{2-754.} 4. A mai helyzet


FEJEZETEK

Miután megpróbáltuk áttekinteni a zsidóság és a környező társadalom közösségi viszonylatait általában s különösen a zsidósággal szemben való ellenségesség tényezőit és összetevőit, most vehetjük szemügyre azt a helyzetet, mely a felszabadulás után Magyarországon előállott. Az első, amit számba kell vennünk, hogy milyen visszahatást keltett az üldözöttekben magukban a lezajlott üldözés, és hogyan helyezkednek el ezek után a magyar társadalom közösségében.

ZSIDÓ ASSZIMILÁCIÓ, ZSIDÓ ÖNTUDAT, ZSIDÓ MEGHASONLÁS 1944 UTÁN

A zsidóság túlnyomó többsége ma a magyar társadalommal, a magyar nemzettel s annak tagjaival szemben olyan tapasztalatokat őriz, melyek ehhez a közösséghez való viszonyát alapvetően érintik. Ma a zsidók közösségi helyzetének a meghatározásában azonkívül, hogy milyen társadalmi helyzetben és milyen asszimilációs helyzetben voltak vagy vannak, döntő szerepet játszik az is, hogy a közelmúlt minden más élményt elhomályosító üldöztetései alatt a valahová való tartozásnak vagy magára hagyottságnak milyen tapasztalatain mentek keresztül.

Ennek megfelelően van a zsidóknak és zsidó származásúaknak egy komoly része, amely akár teljes asszimiláltságánál fogva, akár az ellenállásban való aktív részvételénél fogva, akár az üldözéseknek szerencsés, testi és lelki sérülés nélkül való átvészelésénél fogva, akár egyszerűen a szenvedés ellenére vagy éppen a szenvedések által megnyert lelki békességénél fogva a környező nemzeti közösséggel való meghasonlás nélkül tud benne tovább élni. Kiemelkednek ezek közül azok, akik az üldözések idejét az országtól távol, de attól nem elszakadva töltötték; minél régebben távoztak, annál elfogulatlanabb az asszimiláltságuk az itthoniak nagy részének meggyötörtségéhez és érzelmi feszültségéhez képest. De az itthon maradtak közül is soknak minden {2-755.} további nélkül helyreállott a közösséghez való normális viszonya most, hogy az üldözések megszűnte után a reájuk kényszerített érdekeltséget és védekező készenlétet abbahagyhatták. Ide tartoznak továbbá azok a régi mozgalmiak és az újonnan csatlakozottak közül a legtisztább szenvedélyűek, akik a munkásmozgalomban – mely az összes nagyobb erejű asszimiláló közegek közül egyedül maradt hatásos és működő állapotában – és az annak vezetése alatt álló társadalmi átalakulás nagy olvasztókohójában komoly szenvedéllyel dolgoznak egy új társadalom felépítésén. Mindazoknak a száma, akiknek az asszimiláltsága ilyen módon változatlan maradt, helyreállott vagy teljessé lett, nagyobb, mint amennyire ezt az üldözések alatt gondolni lehetett volna, de minden jel szerint nem ez a többség.

A zsidóság másik, az előbbinél minden jel szerint nagyobb része számára az a magára hagyatottság, melyben az üldözéseket és deportálásokat megélte, s azok a szenvedések és veszteségek, melyeket ezek okoztak, egészben kétségessé vagy üressé tette azt, hogy ez az ország az ő otthonuk, az ő hazájuk volna; s ez az érzés a legsúlyosabb esetekben az országtól és többségtől való teljes elidegenedésig fokozódik. Ez azonban nem vezetett minden vonalon a zsidó öntudat olyan mértékű megerősödéséhez, mint ahogyan a cionisták és sokan mások az üldözések után várták, hanem sokkal inkább ahhoz, hogy a már azelőtt is meglévő különféle közösségi helyzetek töltődtek ki az addiginál sokkalta nagyobb közösségi és érzelmi feszültségekkel. Ennek megfelelően egy igen tekintélyes rész nemcsak hogy nem helyezkedik a zsidó öntudat álláspontjára, hanem egyenesen ingerülten utasítja vissza a cionisták erre irányuló felhívásait, még inkább a nem zsidóknak erre irányuló biztatásait, sőt egyáltalán kikéri magának a „zsidó” szó emlegetését, s ha mégis szükség van erre a fogalomra, akkor szívesen helyettesíti olyan kifejezésekkel, mint deportált, muszos, volt faji üldözött stb. A hangsúly azonban, ellentétben a múlttal, egyáltalán nem azon van, hogy az illetők a saját zsidó voltuk emlegetését óhajtják kerülni, mert a hitlerizmus őskutatásainak eredményeképpen ma magánhasználatra {2-756.} olyanok is nyugodtan zsidónak és zsidó származásúnak nevezik magukat, akik ezt azelőtt mellőzték; ugyanígy nincs sok köze a zsidó szó ma szokásos elkerülésének a millenniumi idők optimista asszimilációs álláspontjához sem, mert a zsidóságnak e része nem kevésbé ingerülten vagy kézlegyintéssel utasítja vissza azt is, ha valaki a magyar nemzethez való tartozását és annak következményeit akarja vele szemben az azelőtt szokásos formákban érvényesíteni. Nem arról van tehát szó, hogy aki nem akar különálló zsidó kisebbség lenni, az magyar akar lenni és viszont, hanem arról, hogy emberek ezrei és ezrei a magyar nemzethez való hangsúlyozott tartozásukról azért nem szívesen hallanak, mert ez az ország, túlnyomó tapasztalatuk szerint, üldözte vagy legalábbis az üldözésnek kiszolgáltatta őket, a zsidó nemzethez való tartozásról pedig azért nem, mert pontosan ezen az alapon üldözték és kínozták őket; s arra emlékeznek, hogy amikor a zsidó szó emlegetése megjelenik, akkor azt nyomon követi a zsidók hátrányos megkülönböztetése és üldözése is.

