihoz, Isten valamennyi angyalinak átkai fejére hullanak." Vidor hajókapitányunk ezzel nem gondolván, és szomjas lévén, a tolmácsot s engemet a kormányos szobájába hívott, (a magáét, mint említém, a háremnek engedvén át) s érdekes beszélgetés közt egy pár tűzteljes ciprusi palack bort jókedvvel kiüríténk.

Midőn újra a hajófödözeten valánk, hova éjjeli hűs léget szívni menénk, lassú suttogást hallva oldalt pillanték, s látám miként egyik fekete herélt a két legdelibb rabnőt a hárembe vezeti. Egyiknek kezében egy tamburin (csörgő dob) volt, másikéban egy nyolc húrozatú lant, fekete ébenfából, melyen csigahéjjal kirakott fehér arabeszkek fénylettek. A török nagyurak az élet minden gyönyöreit háremeikben találják föl. Ott imádkoznak, ott elmélkednek, ott kávéznak s dohányoznak, ott nyújtják nekik kecses kezek gyöngyház-poharakban az isteni serbeteket és kosábokat, ott gyűl össze mintegy illatos borkétába a házi élet minden virágszála, mi a háremen kívül van, az házaiknak csupán előpitvara -, ott ölelik hévvel szép nőiket s kedves gyermekeiket, hízelgő s kedvkereső asszonyaik ott rendeznek nekik családi új meg új ünnepeket, s az ingerrel és gazdagon öltözködött nők és odaliskok őket esténkint hol mesékkel, hol tánccal, hol zenével s énekkel váltva mulattatják. Nem zsarnok ott az úr, mint sokan képzelik, ő ott egy boldog rabszolga, kit ölelő karok a szerelem s élvezet puha selyemszálaival tartanak fogva. Ezért nevezik a nők lakát háremnek, mi szentséget s rejteket jelent.

Ámbár észak felé egy fekete fellegfolt kezde mutatkozni, a tenger még mindig csendes vala, a hullámok simák, az ég tiszta, a csillagok ragyogók, melyek közt a fehér hold, a szerelmesek, költők és törökök e kedves csillaga, mint egy szemérmes királyné lebegett. A vitorlák mind be valának húzva, a sugár árboc végéről a hosszú zászló nem tartván föl lengő fuvalom által, mint egy szalag hulla alá, és a tolmács és én a hajópárkányzatra dőlve a habok szép csillogásain némán merengénk, nézdelve a hajó ingó árnyékképét, midőn alattunk egyszerre a csöngettyűs dob megperdül, mit lant pengése követett egy édesen olvadó ének kíséretében. "Hallgassuk, - mond a tolmács - a persa lány énekel, ki a basa kegyence." És hallgattuk. Játéka a lanton mesteri kézre mutatott, hangja is csengő, érces, mély, olvadó, szóval egy volt azon kedves hangok közül, mely művészet nélkül is szívhez szól. Azonban kezdetben nekem szokatlan s így kellemetlen volt a hosszan húzott gégehang, s amaz orrhang, mely a keleti dalnokok modorához tartozik, s mely az európai szelídebb zenéhez szokott érzékeny fülnek durva, röges, darabos. Hozzájárult, hogy bár a vers bizonyosan több szakból állott, a dallam (melodia) ha nem alapszínében, de részleteiben, kivitelében folyvást változzék, de nem mint midőn nálunk a zenész azon egy gondolatot (motívumot) különféleképp változtatja, hanem mint midőn egy rögtönző költő, vagy ha úgy tetszik egy látnok, a választott, bár víg, bár bús témát vagy eszmét híven, következetesen, de mindig előbb vive s haladásban felmutatva fejtegeti. És megvallom, nekem e modor tetszik. Nemcsak ez a természetes, de ez a logikai, minek kell lenni a művészetben is. A zenészet csak akkor valóban művészeti, ha a dallam, mint maga a szöveg, melyet az kísér, folyvást változik, nő, fejlik, anélkül, hogy jellemét vesztené, szóval, ha költemény és melódia mint ikertestvér egyszerre születik. Mit mondanánk azon költőről, ki valamely versének mindig ugyanazon egy szakát mondaná föl? S mit mondjunk dalnokainkról, kik egy versnek valamennyi szakait, bár azok gyakran egészen ellenkező érzeményt s gondolatot fejeznek ki, ugyanazon egy melódián zengik el?

Én, midőn hallám e persa lány dalát, szavait nem értettem, de világosan felfogtam, hogy amilyen hosszú volt a költemény, olyan hosszú volt a dallam, s ez annak minden gondolatát híven követte, mint a csörgő patak követi a völgy minden hajlásait. S apródonkint fülem hozzászokván a bizarr hangokhoz s idegen ritmushoz, nem kéj nélkül hallgatám a dalt, mely hosszadalmas volt s mit az éj sötét csendében s a mormogva zúgó tenger közepette semmi nem háboríta meg, sőt végre ez a fölsikoltó, ez a jajgató, ez a szerelmet s kéjt lebegő gerjedelmes ének, mely a veséből s szívből darabokban látszott kiszakadozni, annyira s oly ellenállhatlanul megragadt, hogy kénytelen valék hódolni annak, mit szépnek különben nem találtam. Így képzelem én magamnak Sapphót, midőn lírájával karjai közt a szirtfokon áll s panaszait a habzó tenger hullámainak elénekli; így azon ó-testamentomi költő-prófétákat, kiknek elbúsult keblökből amint rögtönözve jönnek a gondolatok, ezekkel együtt teremnek a hozzájok illő hangok és melódiák is. Ha a dallam hív tolmácsa akar lenni a dalnak, kell, hogy később annyiféle hangfordulat s lejtés, majd olvadó, majd epedő, majd panaszos, majd indulatos, majd lázas, majd sötét, majd víg legyen benne, mennyi szó, mennyi érzés, mennyi kép, mennyi gondolat van a költeményben.

Később, a zörgő tamburin kísérete nélkül, egy más hangszer zendült meg, mit a tolmács egy nyolc húros lantnak lenni állított. E dal sokkal rövidebb volt, és sokkal egyszerűbb. Az éneklő hangja éles, magas s tiszta volt, csaknem gyermeki, azonban oly epedő, oly bánatos, oly búsongó a dallam, hogy nem kétlém, miképp az éneklő valóban boldogtalan volt. Tolmácsom a basa ifjabbik neje hangjának ismeré. A hárem szobájának ablaka alattunk s a tengerre nyitva lévén, én csak néhány gyakrabban előforduló szót különböztettem meg, mint: gözel (szép), gül (rózsa), bulbul (fülmile), de tolmácsom mindent értett, különben is ismeré a költeményeket, s utána írom le ide, alkalmasint hiányos fordításban.

Elsőbbik dal:

"Jöszte fülmile, íme megérkeztek a rózsák napjai, hát ne hallgass édes panaszaiddal.
A lég muszk- és ámbra-illattal van átfűszerezve, minden ágról édes szó hangozik.
Röpül az áldástele felleg, Mózes csodáit hirdetve, s a szellő, mint megváltó, életre híva leng köröskörül.
A rétek füvein harmat ragyog, mint smaragd lapon fénylik a halpikkely.
A rózsák rubint színben sugároznak, s a hyaczint hajfodrai illatot lehelnek.
És eljőve a fülmile. Ah! De midőn a mező rózsáit megpillantá, oly néma lőn, mint a bimbó.
És csak sokára jőve meg édes szava. És midőn kérlelte őket: a rózsák a ligetben rezegni kezdenek.
Ah, de te még se szeretsz minket igazán, kedves hangú fülmile. Midőn te keservesen panaszkodol, midőn te a szerelem gyötrelmeit ezerféle hanggal nyögöd, te szerelmeddel csak kérkedel.
Szeretni a pillangótul tanulj, ó fülmile. Ő megég a lángokban, panasz és szó nélkül..."

Másik dal:

"Kísérem őt mindig, mindig kísérem mint napot az árnyék.
S előlem ő mindig fut, mint a nappal az árnyék elől.
Nélküle soha, soha nem gyógyul meg fájdalmam.
És tőle a fájdalmat elviselni nem bírom.
Szép kebleden hosszan, ah, nem pihenheték, róla a rózsát csak mentemben szakasztván, mint vándor, ki az útszéli kertbe bekap.
Jött annyi tavasz, múlt annyi ősz, és én a bájligetbe mindig csak áttekingeték, s reggel és estve, mint az övék, szemem harmattól volt nedves.
Pedig én életem hosszát csak ifjúkorom napjai szerint számlálom. Nem adom hozzá sem gyermekségemét, sem vénségemét az őszült hajak alatt. Mert hisz az élet olyan mint a tűz, melynek kezdete füst, vége hamu.
Mit csináljak? Kinek panaszkodjam?!
Ah! Sóhajtásaimnak nem találok érzékenyebb társat: könnyeimnél.
Titkomnak nem találok hűbb meghittet: árnyékomnál..."

Apródonkint mindenki alunni ment: utasok, matrózok, maga a kapitány is. Szemeimre álom nem jött. Még éjfélkor is a födözeten sétálék. Annyit éltem, annyi újat, különöst, ismeretlent láttam s hallottam e napon, hogy képzeletem egészen fel volt izgatva, és a sötét éjjel lelkemnek egy camera obscurául szolgált, melyen mint egy tündéri színpadon vonultak át felhevült fantáziám tarka alakjai. S akármerre fordítám szemeimet, mindenütt egy új világ személyeivel találkozám. Itt a basa szolgái hevertek turbánnal fejeiken s fényes fegyverekkel öveik körül; amott a függönyök mögül suttogó odalikok^[3] (ágyasok) elfojtott nevetkérezései üték meg csiklandós füleimet; ott a hárem-sátor ajtajában egy fekete herélt álla őrt, fehéren forgatva felém szemeit, s kezében kivont kard villogott, mint azon angyalééban, ki a paradicsom kapujánál tiltólag vigyázott; s kívüle és kívülem ébren még csak a kormányos volt, kinek alakját a mágnestű mécsének világa mint egy kísértetét vörösen világítá meg... Végre én is kifáradtam virrasztani, s magyar fehér szűrömbe takaródzva, a hajó kéménye mellett egy üres helyen leheveredtem.

Mintegy két óráig szendergék, midőn a hajómester sivító füttyentései, a szaladozó matrózok topogásai, s a harang kongása fölriasztának. Talpra ugrám, a menny borult volt, terhes felhők zúgva rohantak fejünk fölött, a vihar üvöltött, s a kapitány föl s alá járva a hídon, mely a gőzgép fölött van, hol a gépésznek, hol a kormányzónak osztá rövid parancsait, miket az alatta álló hajófickó, mint egy bérci visszhang, éles hanggal kiáltozott vissza. A hajó oldalai, szorongatva a haragos hullámoktul, nyögve recsegtek, mintha meg akartak volna nyílni. A szegény hajó, mintha szenvedne a gép, a kőszén, a teher, a süstörgő gőz és a lobogó tűz súlya alatt, sírni s kínlódni látszott. Valóban, mintha az egész hajó egy kész koporsó volna, rívás, nyögés, ropogás közt a kiásott sír űre felett lebeg, s már érezi közeledni a pillanatot, melyben velünk együtt a tenger feneketlen mélyébe elmerül. Hajónk hol elbukék a hegy-nagyságú hullámok megnyílt völgyeiben, hol diadalmasan a habok dombjaira fölszökék, prüszkölve rázva le magárul a forrongó tajtékokat, hasonlatosan a bátor lovaghoz, ki nyerítő, dühöngő, ágaskodó, tajtékzó ménén, ez őt bár mint hányja s veti, folyvást erősen ülve marad.

Ily vészben magába száll a legerősebb lélek is; elménk megdöbben, szívünk összeszorul, s az átalános csend jelenti, hogy ki-ki saját sorsára gondol. Fölöttünk a haragos ég, alattunk a feneketlen tenger, körültünk a zúgó vihar, előttünk az ismeretlen sötétség; kinek lelkében Isten képe nincs, az ilyenkor valóban teljesen egyedül van. Én is kérdém magamtól: de mit is keresek én itt és hova szándékozom menni? Miért vagyok itt és nem máshol? Ősi lakomat, mely egy domb élén, virágzó hársak illatos árnyékában elég biztosan állt, miért cserélém föl ez ingadozó lakkal, mely örökös örvény felett lebeg? Mit keresek az idegenben? Hazát? Az enyimet elhagytam. Hajlékot? Azt, mit elődim századokon által laktak, eladtam. Földet? Egyetlen sajátom: a sírhalmok, mikben kedveseim nyugosznak, s másra nem vágyok. Barátokat? Ha vannak, azok otthon vannak -, hova megyek, ott mindenütt mint vendéget és vándort fognak tekinteni. Szabadságot? Ezt ember egyedül honában élvezheti... Azonban megyek, haladok, mint mennek s haladnak alattam a tenger siető habjai, kedvelve hazámat, melyet elhagytam, vágyva országokat s népeket látni, miket nem ismerek, szállok mint egy fészektelen madár, megyek cél és vég nélkül mint a szél, mely hol megállapodik, hol útra kél, míg végre elhal. Miért ne tekinteném a világot hazámnak, s az emberiséget nemzetemnek? Ki minden népet s minden országot szeretni képes, ki mindenütt örül a jónak s szépnek, hol azt találja, az jól teszi, ha kezeibe vándorbotot vesz. S akárhol hal el, ez oly sors, mit úgy sem kerülhetett volna ki, s ha idegen földön nem sirattatik is meg, mit tesz az? Honában az ember szinte hamar elfelejtetik.

VII. Bemenet a Boszphorba. A Boszphor európai és ázsiai partjainak, várainak, falvainak s csodás szépségeinek leírása. E kies szorosnak végén, mint tündéri korona, Constantinápoly tűnik elő

Amott, amott a szép Sztambul,
Tündér rózsák bájvilága,
Minaretje estenkint nyúl
Ciprus erdők zöld árnyába.

Mint egy tükör, lábainál
Három fényes tenger merül,
A vándor jön, néz és csodál,
Feje szédelg száz gyönyörtűl. -
Paradicsomod ne égben túl
Keresd török, az itt: Sztambul.

Ha mindenütt s mindig szép és lélekemelő a nap költe, különösen fönséges és vigasztaló az a tengeren, sötét éj és zúgó szélvész után. Isten, ki maga láthatlan marad, mintegy óriás szövétneket emeli azt föl a hegyek s partok barna kárpitai mögül. A hajósnak mintegy mondani látszik: ne essél kétségbe, hanem reménylj, íme őrködöm fölötted, bizonytalan utadat a hullámokon megvilágítom; lásd, a haragos habok lecsillapodtak, békés szél duzzasztja vitorláidat, kiismerheted a kikötőt, hová evezsz, menj, menj vígan, bátran, nyugodtan, a nap az én szemem, mely egyképpen vigyáz a szelekre, a habokra és tereád.

És vígan haladánk a Boszphor felé, melynek torkolatátul alig három órányi távolságra valánk. Mindenki a hajó elejére tolakodott, látni a bűbájos panorámát, mely előttünk megnyílandó volt. A matrózok ünnepi ruhájokba öltözködtek; az árbocok sokszínű zászlókkal mint szárnyakkal fölékesítve röpkedni látszottak; a megszelídült zöld habok hízelegve játszadoztak az éjjel megkínzott hajó körül, s oldalba csapkodván, tajtékozva s locsogva hömpölyögtek előre, előre, mint a kis ugató eb szokott előre szaladozni a száguldó lovak előtt; a szorgalmas gőzgép is, mintegy kifáradva az éjjeli küzdésben, halkabban működött, s szerepét átengedve a felfútt vitorláknak, melyekbe egy kedvező szél egészen belefeküdt.

De hova nézzek s merre forduljak? Két szemem van, de csak egy látásom. Előttem a pompás tengerfolyam, jövő-menő s egyik parttól a másikhoz evező, vitorlázó, gőzölgő hajókkal és sajkákkal, balra mint egyik partja Ázsia, jobbra mint másik, Európa emelkedik. Soha sem hittem volna, hogy föld és ég, tenger és ember ily gyönyörű vidékeket alakíthassanak. Híven ezeket csak a kék ég s a zöld tenger tükre sugározhatja vissza, képzeletemben is elevenen benyomódnak, de sem emberi nyelv, sem művészi ecset nem írhatja le. Annál kevésbé, mivel mindaz minden lépten változik, s minden változás új szépséget hoz elő. Utunk a Boszphorban két óráig tartott, s álmodni véltem, midőn a láthatár, a táj, a hegyek, a révek, a völgyek, az erdők, a falvak a paloták, a források színben, alakban, jellemben percenkint változván, e csodálatos kaleidoszkóp szemeim előtt elvonult.