Ezek tehát nem félúton, átmenetben, közbülső állapotban vannak asszimiláció és zsidó öntudat között, hanem a közösségi hovatartozásnak egy olyan válságos állapotában, mely meghasonlást jelent mind a kettővel szemben. Ezek számára a környezethez és az országhoz való régi apolitikus viszonyulás lehetetlenné vált, s minden közösségi kérdés külön jelentőséget kap annak alapján, hogy hogyan viszonylik és mennyiben emlékeztet az elmúlt üldözések jelszavaira, eseményeire, akcióira és azok összefüggéseire. Vagyis az egész feszültség abban az irányban keres feloldódást, hogy az asszimilációt politizálttá és feltételessé teszi, s attól teszi függővé, hogy milyen politikai rendszer tartalmaz komoly biztosítékot az üldözések meg nem ismétlődésére. E vonatkozásban két politikai rendszernek van komoly vonzereje. Az egyik a baloldali munkásmozgalom azzal, hogy szemben áll mindenféle faji megkülönböztetéssel és nemzeti elzárkózással, a másik, szűkebb körű a konzervatív polgári liberalizmus azzal, hogy feltétlen vagyonbiztonságot ígér. Azonban mind a kettő túl is viszi a komolyan hozzá csatlakozókat a kérdések zsidó {2-757.} vonatkozásain: a munkásmozgalom azzal, hogy megköveteli az antiszemita, de kapitalistaellenes áramlatok megfelelő figyelembevételét és a zsidó vagyon veszedelmeivel való közönyt; a konzervatív vagyonvédő liberalizmus pedig ma magyar viszonylatban olyan ellenforradalmi erőkkel hoz akarva, nem akarva kapcsolatba, melyek egyben meglehetősen antiszemiták is.

Akikről eddig beszéltünk, azok, ha nem is tudtak az országgal belsőleg teljesen kiengesztelődni, azért valamiképpen az országon és a magyarságon belül keresik a maguk egyéni és együttes problémáinak a megoldását; velük szemben ott vannak azok, akik, ha azelőtt nem is voltak a zsidó közösségnek különösen öntudatos tagjai, most az üldözések hatására végleg elidegenedtek ennek az országnak a közösségétől. Az asszimiláció megakadásának vagy felmondásának, a disszimilációnak ez az útja azonban szintén nem mutat egy irányba. Egy bizonyos rész a cionizmushoz csatlakozott, vagy megerősödött cionizmusában, ennek jegyében már 1945 óta igen nagyarányú kivándorlás folyik Palesztinába,41 főleg az ifjúság köréből, de aki nem akar kivándorolni, annak is zsidó nemzeti vagy nemzeti kisebbségi öntudata van, s mint ilyen, a maga helyzetét az országgal szemben meglehetősen tisztának látja. Egy másik rész szintén ki akar vándorolni, de nem elsősorban Palesztinába, hanem – esetleg a könnyebb kijutási lehetőség okából Palesztinán keresztül – valamilyen más békességesebb országba; vagyis a két nem kívánt lehetőség között egy harmadik nemzetet akar magának választani, s ahhoz asszimilálódni próbál. Nem akarnak itt maradni – mondják –, ahol minden az elszenvedett szörnyűségekre emlékezteti őket. Gyaníthatjuk, hogy ez a „minden” elsősorban nem is annyira házakat, szobákat, pincéket, sőt nem is országutakat és téglagyárakat jelent, hanem ezeknél sokkal inkább el nem felejthető emberi magatartásokat és azt az ellenségességet, mely sok jel szerint a levegőben ma is benne van. Legújabban a kapitalizmus lehetőségeinek a megszűkülése újabb lökést adott ennek a kivándorlási áramlatnak; bizonyos vagyok azonban benne, hogy a kivándorolni készülők többségét kitevő kisebb egzisztenciáknak {2-758.} minden átállítódási nehézség ellenére sem jutna ilyen az eszébe, ha zsidókként elszenvedett üldöztetéseik emléke és a környezet ellenségességének az érzése ezt a szándékukat nem táplálná.

A magyar közélet és a magyar politikai közgondolkodás mindmostanáig nem tisztázta magának különösebben a zsidóüldözések utáni közösségi elhelyezkedés útjainak a sokrétű és válságos voltát. Igaz, hogy nagyon sok szó, közöttük nagyon sok egészen határozott és minden további vitát kizárni óhajtó szó hangzott el ebben a kérdésben, azonban mindegyik az esetek egyetlen típusát és a megoldás egyetlen útját emelte ki.

A hivatalos álláspont az, hogy a zsidóüldözések szenvedő áldozatainak elidegenedésre és meghasonlásra csupán a régi, reakciós, fasiszta Magyarországgal szemben van okuk, mellyel az új Magyarország alapvetően és gyökeresen nem azonos; a réginek az erkölcsi számlája nemcsak a zsidóüldözéssel, hanem az egész magyar nép ellen elkövetett bűnökkel is meg van terhelve, s így az egész kérdéssel, mint külön zsidó üggyel – a lehetőséghez képest való számonkérés és elégtételadás lebonyolításán túlmenően – nem kell és nem is helyes sokat foglalkozni; annál kevésbé, mert a politikai és társadalmi fejlődés lendülete az asszimiláció feltételeit teljes mértékben meg fogja teremteni és helyre fogja állítani. Ez a hivatalos álláspont azonban az asszimiláltak vagy nagy lendülettel asszimilálódók lelkiállapotához van szabva; viszont az érdekeltek nagy részének keserű tapasztalatai a külön zsidó öntudatoktól eltekintve is túl személyesek és túl kiterjedtek ahhoz, hogy azokat egyszerűen a letűnt reakció és fasizmus számlájára lehessen írniok. Való, hogy a társadalmi átalakulás hosszú lejáratra, főleg iskoláztatási hatása révén, nagyobb asszimilációs erőt fog kifejteni tudni, mint amennyit ma a maguk szenvedéseinek emlékétől és veszteségeitől súlyosan érintettekkel szemben tud. Azonban azért, mert előre látunk és segítünk egy hosszú lejáratú fejlődést, nem szabad úgy tennünk, mintha az már be is fejeződött volna, és számításon kívül hagynunk különféle akut válságos helyzetek hatásait.