A szorosnak elején jobbra és balra magas, kopasz sziklahátak emelkednek, miket itt-ott, sötét foltokkint, erdők borítnak el; darabig az egésznek tekintete komoly, rideg, meztelen, vad, de néhol búsan fölséges. E vidékben, szellős és tar hegyfokon, rovátkos tornyaival s bástyáival két vár tűnik föl, mint az útnak két őre, az európai vár már csaknem egészen rom, de az ázsiai még áll, s életének jelét adja azon ágyúlövésekkel, mikkel az érkező hajókat üdvözli. Tovább a tengerpartján egyes fehér házacskák kezdenek mutatkozni, dombokon álló kicsiny mezei mosék terepély platán árnyékában, mindig egy hűvös szökőkúttal mellette. Majd Bujukdére következik, egy kikanyarodó tág öböl közepén, ékes palotái s mezőlakai a két meredek hegy oldalát emeletesen hintik be, melyek közül, ős fáktól környezve, büszkén emelkednek ki az osztrák s muszka követségek palotái. A parton lévő kávéházak előtt a nyarat itt töltő örmény, görög, zsidó és frank gazdag kereskedők selyembe s aranyba öltözött cifra nejei és gyermekei hemzsegve sétálnak. Ezen túl, de mindig az európai parton, van Therápia, kies falu, az angol és francia követek rendes nyári mulatóhelye, nyugodva vén erdők hűs árnyékában s itt-ott átmetszve völgyektől, melyeken át tiszta patak csörgedezve fut a hömpölygő tengerbe. Innét kezdve a vidék szelíden kiessé s kecsesen nyájassá változik, mi jellemét nem zavarja meg; ama vár sem, (neve Ruméli-Hisszár, minek ellentársa az ázsiai parton Anadoli-Hisszár nevet visel), mely zöld fák és sűrű bokrok közül egy hegy lejtőjén fehéren kél, s magas s egyenetlen tornyaival, rovátkos falaival, felvonó hídjaival, körded ablakaival, s borostyántól betakart omladékival a középkor idejére emlékeztet. E bájos vidék egy kerthez hasonlítván, e vár benne mint egy olyan ódon emlék veszi ki magát, milyent a gazdagok mulatságul szoktak kerteikben építtetni. Ez azon két vár, honnét járogata ki II. Mohamed Constantinápoly ostromára, mielőtt bevehette volna, s alattuk a síkon a tengerpartig egy nagy temető terül, tündöklő fehér márványból faragott turbános sírkövekkel, melyek alatt elhullt vitézek nyugosznak, platánok hűsében, galambok búgásánál, s azon kedves tengerhullámok zúgásához közel, melyek életökben annyiszor édes merengésbe ringatták. Néhol a roham, ahol sebesb, magas árbocoszlopokon tarkára festett kalitkaszerű ülőhelyek vannak, melyekből pipázó emberek a halak költözését hallgatva lesik, hogy róla a halászokat annak idejében értesíthessék. Itt legszűkebb a Boszphor, alig négyszáz öl széles, s itt jött át a scyták ellen Darius hétszázezer emberével, és még Herodot korában állott a híd végeinél a két oszlop, melybe valának az őt követő népek nevei vésve; ez volt útja a persáknak, gótoknak, rómaiaknak, törököknek is; a népek, midőn rajzani indulának Ázsiából Európába és viszont, mindig mint hódítók, soha mint békítők, minduntalan e helyet választák átmeneti hídul.

Eszembe jut Virgil szép verse: "Manus tendunt ripae ulterioris amore"; e tengernyelv elég széles volt arra, hogy a keleti s nyugati emberiséget egymástól elválassza, de keskeny arra, hogy egymást időnkint ne pusztítgassák. E partokon az ókor egyéb neveivel s emlékezeteivel is találkozunk; a Fekete-tenger torkolatánál a hullámokból ijesztőleg nyúlnak ki a cryanési szirtek, Pompéjus márvány oszlopával ormukon; ahhoz nem messze van a hegy, mi Herkules hátának hivatik; odább Phineos király lakának helye, kit, a mitológia szerint, Jupiter a hárpiák által kínoztatott; itt utaztak Cholchisbe Jazonnal a mesés hírű argonauták, s Therápia a pont, hol a visszatért szörnyeteg Medéa bűbájos szereivel partra szállott; egy tornyot Ovid tornyának hívnak; itt van a keresztes had vezére Bouillon Gottfriednek óriás platánja is, törzse vastag mint egy torony, terepély ágai fél ezrednek szolgálhatnak sátorul, leveleinek száma haladja az órákét, melyek fölötte fennállása óta elillantak.

De ki foglalkoznék bizonytalan hagyományokkal s mesés mítoszokkal itt, hol utamra két partrul két világrész különbféle virágai hintenek illatot, hol majd három mértföld hosszán minden öt percben új város, új falú, új kikötő gyönyörködtet, hol folyvást paloták, kioszkok, kertek, virágágyak s mulatóházak kettős sora közt haladok egy gyors hajón, ragyogó ég alatt, kedvező széllel, és egy folyó tengeren, melynek vize tiszta mint smaragd és saphir szép olvadéka, min a hajó mély barázdákat szánt, mikben millió gyöngyök támadnak utánam?

A Boszphor mindenütt mély lévén, oly közel hajózhatni partjai mellett, hogy a kertek illatainak fuvallatát éreztem arcom körül, s kik sajkákban eveznek, a partról kihajló fák árnyékai hűsében haladhatnak. A paloták, kioszkok, házak itt mind faépületek, de oszlopokkal s faragványokkal gazdagon fölékesítvék, s ha egykor a görög, az örmény, a zsidó mind öltözetben, mind házának kidíszítésében bizonyos színre volt szorítva, most e szokás vagy törvény elavult, s így a házak különbféle, mindig tarka, néha kiáltó, de azért soha nem harmoniátlan s évenkint felfrissített színeikben kellemesen lepik meg a szemlélőt. E házak többnyire egy emeletűek, az emelet kihajolván, mennyezetet (veranda) képez, az ablakok váltva előre dőlnek oldalkilátásokat nyitni, előttök és a háztetőn erkélyek vannak, s az egész a nagy fák árnyékában, a folyó borostyánok levelei, s piros rózsa és illatos jázmin sűrű bokrai között mintegy elbúvik. Legtöbb a tenger partjára van építve, oly közel a habokhoz, hogy midőn nagy szél van, tajtékaik az ablakokon befecskendeznek, mindenesetre a nyílt s magas ablakokon hűs fuvalom leng be, azon kívül, hogy a belső udvarba benyúló tengervíz állandó fürdőül szolgál, hol egyszersmind a sajkák tengeri sétára mindig készen állanak. A házakat egymástól rendesen facsoportok választják el, vagy egy fűtől, mohtól és folyónövénytől befedett szirtgerinc, mely a tengerbe benyúlván, ekképpen köztök biztos határfalat von. Belső része a háznak kertre nyílik, mely egymás fölött lépcsőzetesen emelkedő ágylatokból áll, mik aranyozott vagy kifestett rácsozatokkal vannak egymástól elkülönözve; ott, hol kőkerítés van, azt tarka kővedrekbe ültetett virágok ékesítik, melyek mellett a kihajló citrom- és narancsfák arany almái a hesperidák kertére emlékeztetnek. Ezután sötét olajfák, zöld borostyánok s szökőkutak között száz meg száz színű s alakú kioszkok s chínai tetőzetű lakok emelkednek, mik mögött a homályos háttért a hegyoldalban tölgyek, gesztenyék, figék és platánok sötét alkonya képezi. Végre a hárem az épület többi részétől vagy kert, vagy udvar által van elválasztva, s megismerhető azon sűrű cédrusfa-rácsozatról, mellyel ablakai féltékenyen behálózvák. Mit a kíváncsi utas láthat, az nem egyéb, mint azon gömbölyű lyuk, mely itt-ott a rácsozaton van, s a bennlakó szépeknek kilátást enged a tengerre, s néha-néha egy kinyúló fehér kar, mely a felfutó rózsát selyemfonallal kötözi, avagy abból egyet leszakaszt, hogy mint ő, árnyékban hervadjon el.