A cionisták mindezzel szemben azt az álláspontot vallják, {2-759.} hogy a legjobb – szerintük egyetlen igazi – megoldás a zsidó nemzeti vagy nemzeti kisebbségi öntudat kialakítása és nyílt vállalása. A demokratikus Magyarországhoz való asszimiláció alapján álló hivatalos álláspont azonban ezt eddig még lehetőségként sem fogadta el, s már közvetlenül a felszabadulás után határozottan elítélt egyes, a zsidó nemzeti kisebbségi öntudatot hangsúlyozó – egyáltalán nem agresszív – nyilatkozatokat, sőt még az abban rejlő tüntetést is kifogásolta, hogy zsidó iskolás gyermekek a felszabadulást követő időben héber dalokat énekelve jártak a pesti utcákon. A zsidó öntudat e határozott helytelenítésének és elutasításának az indokai között az említett elvi állásponton kívül valószínűleg szerepet játszott az, az ország feltehető zsidóellenes közhangulatát túlzottan tiszteletben tartó elgondolás is, hogy a zsidó nemzeti kisebbségi szervezkedés rossz hatást fog gyakorolni az ország többségére, mely megszokta elvárni még a zsidóüldözések alatt is, hogy a zsidók minden vonatkozásban magyarnak vallják magukat. Mindennek eredményeképpen a cionizmus és a zsidó kisebbségi öntudat meglehetősen visszakényszerült egyházi szervezeti keretek mögé. Valójában azonban a zsidók külön közösségi öntudata sokféle ellenkező hatás mellett is vallási és vallásos szervezeti ügynél lényegesen erősebb közösségi tényező marad, amelynek kialakulása és megszerveződése, mint mondottuk, egyáltalán nem kell hogy érintse az asszimiláció lehetőségét, hanem éppen ellenkezőleg, az általános asszimiláció fikciója helyett sokkal világosabban megmutatja az asszimiláció valóságos folyamatának útjait. Kizárólagos vagy túlnyomóan érvényesülő megoldássá azonban a külön zsidó öntudat sem válhatik: nemcsak az asszimiláltak és asszimilálódni kívánók ragaszkodnak a maguk útjához, hanem a meghasonlottak és elidegenedettek körében is az a helyzet, hogy az üldöztetések emléke nem szükségképpen a külön zsidó közösség elfogadása felé visz, hanem éppen ellenkező irányba.

Bár mindezek alapján lesz, aki a harmadik lehetőségben, a kivándorlásban találja meg a maga útját, mégsem állíthatjuk objektív érvénnyel azt, hogy ezek problémájának a kivándorlás {2-760.} volna a megoldása. Nem állíthatjuk ezt két okból: egy tárgyi és egy erkölcsi okból. Tárgyi okból azért nem, mert a kivándorlás tárgyi lehetősége minden valószínűség szerint lényegesen kevesebb ember számára fog megnyílni, mint amennyien ki akarnak vándorolni, sokan pedig a döntő pillanatban arra fognak rájönni, hogy nem is akarnak annyira kivándorolni, mint ahogyan hitték. Erkölcsi okból pedig azért nem vallhatjuk mi a kivándorlást „megoldásnak” azok számára, kik ezzel a nemzettel meghasonlottak, mert rossz tréfa volna, ha mi, akiknek van okunk a magunkba szállásra félmillió zsidó borzalmas pusztulása felett, most a maradékra nézve kijelentenénk, hogy a bennük ennek folytán kialakult lelkiállapot következtében problémájuk egyetlen „megoldása” a kivándorlás. Nekünk a történelem azt a leckét adta fel, hogy háromnegyed millió zsidóval együtt rendezzünk be ebben az országban emberséges világot; miután ebben megbuktunk, most ne mondjuk azt, hogy a maradék kétszázezerrel sem tudjuk megcsinálni azt, amit a háromnegyed millióval is meg kellett és meg lehetett volna csinálni.

Rá kell jönnünk tehát, hogy nem az a probléma, hogyan lehet az asszimilációt előíró, a zsidó öntudatot hangsúlyozó és mind a kettőt egyszerre elutasító „megoldások” között elvi és elméleti meggondolások és levezetések alapján „választani”. A társadalmi problémákat nem jó katonai „feladványok” módjára felvetni, mert a „megoldás” is nagyon háborúk és csaták módjára fog alakulni. A világnak éppen elég nyomorúságot hozott az az emberfajta, mely azt hiszi, hogy egy kérdést, melynek zsákutcába vitelében és elmérgesítésében maga is részes, „megoldani” annyit tesz, mint tűzzel-vassal olyan feltételeket teremteni, melyben az megszűnik kérdés lenni. Vannak kérdések, amelyeknél nem a megoldás „kulcsának” a keresése a legdöntőbb, hanem a probléma helyes érzékelése után az összes felvetődő lehetséges utak számára tiszta és mind tisztább tényleges feltételeket és atmoszférákat teremteni. Ha jól érzékeljük a magyar zsidók közösségi helyzetének a válságos voltát, akkor utána lehet, hogy nemhogy nagyobb aktivitásba fogunk a „megoldás” érdekében, {2-761.} hanem esetleg inkább tartózkodni fogunk sok rábeszéléstől, erőltetéstől, felhívástól, oktatástól, leckéztetéstől, ide vagy oda való beszervezéstől; pl. kevesebb frázist fogunk eregetni a magyar zsidóság változatlan hazafiságáról, kevesebbet fogjuk az „itt élned, halnod kell” verssorait a kivándorolni akaróknak felmondani, kevesebbet fogunk a zsidósághoz mint egészhez békülési, megbocsátási és beilleszkedési felhívásokat kibocsátani, és kevesebbet fogjuk azt is hangoztatni, hogy a demokratikus átalakulás már önmagában tárgytalanná tette mindama sérelmek és bántalmak emlegetését és számontartását, melyeket a reakciós és fasiszta Magyarország okozott. Hanem nagyobb súlyt fogunk fektetni azoknak az általános és egyetemes feltételeknek, értékmérőknek, környezeteknek, intézményeknek a megtisztítására és emberségessé tételére, melyek közepette a zsidók egyéni és közélete folyik, s különböző problémáik s azok különböző irányban elinduló megoldásai egyáltalán felvetődnek és lefolynak. E tekintetben elsősorban valóban arra van szükség, hogy az asszimiláció valóságos közegeit és folyamatait az egész nemzeti és társadalmi fejlődés lendülete tovább táplálja. De ugyanakkor számításba kell vennünk annak a tisztázó hatását is, ha a külön zsidó öntudat vállalása és megszervezése számára tiszta és szabad lehetőségek jönnek létre. Végül nem kevésbé fontos az is, hogy ne erőltessük senkire az egyik vagy másik megoldási módot, sőt még a kettő közötti választást sem. A választás szükségessége úgyis mind nagyobb erővel jelentkezik minden fiatallal vagy újonnan tájékozódóval szemben; viszont számos meghasonlott vagy közbülső állapotban lévő számára a közösségi hovatartozás problémáinak a felvetése helyett sokkal fontosabb az, hogy az egész ország közösségi levegőjének és eljárásainak a szelídebbé, együttérzőbbé, kevésbé görcsössé, kevésbé élessé tételével teremtsük meg bennük is az országgal szemben való lojalitás helyreállításának a közösségi és lélektani feltételeit.

Azt azonban, hogy egy ilyen atmoszféra létrejöjjön – s azt is, hogy eddig nem jött létre –, lényegesen befolyásolja az az indulási körülmény, hogy milyen feltételek között történt és történik a {2-762.} lezajlott üldözések számonkérése, a zsidóságnak az ország életében való újbóli elhelyezkedése, s hogy miképp reagált és reagál minderre az egész ország.