Keleti értelemben, mi az angolétól különbözik, de mögötte nem áll, a török valóban ért a kéjelvhez (comfort). Bizonyítja az, amint épít és amint lakik. Árnyékos házának ablakai alatt a tenger habja mormol és friss szellője lengedez, fogadó termében szökőkút csörög, kúpos fürdőszobája mindig készen várja, kertében a legszíndúsabb s legillatosb virágok díszlenek, rózsa, jázmin, tulipán, orgona, oleander, szegfű, kaktusz; kioszkjait azon tetőkre építi, honnan legbájosbak a kilátások, s ha rejteket keres a nap heve ellen, azt is talál csigahéjjal és tarka kaviccsal behintett ösvényű kertje végén, egy sötét s lombos erdőcskében, melyben gerlék nyögnek és fülemilék csattognak, és soha el nem távoznak, mivel naponkint a gazdától kapják eledeleiket, mert ők a család állandó tagjai. Mi, nyugotiak, a természet szépségével kérkedünk, avagy azt csodáljuk, de élvezni a török jobban érti. Ő egészen azzal táplálja lelkét. Midőn az oszlopokra épített csarnokszerű nyitott kávéházban üldögél a tengerparton és lassan dohányoz és halkan szörpölgeti kevés, de jó kávéját, nézve a kék partok felé s a messze távolba: nem a dohány s nem a kávé a főélv, ezzel testi szükségeit, valljuk be, elég mérsékletesen csillapítja le; a főélv az előtte nyíló természet gyönyöreinek nézelése s azon édes, kedves s puha andalgás, melybe általa üdvezülve elmerül.

Therápiától kezdve egész Sztambulig egymást szakadatlanul váltják fel a szebbnél szebb, tarkábbnál tarkább nyári paloták, házak, mulatóhelyek, a szultán anyjáé, a szultán nő-testvéreié, a nagyvezéreké, a minisztereké, a basáké s másoké, kik vagy hatalmasok, vagy gazdagok, és ahol tágasb az öböl, és a Boszphorba annyi szép s tágas öböl van, egy-egy falu áll tele oly kellemes, mint meglepő külsejű lakókkal. A házak a hegyoldalban amphitheatrum gyanánt emelkednek, mintegy kiterjeszkedve legyezőkint, hogy a hajósok annál jobban láthassák, s tekintetök annál érdekesb, mivel homlokaik, chínai tetőik, oszlopzataik, karzataik különbféle színre lévén festve, a távolból valóban tündériesen veszik ki magokat. Itt-ott a tetőkön egyes pompásabb kastélyok csillognak, függő kertektől övezve, mögöttök a láthatárt magas fenyvesek kárpitja zárja be. E faluk egyikében sem hiányzik a mór ízlésben épült szökőkút, sem az aranyozott vagy égszínkék kúpos mosé, s mellette hív társa a sugár minaret, mely a magas platánok lombjai között mint egy kilőtt nyíl hegyesen emelkedik. Hol a házak a tengerig kiépítve nincsenek, ott a part-út gránittal van kirakva, mit jázmin, szőlő és figefák lugosai árnyékoznak be, s körülte száz meg száz sajka és hajó áll és mozog, ki- és berakodik, selyembe s pillangóba öltözött gyermekek csoportosan játszadoznak, s házaló kalmárok árulják három világrész zöldségeit és gyümölcseit, ázsiai szőlőt, egyiptomi szilvát, görög figét, s ezen kívül sok olyan csodálatos színű és alakú gyümölcsöt és halat, milyent mi nyugotiak soha sem látunk. És míg a mindenféle nyelvű és öltözetű tengerészek lármázva, tehervive, rakosgatva, dalolva, fütyörészve jönnek és mennek, lótnak és futnak, egy-egy vén muzulmán, zöld turbánnal fején (mi annak jele, hogy a próféta ivadéka), csendesen ül az aláterített szőnyegen, mellette gőzölög findzsája, szájában tartja a nargil kacskaringós csőjének aranysárga ámbra csutoráját, s így órákig ül, órákig hallgat, órákig nézeli a siető habokat, s a túlparton Ázsia ködellő hegyeinek lebegő sorát, úgy, hogy egy szobornak vélné az ember, ha néha-néha ajka meg nem nyílnék, s nem lökne ki egy-egy füstgomolyt, mely elpárolog nyomtalan, mint élete.

Az európai parton legnevezetesb helyek, faluk, völgyek, fokok, öblök, várak, romok s városok: Fanaraki, Karibdzse, Bujukdére, Therápia, Jeni-kői, Ruméli-Hisszári, Ruméli Kavak, Orta-kői, Balta-limán, Arnót-kői, Bebek, Bessik-Tass, Dolma-bagtse; az ázsiain: Fül Burnu, Riva, Óriás-hegy, Hunkiar Skeleszi, Édes-vizek, Sibukli, Csengel-kői, Beglerbeg, Sztavrosz, Anadoli-Hisszár.

Az ázsiai oldal -, mert kell erről is szólanunk -, népetlenebb, lakatlanabb, de annál kiesebb és zöldebb. A két világrész, Európa és Ázsia, itt szemközt állván egymással, e darabka földben is híven láttatja különböző jellegét; az európai part szép az embernek, szorgalma s művei azon kertek, lakok s paloták által, az ázsiai pedig bájos a kedvezőbb természet idilli kellemei által. Itt már nincsenek ama vulkánszerű, csupasz, meztelen szirtek, az anyaföld testének e kiülő csontjai, minden hegyet és tetőt lombos erdő borít; völgyeinek hajlása, lejtése szelídebb, miknek ligetes sűrűiben mindenütt hűs források és patakok csörgedeznek; síkjait, mezőit, halmait bujább tenyészetű pázsit bársonya födi, s olyan ritka virágok és fák is, milyeneket az európai oldalon nem találni, mintha a honi földtől, mely Ázsia, nem válhatnának meg; szóval alak, szín, zöld lombozat itt oly változatos, milyet festő teremteni nem volna képes, sőt utánozni sem. Csak néha-néha tűnik fel egy magányos lak -, egy kertész laka, ki virágokat ültet s hetenkint viszi azokat Sztambulba, megrakott lebegő csolnaka ilyenkor egy úszó virágágyhoz hasonlítván -, vagy egy méhészé, kinek hosszú köpűsora nagy fügefák alatt áll, miknek édes gyümölcsei körül a méhek dongva rajongnak -, vagy egy pásztoremberé terepély platán árnyékában, mellette kőoszloppal, melyből víz csorog, s előtte márványvályúval, mely körül juhok, kecskék és tehenek déli álmaikat békésen alusszák -, vagy halászé, a part egyik kiülő ormán, kiterített hálóinak száradását várván, sajkájában hosszú szárú pipáját szívogatja, míg a hullámzó tenger által benne, mint egy bölcsőben, lágyan ringattatik -, néhol ékesebb mulató házak látszanak, pavilon alakban, chínai tetőzettel, melyeknek fölkanyarodott végein apró harangok függnek, és szögletein végig fehér galambok oly békén s mozdulatlanul ülnek, mintha csak faragva volnának. Előtte a kertben hűs kioszk mennyezete alatt egy-egy tisztes ősz törököt látunk, játszó gyermekei s unokái körében, a mirtuszbokroktól körülövezett zöld gyepen női, leányai s rab hajadonai fátyolatlan képpel heverésznek, semmit nem téve, mint legfölebb édes serbetet vagy jeges vizet iva, nem is sejtve, hogy mi, keresztyén latrok, a hajón látcsöveinkkel a hárem szentélyébe hatunk, s halvány puha arcaiknak, lankadt szemeiknek, ívesen kifestett szemöldökeiknek minden mozzanatát követhetjük. Egy nagyobb sajka éppen lakadalmi népet vitt a túlpartra, lárma s víg ujjongatás nélkül; miről őket megismerhetni, a póznákra szúrt színes kendőkből s virágbokrétákból áll, s a hajó orrában csoportozó görög zenészekből, kiknek zenéje nem éppen kellemesen csiklandja a jobbhoz szokott füleket.