A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK SZÁMONKÉRÉSÉNEK PROBLÉMÁI:
AZ ORSZÁGOS FELELŐSSÉGVÁLLALÁS ELMARADÁSA ÉS A MÉRTÉKEK ÉS HATÁROK HIÁNYA

A magyarországi zsidóüldözések számonkérése és jóvátétele első pillanattól kezdve nem tisztázott és nem őszinte feltételek mellett folyt. Nem vitás, hogy annak számonkérésnek melynek az ellenforradalmi Magyarország összeomlása után be kellett következnie, tömegben és cselekményben túlnyomó részét a zsidóüldözések számonkérése tette ki: azoknak az eljárásoknak a száma, melyeket az országot a hitleri túlhatalom kezébe adó és nem zsidókkal kegyetlenkedő politikusok, katonák és tisztviselők ellen indítottak, együttvéve is töredéket jelentett azok között az eljárások között, melyek a zsidók gyilkosai, kínzói, kifosztói, kiszolgáltatói és bántalmazói ellen indultak.42 De a mennyiségi aránytalanságtól eltekintve is a zsidók szenvedése, sérelmei és igazságkeresése irtózatos mértékben több és más volt, mint minden egyéb, és egyáltalán nem illett bele abba a számonkérésbe, melyet a magyar nemzet a maga megtévedt vezetői és tagjai ellen indított. Mert a zsidók ügyében a személyes bűnösökön kívül szüntelenül jelenvaló probléma volt egyrészt az emberi méltóság megalázásának a sokkal nagyobb foka, másrészt az a középosztályi vezetésű egész magyar társadalom, mely túl azon, hogy maga is a fasizmus áldozata és rokkantja, még mielőtt azzá lett volna, a zsidókat külön a sorsukra hagyta. Mégis a zsidók ügye lehetőleg keveset emlegetődött külön, hanem beleolvasztódott a fasizmus felszámolásnak az egyetemes akcióiba, mintha a zsidók csak egy fajtája lennének a fasizmus rengeteg egyébféle áldozatának, mintha az ő szenvedésük csak egy esete lenne sok másféle, de egyenértékű szenvedésnek. Így óhajtotta ezt az egész hivatalos közélet, mely ebben is súlyt fektetett a zsidók külön kezelésének a mellőzésére; a koalíció baloldala azért, mert úgy érezte, {2-763.} hogy a számonkérés zsidó vonatkozásainak túlságos hangsúlyozása eltereli a figyelmet az igazán fontos dologról, a fasizmus ellen és a fejlődés útjában álló társadalmi osztályok ellen szükséges akciókról; a koalíció jobboldala pedig azért kerülte a zsidóüldözés számonkérésének a külön emlegetését, mert úgy vélte, hogy nem kell a zsidók számára még több követelési lehetőséget adni. Bizonyos fokig kerülték végül a zsidók maguk is; lehet, hogy részben szintén azért, mert ők sem kívánták hallani a maguk emlegetését, azonban nem hiszem, hogy a zsidóság többsége saját magától ilyen mértékben elfogadta volna ezt a zsidó vonatkozásokat kerülő – időszerűtlenné vált szóval úgy is mondhatnánk, asszimiláns – álláspontot, ha a politikai szempontokat néző államhatalom nem szorítja őket annak megtanulására, hogy ha kifejezetten a zsidóknak járó elégtétel címén lépnek fel, akkor sokféle akadályba és kedvetlenségbe ütköznek, ha ellenben a fasizmus számonkérésének az általános frazeológiájába illeszkednek bele, akkor lényegesen kevesebb ellenállást kell legyőzniük.

Ilyen körülmények között elmaradt az, hogy az országot politikailag és szellemileg képviselni hivatottak komoly hitellel és példamutatással, az egész országra vonatkoztatva felvetették volna a zsidóüldözésekért való önvizsgálat, magába szállás és felelősségvállalás kérdéseit; ami ilyen állásfoglalás mégis történt, nagyobbrészt a mások bűnéről beszélt, vagy ha ezen túlment, akkor vagy a nyilatkozók személyében, vagy a megnyilatkozás tartalmában rejlő okok miatt nem volt visszhangja, vagy ferde visszhangja lett; nem volt tehát semmi, ami feloldotta volna a zsidóknak azt az azóta meg nem szűnt, sőt súlyosbodott érzését, hogy a velük esett szörnyűségeknek most egyszerre nincs gazdájuk, s az értük való felelősségvállalást egy egész ország és egy egész társadalom valami hallgatólagos megegyezéssel elkeni, elhallgatja, és néhány politikusra és néhány hóhérlegényre tolja. Sokan talán naiv dolognak tartják, hogy ilyen jelentőséget tulajdonítok a zsidóüldözésekért való országos felelősségvállalás elmaradásának, s azt képzelem, hogy ilyen ellentéteken szavak és {2-764.} nyilatkozatok sokat segítenek. Tudom nagyon jól, hogy nyilatkozatoktól a halottak nem támadnak fel, az emberek nem sétálnak maguktól a börtönbe, nem adják vissza szerzeményeiket, s nem hajlandók sérelmükről vagy haragjukról sem lemondani. Azonban általános erkölcsi állásfoglalásoknak, elvi mértékek és szempontok leszögezésének igenis döntő részük van abban, hogy bármiféle értékelő, mérlegelő, számon kérő eljárás kapcsán az egyesekben olyan értékelő magatartások alakulnak ki, melyek a formai eljárás állásfoglalásaival párhuzamosak, azokat értik és végiggondolják.

Mindez nagyon furcsán hangozhatik azok számára, akik úgy tapasztalják, hogy három éve egyéb sem történik az országban, mint a zsidók elégtételszerzése, és nemigen látják, hogy mit lehet még ezen a téren hiányolni. Az azonban, amit ők sokallanak, nagyon összefügg azzal, amit fentebb hiányoltunk. Mindenféle felelősségre vonás és számonkérés sikere és hitele azon dől el, hogy meg tudja-e találni, be tudja-e tartani és el tudja-e fogadtatni azokat a választóvonalakat, megkülönböztetési szempontokat, melyek elválasztják a büntethetőt attól, amit enyhébb eljárásban kell számon kérni, az eljárásilag számon kérhetőt attól, amit csak rosszallni lehet, a nyilvánosan rosszallhatót pedig attól, ami csak a lelkiismeret fóruma elé tartozik. Nálunk sem az országos felelősségvállalás, sem az egyéni elégtétel határának tisztázása nem következett be, aminek egyrészt a szükséges határokat betartani nem tudó elégtétel-keresés, másrészt túlzott erkölcsi önelégültség lett a következménye.