Ilyen az ázsiai part egészen Anadol-Hisszár váráig, hol a Boszphor összeszorul, mint egy sveitzi nagy tó. Innen kezdve a vidék még szelídebb, még nyájasb, még regényesb, még zöldebb és még lombosabb, s a lakok, falvak, városok és paloták még sűrűbben következnek egymásután. Itt vannak az ázsiai édes vizek, (nevök: Gökk-szu) a szultánné tündérvölgyében; e hely legkedveltebb sétahelye a muzulman családoknak. Egy gyönyörű térecske ez, bevonva a legfrissebb zöldnek pásitával, mely fölött kőrös- s figefák és platánok hűs lombozata von enyhe sátort. Belőle messze kitündöklik a fehér márvány-szökőkút cifra arabeszkeivel, arany-fölirataival, kihajló színes födezetével s apró kúpjaival, miken a félhold jelképei messze kifénylenek. Oldalt állnak kékre, vörösre festett s megaranyozott idomtalan számtalan kocsik (talika = toliga), cafrangos függönyökkel beaggatva, miket két-két sallangos ökör von, melyek kérődzve hevertek a magas fűben, míg másfelől a gazdagon szerszámzott arab paripák meleg szélnek nyitott orral türelmetlenül vihogtak. A part körül ékesbnél ékesb sajkák tolongnak, egyik érkezik, másik indul, más várakozik. A férfiak távol a nőktől külön csoportokat képeznek, s isszák kávéikat és dohányoznak. A nők s gyermekek, kik között néha egy-egy fekete herélt őrködve vigyáz, hol egy fa árnyában lomhán telepednek le, hol a tenger partján csevegve sétálnak, hol a forrásnál mosódni gyülekeznek össze, vagy két fa ágaira kötött hálóban kisdedeiket rengetik, s ha a társalgásban kifáradtak, serbetet, rózsabefőzöttet, gyümölcsöt és jégbe hűtött vizet isznak, némelyik pedig nárgilt vagy éppen szivarkát szívogat. E százféle színű s arannyal s ezüsttel s selyemmel szépen kihímzett öltözet egyetlen szép látvány a szemnek, s a mozgó alakok a zöld alapon a pázsit tarka virágainak látszanak azon pillanatban, midőn a szél a virágokat ingatja. A nők itt is fátyolozva jelennek meg, mert bár a sztambuli keresztyének az európai édes vizeket választák sétájokul, de férfiak ide is jönnek nemcsak mint nézők s élvezők, de mint mulattatók; a bolgár parasztok nemzeti táncukat mutogatják, a nyílt kaftánu zsidók apróságokat árulgatnak, sőt egyszer egy magyar cigánycsapat zenéjét is volt alkalmam itt hallani. Az ázsiai partoknak fénypontja a Beglerbeg-palota, melyet II. Mohamed épített olasz ízlésben, de tele indus s mór emlékezetekkel. Több kisugárzó szárnyai vannak; tetőzete erkélyekkel van ellátva, s belől és kívül az egész el van borítva gazdag aranyozással és művészi festéssel. Pompás kertében épp oly sok a kioszk, mint a szökőkút. A szultánnak mind az európai, mind az ázsiai oldalon számtalan palotái, pavilonjai, kioszkjai és kertei vannak, s be kell vallani, hogy egy európai fejedelem sem bír oly pompás, oly tündéri lakokkal, melyek a bámuló szemlélőt az Ezeregyéjszaka varázs képeire emlékeztetik. Éppen péntek, azaz török vasárnap volt, s a szultán a Szoliman-moséba imádkozni hajózott. A szultán hajóútja hat sajkából áll; belőle kettő egymás mellett mintegy ötven lépésnyire elől megy, utat csinálni, kettő hasonló távolságban kíséri -, a két középső egyenlő nagyságú, melynek egyikében a szultán ül. Egy ilyen császári sajka nyolcvan láb hosszú, sebesen mint a kilőtt nyilat, párosával ülő huszonnégy matróz hajtja, kik veres fezt viselnek s egészen hószínű selyembe vannak öltözködve. Maga a sajka, művészi faragványokkal ékesítve, fehér és aranyozott, hátulja és orra emelvényes, mi felfelé hajtott igen hosszú rúdban végződik, melyen egy aranyhattyú vagy sólyom kiterjesztett szárnyakkal ül s a sajkával mintegy röpülni látszik a habokon. A hajó hátulsó emelvényén aranyos oszlopoknak veres selyemmel s aranybojtokkal és rojtokkal beaggatott pavilonja alatt, drága indus sálokkal beterített divánon ül a szultán, kezében madártollakból kötött és drága kövekkel kirakott legyezőt tartván. A fejedelem körül s a másik nagy sajkában az udvar nagyjai pompás köntöseikben csillognak. Midőn a szultán ily hajóutat tesz, az öböl valamennyi hajói felvonják zászlóikat, s mindezek, mind a Boszphor számos ágyútelepei örömlövésekkel üdvözlik őt. Ez aztán egyetlen látvány a maga nemében. Az ágyúdörgések, melyek a két part hosszában bömbölve végig ropognak s a távol Herceg-szigetek visszhangja által százszorosan visszaütődnek -, tiszta mélysége a víznek, melyen ezer meg ezer különbféle hajó hemzseg -, a nap omló sugárai, melyek egy átlátszó kék égből a számtalan kúpokra, minaretekre, palotákra s a mosolygó s változatos vidékekre aranyfényt hintenek: mindezek az egész látványnak pompát s varázst kölcsönöznek, mihez hasonlót a földön sehol nem találni. Hiszen más országokban is látni ragyogó fejedelmi meneteket, de mindazok a nép és a kor jellemével összhangzásban többé nincsenek, azok leggyakrabban elmúlt idők és szokások és viszonyok avult ünnepei, vagy inkább anachronismusok, karikaturák, álarcos menetek, de itt mindez a hellyel, a néppel, az éghajlattal, a szokásokkal belső összhangzásban van, mindenesetre az egyetlen fejedelmi ünnep Európában, hol a szereplők a nézők és a vidék, mint színpad, egymáshoz tökéletesen illenek.

Szóval, képzeljünk magunknak két tengert, mely egy szorosban óriás folyammá válik, amelynek egyik partja Ázsia, másik Európa -, képzeljük, hogy nehány mértföld hosszában előttünk vad, kies, nyájas, erdős, lombos vidékek változatos panorámája vonul el -, képzeljük az ázsiai oldalon a pásztori élet s idilli alakok s egy édeni természet kellemeit, az európain a mulató, üzérkedő, tolongó emberek zajló sokaságát -, képzeljük körültünk az evező sajkák, a füstölgő gőzösök, a vitorlás hajók nagy számát költöző madarak siető seregeként ide-oda szállongani -, képzeljük a fickándozó delfineket a hullámokból felbukni, a sikoltó sirályokat a tajtékzó habok felett röpkedni, s a tiszta kék égben a szirti sasokat kiterjesztett szárnyaikon függeni -, aztán képzeljük, hogy egy pár mértföld folytában csupa kertek, mulató-házak, paloták, fejedelmi lakok aranyozott kapui előtt haladunk el, sőt egy szakadatlan és olyan város mellett, mely nem házakból, de csupa színes, aranyos, mázos pavilonokból, kioszkokból, villákból áll, és ekkor, midőn minden meglepőt, minden újat, minden ábrándszerűt, minden pompást kimerítettnek vélénk: e fönséges és nagyszerű csatornaút végén mint fénypontot képzeljük balról egy hegyfokon a rózsák s szőlőlugasok ama kedves városát, Szkutarit, melynek háta megett a búsongó cipruserdők homálya mint egy kárpit emelkedik, s azokon is túl a távolban az ázsiai Olymp magas hegysor örökös havai fehérlenek, középen képzeljük a Marmara-tenger nyílását, melynek csendes hullámain a Herceg-szigetek kéklő csoportozata mintegy lebegni látszik, jobbra pedig képzeljük az öbölre hajló hét halmon magát a tarka pávafark gyanánt ragyogva kiterjeszkedő Konstantinápolyt számlálhatlan hajóinak árbócaival, ezer minaretjével, csillogó dómjaival, ciprus-erdőivel, és mindezt képzeljük egy ragyogó fényköd tündéri fátyolán keresztül, melyben az egész tünemény mint egy fata morgana rezegő képe úszni s libegni látszik, és ekkor bár hiányos, de némi fogalmunk lesz azon leírhatlan s lefesthetlen varázshatásról, melyet az utazónak éreznie kell, midőn Konstantinápolyt először megpillantja. Ily hely, ily város, ily ég nincs több a földön, s kivált nincs e három együtt sehol. Bájos királynéja a világ valamennyi városainak, hogy a muszka birodalom ezer év óta imád s mátka kezeid után eped, bizony nem csodálom.