A zsidók sérelmei, bántalmai és igazságkeresése mindig is olyan természetűek voltak, hogy az objektíve megfogható bántalomhoz mindig hozzáadódott az egész környezetnek bántásra, megalázásra, erkölcsi leértékelésre való készenléte, és számos sérelmet nemcsak a saját tartalma, hanem a hozzáfűződő eszmetársítások és tapasztalatok tettek igazán keservessé. Most pedig mindaz az elégtételi és jóvátételi igényük, melynek különleges és mással össze nem hasonlítható voltát az ország nem volt hajlandó elismerni, elborította a számonkérés egész legális és jogászi {2-765.} apparátusát, országos elégtételadás rangjára emelte az egyes bűnösök vagy gyanúsítottak üldözésére és megbüntetésére szolgáló eljárásokat, s az egész számonkérés levegőjét úgy alakította, hogy a zsidóüldözések áldozatai minden kétes és határon álló tényálláshoz hozzászámították mindazt a részvétlenséget és rosszindulatot, amire a vádlottak padjára nem került többi emberek egész viselkedésében emlékeztek. A másik oldalon viszont azt eredményezte az országos felelősségvállalás elmaradása, hogy az emberek kezdték a felelősség fogalmát túl szűken, könnyen és formailag értelmezni: mindazok, akik emberek gyilkolásától, kínzásától, kiszolgáltatásától és kirablásától távol tartották magukat, kezdték úgy érezni magukat, mint akik már ezzel is az egész ügyben az erkölcsileg kiváló és értékes elemhez tartoznak, s úgy vélték, hogy súlyos igazságtalanság éri őket, ha rosszindulatukat, részvétlenségüket vagy kárörömüket szemükre hányta valaki.

A felelősségvállalás és számonkérhetőség mértékének az összezavarodása ilyen módon az egész számonkérés körül egy igen súlyos és mindmáig fel nem oldódott feszültséget idézett elő. Ez a feszültség, sajnos, egyáltalán nem csupán a szemben álló felek között áll fenn, hanem – bár egy bizonyos távlatból megmutatkozik, hogy az egész számonkérési apparátus mennyire igyekezett egyensúlyt tartani objektív igazság és sértett igény, hatékonyság és igazságkeresés között – a számonkérés összes intézményeinek hitelét is nagyon aláásta. Míg ugyanis egyik oldalról a szabályozott, objektív bizonyításra beállított eljárások kereteit a meggyötörtség és elégtétel-keresés indulatai egyszerűen elborítják, addig a másik oldalról az objektív lebonyolítás képviselőiben felkel egy ellenhatás, amihez azonnal odatársul egy akár régtől fogva meglévő, akár ennélfogva fellépő ellenségesség a zsidókkal szemben, s odatársul a rossz lelkiismeretűek minden védekezése és összetartása is. Hamarosan a vádló és védekező indulatoknak és húzásoknak egy olyan tömkelege alakul ki, hogy a legtisztábbnak induló ügy is perceken belül rejtelmessé válik az alaptalan feljelentések, előre elfogult tanúk, hamis ráismerések {2-766.} és rá nem ismerések, gyanús mentő vallomások és akasztást követelő vagy a vádlottakat vértanúkként kezelő tárgyalótermek összevisszaságában. Így a frontok a hatóság kebelén belül is úgy állanak fel, hogy egymással csatáznak olyanok, akik hajlandók az erélyes számonkérés érdekében biztonság kedvéért ártatlanokat is megbüntetni, és olyanok, akik hajlandók az enyhe irányzat érdekében biztonság kedvéért bűnösöket is futni hagyni, s a határon álló eseteket rendesen a két irányzat egymás közti erőviszonya dönti el. Mindennek együttes eredményeképpen a zsidóság túlnyomó részének ma sem szűnt meg az a meggyőződése, hogy az ellene elkövetett vétkek számonkérése szándékosan lagymatagon történik, s ezek az eljárások mind büntetőjogi, mind magánjogi síkon lassan, bürokratikusan, enyhén, helyenként részrehajlóan, néha pedig egyenesen égbekiáltó igazságtalansággal zajlanak. A nem zsidó környezetben pedig a fasizmust számon kérő összes eljárásokkal szemben kialakult egy szélesen elterjedt meggyőződés, melynek értelmében ezek az eljárások emberhajszává váltak, ahol az ártatlanok sem érezhetik magukat teljes biztonságban.

Még súlyosabbá vált a helyes mérték, határok és megkülönböztetések hiánya ott, ahol a számonkérés, igazolás ügyeibe egyben szemben álló egzisztenciális érdekek is belejátszottak. Főleg egyes szakmai igazolási eljárásoknál vette fel az igazolás nemegyszer annak a kenyér-, állás- és pozícióharcnak a formáit, amire annak idején a zsidótörvények végrehajtása adott alkalmat. Egy percig sem tévesztem szem elől a különbséget: teljesen világos, hogy elvi tartalma szerint milyen különbség van egy eljárás között, mely emberek csoportjait születési adottságok alapján zárja ki élethivatásokból és egzisztenciális lehetőségekből, s egy olyan eljárás között, mely a nemzet és az emberiség ellen elkövetett vétkek és mulasztások következményeképpen teszi ugyanezt. Minél távolabb esett azonban egy szakma a közfigyelemtől, és minél erősebb kenyérharc honolt annak köreiben, annál könnyebben torzult el ennek megfelelően mind vádoló, mind mentő részében az egész számonkérési eljárás is.

{2-767.} Ugyanez az ellentét jelenik meg magánemberek egyszerű elszámolási ügyeiben is: a zsidó vagyonok kezelőinek s értéktárgyak megőrzőinek az a gyakori tapasztalata, hogy a zsidók mérhetetlen gyanakvással, semmiféle rendőrségi és bírósági hercehurcától vissza nem riadva, barátságot és bizalmat félretéve, néha kiáltó hálátlansággal keresnek rajtuk olyan értéktárgyakat és olyan elszámolásokat, amelyeknek megőrzését vagy rendben tartását a háborús események tették az illetők hibáján kívül lehetetlenné; a zsidótörvények áldozatainak viszont az az eléggé elterjedt tapasztalatuk, hogy azok, akiknek valami vagyontárgyat megőrzésre átadtak, vagy akiknek a vagyonuk a kezébe került, azt túlnyomó részben tolvaj módra vagy lelkiismeretlenül kezelték vagy elkezelték. Természetesen ezek a kölcsönös tapasztalatok is, amilyen valóságosak, olyan egyoldalúak is; ezer és ezer eset volt, amikor a letett tárgyak hiánytalanul megőrződtek, viszont ugyanúgy számos eset volt, ahol az elszámolni nem tudók okait szó nélkül elfogadták; ezekről azonban alig esik szó, mert az emberek mindig jobban sietnek közhírré tenni a mások komiszságát, mint korrektségét.