VIII. Constantinápoly panorámai képe, madárröptileg tekintve nappal és éjjel, megvilágítva a Ramazán-ünnep éjjelén

Június 1.

"Hiában forog a nap a világ körül, Sztambulhoz hasonló várost sehol nem lát... Nézd, mi egészen különös szépséggel tündököl, mi keccsel öleli őt a tenger körül... Egyebet nem is említvén, mi édes és mi kellemes szállani a tenger színén, uralkodni egyszerre a légen és a habokon, mint trónján Salamon, pihenni kéjelmesen párnákon, legeltetve szemeinket a vizek ezüst tükörén. Itt feltalálsz minden gyönyört, dalt, zenét, művészetet, tudományt, pompát s minden kedvteléseket. Itt, repülve a szellő szárnyain, szemeid számos városokat látnak egyszerre. Dőlve a fuvalom lágy vállaira, nyugton az egész világot bejárhatod, fáradalom nélkül. Itt sugároznak vetélkedve vissza a legnagyszerűbb képek, melyek magokat egymásban mint tükörben szemlélvén, a partoknak varázs tekintetet kölcsönöznek.

A sajkák a víz hátán könnyedén sikamlanak, vitorláikat, a szél által fölfúva, egy madár szárnyainak vélnéd... Egy ily szép látványt miként leírni? S ennek mi szüksége van magasztalásra? Kinek sorsa biztosítva van, az lakot más helyen ne válasszon. Semmi más város, más tartomány nem mérkőzhetik vele, s nincs a világon lakhely, melyet hozzá hasonlítani lehetne..."

Nabi Efendi
(török költő, szül 1632-ben.)

Ha a gond s bú kimerít, a gyönyör s az élv még jobban. Így tökéletesen kifáradva foglalám el szobámat a vendéglőben (Hotel de Byzance, Péra városrészben). Az a sok új, csodálatos tárgy, mit negyvennyolc óra óta láték, még mindig szemeim előtt rajzott, mint a nap még mindig szemeink előtt szikrázik, ha egyszer belepillantánk, bár belenézni megszűntünk is. Álmom mély volt, de nem nyugodt, s egész éjjel mindenféle chínai épületek, indus paloták, arab pásztorok, szerecsen rabszolgák, turbános törökök, fátyolos nők, rácsozott háremek, idegen énekek, ázsiai alakok a legfantasztikusabb tarkaságban rajongtak körültem, úgy hogy fölébredvén, nem tudtam a való s álmaim között különbséget tenni, s csak midőn ablakomhoz rohanva, előttem látám nyúlni Sztambult, s állóhelyemből mintegy kilencven gyönyörű minaretet számlálék meg, akkor győződtem meg, hogy amit láttam, mindazt valóban láttam.

Két torony, a vén-szerail és a galatai torony az, melynek magas tetejéről a világ legnagyszerűbb panorámája nyílik emberi szemnek. Mindkettő egy-egy hegyélen emelkedik, s én mindkettőnek erkélyére fölmentem. Itt állva, mint egy repülő madár tekinték alá Constantinápolyra és a tengerekre. Egy pillantással áttekintém Európát, Ázsiát, a Boszphort és a Marmara-tengert. Az egész roppant város lábaimnál terült el. Ha csak egy pontról volna szabad a földet nézni, azt itt kellene választani.

Három oldalról: északról, nyugotról, délről, három tenger-ág öntözi kék hullámaival e világvárost. A föld, mely a vizek partján lapos, ettől távozva mindinkább emelkedik, s számos dombokra és hegygerincekre oszolva, ezeknek oldalaiban a házak, templomok, kertek, kioszkok, tornyok, ciprus-erdők egymás fölött lépcsőzetesen emelkednek, mint egy ragyogó amphiteatrum, melyet szemlélni a tengerről épp oly gyönyörű, mint szép onnan a hullámzó tengerre s a messze hegyekre letekinteni.

Azon tengernyelv, mely nyugot-északra nyúlva, az Édesvizekben végződik s Aranyszarv nevet visel, a várost két részre osztja. Északra van Galata, Péra, Tophána, Funduklü s ezután a legkisebb mezei lakok falvai egész a Fekete-tengerig terjednek; délre van a szorosb értelemben vett Constantinápoly vagy Sztambul^[4], mely mint Róma, hét halmon áll, háromszöget képezvén, alakja egy hárfáéhoz vagy egy bőség-szarvához hasonló, melynek szája a most említett tengernyelvre nyílik, honnan nevezetét is vette. E háromszögletnek egyik oldalát a Marmara-tenger, másikat az Aranyszarv-öböl vize mossa, a harmadikat és legrövidebbet, mely a szárazföld felé van, mély ároktúl megelőzött s most szomorú omladozásban lévő hármas kőfal veszi körül, melyről váltva hol négyszögű, hol gömbölyű bástyatornyok rovátkosan emelkednek, zöld borostyán s más folyó növények leveleitől itt-ott sűrűn behálózva; ezek közül a tenger felé a legszélső ama híres hét torony, melynek sötét termeiben hajdan honáért halált nem egy magyar hazafi is szenvedett. Az így, részint bástyától, részint tengertől bekerített Sztambulba, hol keresztyén állandóul nem lakhatik, harminc kapu vezet: hét a száraz oldalról, kilenc a Marmara-tengerről és tizennégy a mély öbölrül -, melynek hossza egy mértföldet jóval halad -, s melynek két partját egy hajóhíd köti össze.

Sztambulnak alsó részét, Ázsiával szemközt, a Marmara-tenger partján, képezi a szerai vagy szultáni lak, mely kőfallal körülkerítve, magában egy kis város, s nem egyéb, mint rendetlenül elszórt tömkelege palotáknak, háremeknek, kioszkoknak, pavilonoknak, tornyoknak, miket egymástól roppant platánok s ciprusok ligete választanak el, és virágos kertek és zöld pázsitágyak és márvány lépcsőzetek és oszlopzatok s árnyékos folyosók, honnan éjjel és nappal hallani a közel tenger hullámainak andalító mormolását. Innen, e Szeraitól kezdve a lejtősön le, folyvást emelkedő hegy-háton leírhatlan fénnyel ragyog maga a város s benne a számtalan pompás mosé: Szent Sophiaé, Ahmeté, Bajazeté, Szolimáné, Szultán-anyáé, melyeknek száz meg száz dombtetői (kúp) kékre festve s itt-ott megaranyozva, a tiszta légben mint megannyi kis földgömbök domborodnak ki, s körültök hol párosan, hol négyesen, mint óriás oltárgyertyaszálak karcsún nyúlnak fel a deli alakú minaretek, csipke-modorban faragott két, sőt három erkéllyel ellátva s magasságban vetélkedve a körültök csoportozó ciprus-szálfákkal, melyeknek sötétzöld lombjai a mosék fehérségét csak jobban kitűntetik. A hegyhát élén a város tömege fölött üvegharangokkint lebegő e dombtetők, égők és szikrázók a nap tüzes fényében és ama sugár s könnyű minaretek a városnak mintegy arany koronáját képezik, melynek fogaiba a magas fák kellemesen fonják be zöldes ágaikat. E képnek harmoniáját bár megtörik, de nem rontják meg a múltkor ó emlékei; itt egy avas obeliszk van az Atmeidan piacon, ott egy fekete kormos csonka oszlop, s fölebb a mosék tetőivel egy vonalon Valens császár nagyszerű vízcsatornája, melynek magas ívboltozatai sötéten s hosszú vonalban nyúlnak el a házak fölött. S mindezek alatt aztán képzeld véghetlen sokaságát a mozaik tarkaságú épületeknek kék, zöld, veres és sárga színre festve s mindenféle faragványokkal fölcifrázva; képzeld a szultán, a basák, a mutfi palotái -, a divánt, melynek kapujától vette a birodalom a fényes-kapu címét, a márványból épített türbéket, mikben a szultánok sállal borított koporsói állanak -, a chínai tetőzetű gyönyörű kutakat, a roppant bazárokat s nyílvános fürdőket, miknek némelyikét harminc-negyven réz dombtető födi s messziről nézve légben függő halmoknak látszanak -, képzelj e virító házak közül felfelé nyúló facsoportokat, melyek a városnak egy kert kies tekintetét adják, s melyek körül, mint tavaszi pillangók füvek körül, fehér galambok s gilik ezrei szállonganak -, és képzelj e kép fölött, melyben városi fény s mezei zöld bájosan egyesül, egy örökké tiszta, egy mélyen kék eget s egy sűrű, de átlátszó fényködöt, mely minden tárgynak panorámai csillámot kölcsönöz, és ekkor talán lesz, de csak halványka fogalmad, Sztambul tündéri szépségéről.