Ezért alakult ki egy nagyfokú kölcsönös értetlenség a hála és érdem helyzeteinek értékelésénél is. A zsidók túlnyomó többsége úgy látja – teljes joggal –, hogy mindent összevéve nincs a környezettel szemben hálára kötelezve. Ha azonban ezt az együttes mérleget olyanokkal szemben érvényesítik, akikkel szemben egyénileg van ok hálára, akkor ez eggyel több olyan igazságtalan általánosítás – ezúttal a zsidók oldaláról –, ami zsidók és nem zsidók egymás közötti viszonyát tovább segíti dehumanizálni, emberteleníteni. A nem zsidó oldalon viszont az emberek hajlanak arra, hogy a zsidóüldözésekkel kapcsolatos erkölcsi érdemességüket nem cselekedeteik belső értékével, hanem a hazai átlaghoz való összehasonlításban mérjék le, amiből azután irtózatosan alacsony értékmérők jönnek ki: így láthattuk példáit annak, hogy emberek a zsidókkal való szóba állást hálát érdemlő segítésnek, békében hagyásukat életmentésnek, apró ügyek szokványos elintézését halálos kockázatnak és a zsidóknak – {2-768.} némi töprengés után való – fel nem jelentését bátor kiállásnak szerették volna elfogadtatni.

Külön kell néhány szót szólnunk s összefoglaló mérleget csinálnunk a magyar szellemi élet képviselői között folyt vagy folyó számonkérési eljárásokról vagy kísérletekről. A magyar szellemi életnek a legnagyobb mértékben szüksége volt és van arra, hogy különböző helyzetekben való helytállásának vagy elégtelenségének, teljesítményeinek vagy vétkeinek a mérlege hitelesen és gondosan elkészüljön, úgy, hogy ezenközben világosan elválasztódjanak az erkölcsi és jellembeli eltévelyedések a különböző eszmei és elvi ellentétek kérdéseitől. Ez a mérlegtétel egységesen, erre igazán hivatott és ennek el is ismert fórum részéről, vitán kívüli hitellel nem történt meg. Ellenben kialakult egy bizonyos névsor és bizonyos frazeológia a „fasizmusban kompromittált írástudók” emlegetésére, kezelésére, innen vagy onnan való kizárására, be nem vételére, bojkottálására, ellenük való eljárásra vagy eljárás kilátásba helyezésére. E névsor ékes bizonyítéka közértelmességünk súlyos romlásának: kezdődik a megszállók magasztalóin, faji gyűlöletre uszítókon, rögeszméseken, emberhajszában részt vetteken és elszánt törtetőkön, és sokféle közbülső eseteken keresztül terjed olyanokig, akiknek jelleme, értéke és viselkedése vitán felül áll, ellenben különféle alkalmakkor nem helyezkedtek a zsidókérdés nem létezésének álláspontjára, és foglalkoztatta őket a magyarországi zsidó arányszámok kérdése; ami a probléma felvetésének valóban igen veszélyes csapdája, de felvetését és tiszta szándékkal és hangon való tárgyalását sem megtiltani, sem erkölcsileg megbélyegezni nem lehet. Mindezek az írók időnként teljesen egyforma hangszereléssel kapják meg a maguk támadásait és nehézségeit, s ahhoz, hogy tényleges kezelésük ne váljék szintén azonossá, időnként nagy politikai közbelépésekre volt szükség. Ennek pedig az a súlyos következménye, hogy kialakul egy szemben álló beállítás, mely „a zsidók által üldözött és hajszolt írók” címszava alatt ugyancsak együtt védi meg mindezeket. Vagyis a támadások különbségtétel nélküli egysége fordított eredményre vezet: nem {2-769.} a fasizmus elleni szellemi harcot erősíti, hanem egy bizonyos nemzeti vértanúság körébe von olyanokat is, akik ezt nem érdemlik meg. Annál inkább botor dolog ez, mert a szellemi életben még inkább és még közvetlenebbül érvényesül az a szabály, hogy senki az ítélő pozícióját ki nem sajátíthatja magának, az ítélkezők maguk is egyben szüntelenül vizsgáznak, és ítélet alatt vannak. Teljesen indokolatlannak tartom azonban felháborodni azokkal szemben, akiket az erkölcsi mértékek ilyetén összezavarására személyes üldöztetéseik és szenvedéseik visznek, s hozzá az az egészben megalapozott keserves érzésük, hogy itt a felelősség kérdésének az elkenése folyik; nem mások mérséklethiányán kell háborognunk, hanem a magunk túlbuzgó helyesléseiért vagy hallgató erkölcsi kényelmességén szégyenkeznünk. Egy belsőleg egyensúlyozott, szilárd értékmérőkkel bíró szellemi élet közösségében feltétlenül kialakult volna, ha nem egy szabályozott eljárás, akkor egy olyan ép határokat megtartani tudó közszellem, mely képes először az együttes felelősségvállalás módját megtalálni, az önvizsgálat s az önkéntes és személyes felelősségvállalás számára megfelelő alkalmat és levegőt adni, azután a különféle szerecsenmosdatásokat és a különféle támadásokat egyaránt a maguk értékére leszállítani, a cselekedetek és mulasztások illő következményeit kiosztani s az indokolatlan következményektől, akit kell, megvédeni; ennek során ép érzékkel ki tud alakítani olyanféle ítéleteket, hogy pl. X. eszméin lehet vitatkozni, de jelleme példamutató, Y. eszméi zavarosak, de szenvedélyei tiszták, Z. tehetsége vitán kívüli, de erkölcsei rosszak, A. nem szereti a zsidókat, de mindenféle urakkal együtt nem szereti, B. nem viselkedett nagyon szépen, de nem követett el semmi megfoghatót, C. komiszul viselkedett, megérdemel bizonyos következményeket, de elhallgattatni nem kell, D.-t börtönbe kell csukni, de utána hagyni, hogy verseket írjon, E. kifogástalanul viselkedett, de kissé nagyon óvatos volt, F. szépen viselkedett a zsidóüldözések vonatkozásában, de egyébként ókonzervatív és feudális szellemiségénél fogva példakép nem lehet, G. súlyosat botlott, de a rosszul felfogott szociális {2-770.} radikalizmus útján csúszott el, H. kifogástalanságában volt némi helyezkedés is, I.-t pedig nemcsak be kell csukni, de a teljes elhallgattatásával sem veszít a magyar szellemi élet semmit. S egy ép szellemi közösség az elárnyalt és részletező ítéletek kimondása után nagy vonalakban megállapítja, hogy ki az, aki ellen semmiféle eljárásnak nincs helye, ki az, akit meghatározott következmények elszenvedése után tovább bántani nem kell, ki az, aki erkölcsi testületek tagságát is igényelheti, és ki az, akinek csupán alkotási és kereseti lehetőségre s kereseti és jóléti szervezetekben való tagságra van igénye, és ki az, akinek egyszer s mindenkorra viselnie kell az erkölcsi kisebbértékűség és a szellemi kártékonyság róla megállapított ítéleteit.