Az öböl átelleni felén terülnek Galata, Péra s a többi városok, három-négy hegy menedékes oldalán, melyek aszerint fogynak, amint a tengerekhez közelednek. A kép itt talán kevésbé fényes, de nem kevésbé festői és változatos. A házak itt is különféle színűek, a dombtetős mosék s oszlopszerű minaretek itt is számosak s körültök mindenütt mint hű társak, zöldellve emelkednek a ciprusok, platánok és fügefák a kertekből, mik nélkül alig van lak. A két temetőtéren kívül, mely nagy mint egy mező és árnyékos mint bármely sűrű erdő, a házak közt művelt földek és kertek elhintvék, hol a török nők gyermekeikkel vígan s gondtalanul játszadoznak, nem is sejtve, hogy a magasból egy szem őket meglesi. E városrészeket itt-ott éles hegyhátak választgatják ketté, melyeket kertek, kioszkok, chínai házikók, széplakok (pavilon) s virágágyak koronáznak meg, néhol viszont mély torkolatok nyílnak, melyekből az elsüllyedt házaknak csak tetői, a fáknak csak ágai s a minareteknek csak fénylő gombjai nyúladoznak ki meglepőleg.

A szűk utcák tekervényei, mint megannyi hegyi patak kiszáradt árkai, futnak a tetőkről le a tenger felé, s bennök a tarka és kiáltó színbe öltözött emberek hemzsegő alakjai a magasból tarka kavicsoknak tetszenek.

E gyönyörű, e festői, e pompás látvány előtt, mely a hegyoldalak lépcsőzetes emeletein egy roppant amphiteatrumot képez, s mely a szemlélővel minden redőit s részeit láttatja, úgy hogy egy keleti költő túlzás nélkül egy kiterjesztett pávafark pompájához hasonlíthatta, e ragyogó és ezer színű látvány előtt három felől három tenger sima lapja mint ezüst tükör terül el, mely a tárgyak szépségeit szemkápráztatóan sugározza vissza. E vizeken szemünk merengve bolyong és fáradság nélkül egy pilllantásunk a Fekete-tengeren jár, másik már délre a Hellesponton andalog. Előttünk az öbölben a kéklő habok közepén egy kis fehér toronyka áll (Leány- vagy Leander-torony), egy gyönyörű, egy valóban költői kép, alap nélkül látszván libegni a víz színén, mint egy úszó hattyúcska. Különben az öböl amilyen nagy, olyan nagy benne az élet és mozgás. Tíz-tizenkét ezer vickándozó, s ékes sajka, hol egyenkint, hol csoportban, hol követve hol metszve egymást nyílsebességgel szaladoz Ázsiából Európába, a Boszphorból a Marmara-tenger felé, vagy megfordítva, s oly nagy törekedéssel jön és megy, hogy az egész, ha nem egy kis tengeri harcnak, de mindenesetre egy igen mulattató hajóversenynek látszik. Roppant vitorláival néha egy-egy nagy hadi hajó méltóságosan halad egyik tengerből a másikba által s üdvözli a Szultán palotáját dörgő lövéseivel, miket a távol hegyek visszhangjai későcske, de annál többször hangoztatnak vissza.

Rendesen e páratlan öbölben foglal állomást a szultán egész hajóhada is, ötven-hatvan hadi hajó, s bár nagy testök s duzzadó vitorlájok sötét árnyékot vet a hullámokra, a többi kalmárhajók útjában nem állanak, oly tág az öböl, de annál inkább nevelik a tájkép festőiségét; kivált midőn ünnepnapokon ők is zászlókba öltöznek és ágyútorkaik búsan megszólalnak. Némelyik közülök oly közel áll a parthoz, hogy a révek kanyarulataiban az élő fák s árcobok tetői összeérintkezve s vegyülve nyúladoznak ki. Ezenkívül a tágas kikötő partjait sok ezer kereskedő-hajó, gőzös és vitorlás, s a világ mindenféle zászlóitól virító, lepi el, melynek árbocai ünnepnapokon fölékesítve lévén, az egész egy virágzásban lévő erdőhöz hasonlít. A Fekete-tenger felé mind az ázsiai, mind az európai parton kertek, falvak, paloták sora mint egy színes szalag nyúlik; középen, az ázsiai oldalon, fényes és számos moséival, minaretjeivel Szkutari, mint egy kisebb Sztambul tűnik fel, emelkedő tetőin elkülönözve álló gazdag palotákkal, a tengerparton, a körülte zúgó tenger színe felett oszlopokon épült kávéházakkal, s mögötte a híres temetőhely sötét ciprus-erdejével; - jobbra dél felé, a Marmara-tenger, kékellik a habjain nyugvó Herceg-szigetek békés csoportjával, melyeken túl a nicomediai ködfedte öböl nyílik, messze, messze, mint egy bizonytalan álomkép; ezen túl az ázsiai partok homályos láthatára, ennél is távolabb Olymp ködpára lepte hegyeinek magas csúcssora, melynek havai egész idáig kifehérlenek.

Íme, ezek teszik a roppant tájkép főbb vonásait, hogy úgy mondjam, anyagát, rajzkörét. De ha mindehhez hozzá adjuk a különféle színeket, s ezeknek száz árnyéklatait, amint a tárgyakat velük maga a pazar természet színezi, s amint e színeket az ég, a szél, a nap, és az órák különbsége szerint mind a szárazon, mind a vizeken ezerféleképp változtatja -, ha képzeljük, hogy a kelő és nyugvó nap sugárai a magas fák és minaretek csúcsait ragyogtatva érintik s a mosék érc dombtetőit s Sztambul és Szkutari veres és sárga házfalait mint egy lángözönnel tűzbe borítja; - hogy a támadó vagy csillapodó szél a tenger hullámait most zúgva fölveri, majd hasonlóvá teszi egy megaludt, csendes, de fénylő ónolvadékhoz -, hogy nappal e várost a hőség ezüst ködén keresztül szemléljük, melynek átlátszó páráján belől fehér galambok csoportosan keringenek, és éjjel a tiszta ég alapján a nagyszerű dombtetők, a sugár tornyok és ciprusok kecses árnyalakjait (silhouetjeit) látjuk lenyomódni -, hogy mindenütt, ahova tekintünk, a tengerparton, a hidakon, a piacokon, az utcákon a világ minden népeit szokatlan és a legváltozatosb köntösökbe öltözködve szemléljük tarkállani, milyeneket csak színpadokon és festményeken szoktunk látni -, hogy e nyolc városnak s a húszezer hajónak tompa moraja, szárazról és vízről a kapkodó szellő által fel-felhozatik hozzánk a toronyra, hol állunk -, hogy a hadi hajókon az imádságra hívó ágyú dörgése naponkint többször meg-megdördül s intő szavát a visszhangok partról partra küldözik -, ha meggondoljuk, hogy e szép kék ég csaknem mindig oly tiszta, e mély tenger csaknem mindig oly csendes, s e kies tájon csaknem mindig örökös tavasz virít -, ha emlékezünk rá, hogy Constantinápolyban vagyunk, határszélén három világrésznek, honnét Ázsiába látunk, s harminc-negyven óra alatt Afrikába juthatunk: csak az, ki mindezt együtt és egyszerre hallja, látja vagy képzeli -, ha ugyan ezt teheti emberi képzelet -, csak az fog magának Sztambul leírhatlan s valóban tündéri szépségéről némi bágyadt képet alkothatni.