A helyes mértékek hiánya még a legkisebb számonkérési ügyeket, a „zsidózás” különféle eseteinek a számonkérését is félrevitte, sőt talán ezeket leginkább. Itt kell a legfinomabb érzékkel meghúzni a határt a között, hogy mi az, amit üldözni kell mint az antiszemita fasizmusban rejlő erkölcsi zavar és közösségi veszély terjesztését, és mi az, ami csupán a környezetnek a zsidókkal kapcsolatos közönséges általánosítása, előítélete vagy ellenérzése anélkül, hogy ezáltal objektív módon számon kérhetővé válna. Számon kérhető, ha valaki a zsidók üldözését és pusztítását helyesli és kívánja, de nem számon kérhető, ha valaki kellemetlen formában emlékeztet mást arra, hogy zsidó; számon kérhető, ha valaki a zsidók ellen uszít, de nem számon kérhető, ha őket mérgében a fenével eteti; számon kérhető, ha valaki egy félrevezető összefüggést terjeszt arról, hogy minden társadalmi baj okai a zsidók, de nem számon kérhető, ha a zsidók szerepére és jólétére utaló megjegyzéseket tesz; számon kérhető, ha valaki a zsidók erkölcsileg romboló hatását hirdeti, de nem számon kérhető, ha a keresztények becsületesebb voltáról szóló közönséges hiedelemnek kifejezést ad. Tévedés ne essék, szó sincs arról, hogy ezek adott esetben ne volnának igen emberietlen és bántó beszédek, ne lenne mögöttük gyakran a kimondottnál rosszabb gondolat, s aki ilyeneket mond, ne érdemelne meg néhány komoly szót; azonban éppen úgy lehetséges, hogy a {2-771.} kimondottnál kevesebb, alkalmi indulat van mögöttük, és mindenképpen innen vannak azon, amit hatósági úton lehet és okos üldözni. Természetes és érthető, ha egy-egy sokat szenvedett, meghajszolt ember ezekhez hozzágondolja és hozzáhallja mindazt, amivel ez őbenne összekapcsolódik, és a tettenkapás szenvedélyével viszi az ilyeneket rendőr elé; azonban igen kártékonynak tartom, ha akadt hatóság, mely ezekből hajlandó volt tényállást csinálni. Nagyon félek, hogy a mögött a számos szűkszavú internálási és igazolási indoklás mögött, melyek arról szóltak, hogy a terhelt „fasiszta jelszavakat hangoztatott”, igen gyakran ilyenek vannak.

Ha mindezt a sok összhangtalanságot nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy szinte kár, hogy a rendezett és szabályozott számon kérő eljárást nem előzte meg az elégtétel-keresésnek valamilyen robbanásszerű és fejetlen módja: ez esetben ugyanis a rendezett eljárás haszna és határai is sokkal világosabban állnának egész társadalmunk és az érdekeltek előtt is, másrészt viszont egy csomó indulat levezetődött volna, amelyik ennek híján ma sem talál más kiutat, mint azt, hogy népbírósági tárgyalásokra járjon.

Ilyen körülmények között vált súlyos problémává a zsidóknak az egész számonkérési eljárásban való hivatalos szerepe. A számonkérésben az ügyek bíráiként a nyomozás és ítélkezés különböző szakaszaiban szerepelt annyi zsidó vagy zsidótörvények által érintett személy, hogy ennek alapján tapasztalati támpontot is kapott s komoly visszhangra számíthat az a beállítás, hogy az egész számonkérés lényege tulajdonképpen az, hogy most – a múlt visszatorlásaként, amikor a magyarok ítélkeztek a zsidók felett – a zsidók ítélkeznek a magyarok felett. Ennek a beállításnak a veszélyességét hamar felismerték sokan, azóta nem is egyszer leszögezték hivatalosan és nem hivatalosan, hogy az igazolásnak és a népbíráskodásnak nem az a célja, hogy a zsidók számára adjon az ítélkezésre alkalmat a nem zsidókkal szemben, hanem az, hogy a megsértett emberi méltóságért és az elpusztult emberéletekért szerezzen elégtételt az aljassággal és gonoszsággal {2-772.} szemben; s a kormányzat köreiben is hamar kialakult az a törekvés, hogy ezekre a posztokra minél több nem zsidót kell keresni. Azt azonban nem volt bátorsága senkinek sem kimondani, hogy abban a percben, amikor egy olyan szemléletnek akár csak a veszélye is fenyeget, hogy a zsidóüldözésekkel kapcsolatos igazolás és népbíráskodás a zsidók bíráskodása, abban a percben nem azt kell alapelvül kimondani, hogy lehetőleg minél több nem zsidó szerepeljen ezekben az eljárásokban, hanem egyenesen és nyugodtan azt, hogy a zsidóüldözések számonkérésére vonatkozó különleges bíráskodásban az ügyek bíráiként – akár kezdeti, akár végső fokon – zsidók és zsidótörvények által érintett emberek egyáltalán ne vegyenek részt. Erre lehet persze azt felelni, hogy magyar és magyar között ilyen különbséget tenni már maga is fasizmus, zsidók nincsenek, csak különböző eredetű és vallású magyarok vannak, akik egyformán kvalifikáltak minden „állásra”. Azt állítani azonban, hogy annál az azelőtt esetleg nem is politizáló polgári vagy kispolgári munkaszolgálatosnál, aki hazajött arra, hogy egész családját elpusztították, s ezek után beállott a számonkérés apparátusába vallatni, nyomozni és ítélni, annál ebben a minőségben teljesen lényegtelen az ő zsidó megalázottsága és szenvedése, hanem az egyszerűen egy magyar demokrata a sok közül, aki a fasizmus elleni harcban tehetsége szerint részt vesz, ez a legenyhébb szóval mondva fikció. Én ugyan valóban láttam nem egy példáját a személyes momentumok ilyen mértékű szublimálásának is, s a zsidóüldözések lezajlása után komoly megrendüléssel tapasztaltam, hogy az általam vártnál mennyivel nagyobb számban vannak olyan volt üldözöttek, akik konkrét számonkérési ügyekben szenvedélyesen akarják és meg is tudják őrizni a tárgyilagosságukat; arról azonban, hogy ez volna az általánosan uralkodó beállítás, nem tudok. Itt egyébként sincs „életpályákról” szó, amelyekből a zsidókat valaki a zsidótörvény módjára ki akarná zárni, hanem egy egyszeri akcióról, melynek célja az, hogy a magyar nemzet a maga becsületét, amennyire azt büntetésekkel egyáltalán lehet, helyreállítsa, a maga becsületének bemocskolóit megbüntesse és megbélyegezze: mindennél {2-773.} fontosabb tehát, hogy annak az ítéletnek az erkölcsi érvényessége, melyet ennek az eljárásnak a során meghoznak, soha később, semmilyen vonatkozásban megerőtleníthető és kétségessé tehető ne legyen. Különben is régi jó szabály az, hogy a sértett ne legyen egyben bíró is, ebben az ügyben pedig nyilvánvalóan a magyar zsidóság lép fel a sértett, a vádló szerepében. A zsidók és üldözőik perében tehát – ha a zsidók nem követelnek nemzetközi bíráskodást, hanem súlyt fektetnek arra, hogy ők a magyar nemzet része – a hitel és megnyugvás komoly kilátásával ítélkeznie a nem zsidó magyarság jobbik részének kell és lehet.