Észreveszem, hogy ismételem magamat, s ugyanazon képet s tárgyat újra meg újra használom s nevezem. De mit tegyek? A szó s tárgy lapomon mindig ugyanaz, de a tárgy, a kép, a benyomás nekem mindig más, mindig változik aszerint, amint azt más-más helyről nézem. Érzem, Sztambult leírni akarván, lehetetlen munkába fogtam. Nyelv azt le nem írhatja, művész le nem festheti, a photographia sem adhatja vissza, mert Sztambul puszta hív rajzképe változó színei nélkül kevésb a holtnál, melyben élet már nincs.

De Constantinápoly nemcsak nappal szép, éjjel is az, sőt fölséges, midőn a galatai, szerai és szcutarii fénytornyok meggyúlnak -, midőn a számtalan hajók árbocerdejét mécsek világoló serege borítja el -, midőn a tiszta kéklő égen a csillagok sokasága szikrázva megjelen, s mindez a tengerek hullámaiból visszatükröződvén, egy kétes, de bájos fényt terjeszt el az egész nagy képen, láttatván ennek nagy tömegeit s alakmetszvényeit, s eltakarván vagy megszelidítvén az apró részleteket. Kivált nagyszerű, fölséges s csodálatos Constantinápoly most, a Ramazán-ünnep éjjelén. Ez ünnep egy egész hónapig tart, mely idő alatt napköltétől napszálltáig a muzulmánnak sem ennie, sem innia nem szabad, s a böjtölés oly szigorú, hogy még dohányozni, sőt virágot szagolni is tiltva van. Azonban e tartózkodás bármi terhes, kivált nyárban és kivált a köznépre, mely éhen s szomjan kénytelen napi dolgait végezni, nincs rá példa, hogy e tilalom, legalább nyilván, megszegetnék. Midőn a nap lenyugszik, ágyúdörgések adják a hívőnek tudtára a bőjt végét, s ekkor a holt város halottaiból mintegy fölelevenedni látszik, és mindenki, gazdag és szegény, úr és pór, férfi és nő és gyermek rohan az élv gyönyöreinek, kipótolni igyekezve éjjel, mit nappal elmulasztott, s az evés, ivás, vigalom, járás-kelés, szóval az ünnep és lakoma tart egész hajnalhasadásig, midőn új ágyúszók az új bőjt kezdetét hírül adván, a lakomának, mint egy bűbájos vesszőütésre, rögtön vége szakad. Lehetetlen oly szépet s pompásat képzelni, milyen Constantinápoly egy ilyen ünnep éjjelén; Aladin bűlámpája nem mutat ily gyönyörű látványt, sem az ezeregy éjszaka meséiben ehhez hasonló tündéri világot nem találni. Főképp varázs látvány a két tisztán muzulmán város tekintete túl a tengerparton, Szkutarié, mit a régiek aranyvárnak (Chrysopolis) neveztek, és a hét halmon fekvő Sztambulé, melyben a mosék gömbalakú dombtetői s száz meg száz minaretjei mindenféle színű s alakú lámpákkal, koszorúkkal, rajzokkal s tűzben égő egész korán-mondatokkal megvilágítva lévén, s mindezen kígyózó tüzek a légben magasan függvén, folyván s fűződvén össze, e roppant fényt még növelik az utcák, paloták, középületek, bazárok szinte tarka, szinte gazdag, szinte csodaszerű megvilágításai. Ha még ehhez hozzá vesszük a tekervényes utcák tömkelegét, melyekben Ázsia, Áfrika, Európa összegyűlt tarka népe gyalog, lóháton, kocsiban jöve-menve itt festőileg tolong, ott a nyílt ajtajú kávéházak s csemegeboltok kerevetein keresztbevetett lábakkal ül s dohányát kéjelmesen füstölgetve, kávét és serbetet szörpölget, amott a piaci étek- s gyümölcsárusok színes lámpákkal körülállított asztalait gyűlöngi körül, tovább kóbor táncosok és zenészek csörgő dobját, mandolinját, dudáját, fuvoláját s orrhangú énekét hallgatja -, ha hozzá vesszük, hogy a várost a tenger hajlásai szerint minden oldalról hajók sokasága szegélyzi körül, melyeknek rúdjain s kötelein mindenféle színű s alakú lámpák különbféleképp elhelyezve, a hűs szellőben hintázva függenek, miket néha egy-egy örömlövés fellege ködként borít el -, ha hozzá vesszük még, hogy e roppant fényt, e sokféle színt, e mindenféle alakot a nyugvó tenger híven visszatükrözi, s a vizek ekképp magok is szivárványos színt kapván, elolvadt drágakövek rezgő folyadékának látszanak; mindezt összevéve, e várost s e látványt így valóban egy nagyszerű színpadi mutatványnak véljük, és az is, de olyan, melyben semmi nem utánzott, minden való, mert itt a víz maga a hullámos tenger, a láthatár maga a szabad természet, mik fénylenek, magok az élő csillagok és kéklő mennyezete a képnek maga az örökös ég.

S hogy el ne feledjem, miképp e város muzulmán város, emlékeztetett rá a félhold, mely csendesen úszva haladt át a tiszta esti égen, mint a birodalom élő címere, melyet a mennyre, mint kiterjesztett zászlóra, maga a teremtő ujja hímzett oda.

Azonban, midőn e gyönyörteljes világ tekintetében néző szemem s képzeletem mintegy elrészegült, anélkül, hogy kifáradt volna, mivel magas álláspontomról nem a részleteken, hanem egész csoportozatain legeltetém, az uralkodó eszme lelkemben az volt, mi Sztambult különösebben jellemzi. Némely városoknak elég tekintenünk külsejét, hogy tudjuk s eltaláljuk, ami eszmét s életet azok épületeikben képviselnek. Emlékezem, hogy midőn a capitolium ormáról Rómát szemlélém, diadalkapuit, obeliszkjeit, emlékoszlopait, színköreit, vízboltozatait, fórumait, s többnyire mind romokban, érezém, hogy egy nagy birodalom sírhelyén járván, Róma az emlékek városa -, midőn Edinburgh várhegyéről letekinték az új város utcáira, melyek oly szépek és tiszták, zöld téreire, melyek oly szabályosak és műveltek, házaira, melyek oly csinosak s oly gondosan bezárvák, éreztem, hogy Edinburgh művelt, tehetős, okos, kéjelmet kedvelő, gondos s belsejében boldog családok városa -, midőn Szent Pál csúcsáról Londonnak utcáin a méhszorgalmú népet hemzsegni látám, és a sok tért, a tágas hajóállomásokat, és látám a számtalan gyárak füstölgő kéményeit a házak sokasága felett kinyúladozni, mindez tudatta velem érthetőleg, hogy ez a kereskedelem, munka és ipar városa. Sztambulnak épületei közül mik tűnnek ki legjobban? Az emberek házai mind színesek, mint a virágok, melyek ősszel elhervadnak, s csaknem mind fából alkotvák, tehát nem tartósak, mert, mint a keleti költő mondja, az élet utazás, az ember vándor, a lak egy vendéglő, mibe alig térünk be, azonnal elhagyjuk, tehát mire való volna kőlak embernek, ki utazó lévén, a földön soká úgysem maradhat? Kőből Sztambulban főképp a jótékony intézetek, mint az iskolák, fürdők, tápházak s bazárok vannak, és ezekkel néha hasonló alakban s mindig hasonló egész tetővel építve a mosék, Istennek e házai, magasan lebegő dombtetőikkel, sugáran felnyúló minaretektől körülvéve, s hogy annál jobban kitűnjenek, falaik mind fehér színben ragyognak. Mint a zöld síkon felhányt magas halmok, jegenyéktől körülnőve, az utazónak messziről szemébe ötlenek, úgy uralkodik mind éjjel a hold fényében, mind a napnak délibábszerű fényködében Sztambul házserege felett a sok magas mosék dombtetője, magas minaretektől s ciprustetők lombos ágaitól körülállva, s ezeket tündökölni látván az utazó, ha nem mondja is, érezi magában, hogy e város a jótékonyságnak s a hitnek városa. S valóban, ha van város, hol a jótékonyság erénye gyakoroltatik s Isten őszintén dicsőíttetik, az Sztambul, a török nép fővárosa.