Mindezt nem lett volna rossz három évvel ezelőtt nyugodtan megmondani. Sokan úgy gondolják, hogy ezt valamiféle „jobb érzésű” zsidóknak lett volna a dolguk megfogalmazni. Nem tartom azonban különösen jogosultnak, hogy a zsidókkal vagy egyes zsidókkal szemben ilyen erkölcsi követelésekkel lépjünk fel, s magunknak ezt a kényelmetlenséget megtakarítsuk: bármilyen kényelmetlen lett volna is, bármennyi ingerültséget, félremagyarázást és vádat váltott volna is ez ki a minden ilyenre különösen érzékeny zsidók részéről, ezt igenis azoknak kellett volna megmondaniok, akik mint nem zsidók viselték magukat aránylag oly tisztességesen, hogy valami erkölcsi jogosultságuk van ilyenhez egyáltalán hozzászólni. Gyávaság és kényelmesség volt mindnyájunktól, hogy ezt akkor nem tettük meg, s a zsidók „mérséklethiánya”-ként sopánkodtunk egymás között olyan dolgokon, melyben ismét csak az egész ország s benne a mi magunk közösségi erőtlensége a döntő tényező. Persze akkor is, ma is, még mindig könnyebb ezt mondani, mint – a középosztályi vezetésű magyar társadalom részbeni kompromittáltsága és súlyos politikai megzavarodottsága mellett – keresztül is vinni. Mert hiába szögezték le hangosan és nyíltan is nemegyszer, amikor a számon kérő apparátus összeállításáról és emberek sokaságának ebbe való beállításáról volt szó, hogy attól, hogy valaki faji üldözött volt, még nem bizonyos, hogy demokrata is, azért végül gyakorlatilag mégis oda lyukadt ki minden illetékes, hogy zsidóknál és zsidótörvények által érintetteknél mégiscsak {2-774.} kevesebb veszélye volt és van annak, hogy az ítélők utóbb volt nyilas pártszolgálatosokként lepleződnek le. A gyakorlatban tehát bekövetkezett itt is a zsidóság és demokrataság azonosítása. Azonban nagyobb demokratikus nyíltsággal és éberséggel sok mindenen segíteni lehetett volna, és el lehetett volna kerülni, hogy a számonkérés körül oly érezhetően kialakuljon egy új zsidóellenes hangulat. Ez a probléma azonban már nem korlátozódik a zsidóüldözésekért való számonkérés területére, amely nagy részben befejezés felé közeledik, hanem kiterjed az új Magyarország egész közéletére, s külön kell beszélnünk róla.

AZ ANTISZEMITIZMUS ÚJJÁÉLEDÉSE 1944 UTÁN:
RÉGI ANTISZEMITIZMUS ÉS ÚJ ANTISZEMITÁK

A felszabadulás pillanatában az antiszemitizmus valamiképpen a nullponton volt. Akik nem szerették a zsidókat, azok továbbra sem szerették meg őket, de a lezajlott szörnyűségek mellett eltörpült s az emberek torkán akadt mindaz, amiért egyáltalán szidni szokták őket. Az azóta eltelt esztendők alatt ez a gátlás teljesen és tökéletesen megszűnt. Ma újból létezik egy szabályos antiszemitizmus, mely a maga hivatkozásait és adalékait csaknem kizárólag az 1945 óta zajló fejlődés különböző körülményeiből meríti. Amióta ennek első tünetei megjelentek, folyik a vita az új antiszemitizmus okairól: egyik nézet szerint egyszerűen a fasizmus ütötte fel újból a fejét, másik szerint a földreform, bélista és más átalakulások által deklasszált rétegek ingerültsége fordul elsősorban a zsidók ellen, ismét mások szerint elsősorban a volt üldözőknek, de kicsit az egész országnak is rossz a lelkiismerete, és ezt most a zsidók ellen emelt ellenvádakkal próbálják kiegyenlíteni. Más oldalról viszont időnként barátságos vagy barátságtalan célzások történnek számonkérési mértéktelenségekre, inflációs jólétre hatalmi pozíciók birtokában, ami azután rendszerint éles visszautasításban részesül. Az antiszemitizmus újjáéledését időnként nevezik neo-antiszemitizmusnak, mások pedig éppen ellenkezőleg kétségbe vonják, hogy ilyenről egyáltalán szabad-e beszélni, és azt hangsúlyozzák, hogy a tömeggyilkosságokból {2-775.} már nagyon is jól ismert régi antiszemitizmus ütötte fel a fejét, s a régi antiszemiták bátorodtak fel újból.

Mindenesetre nem vitás, hogy az új antiszemitizmusban számottevő tényezőt jelentenek a régi antiszemiták. Először azok, akiknek a lelkiismeretét valamilyen számon kérhető vagy valóban számon is kért vétek terheli; azután azok, akik nem követtek el számon kérhető dolgot, de kisebb komiszságok, embertelenségek és mulasztások terhelik annyira a lelkiismeretüket, hogy ha túl sokat hallanak a zsidóüldözésekért való felelősségről, akkor rosszul érezzék magukat, és azt a rossz érzést a zsidók elleni közhangulatba való lelkes belekapcsolódással egyenlítsék ki. Ott vannak azok, akik a zsidóüldözések alatt őszintén sajnálták a zsidókat meg nem érdemelt szenvedéseikért, azonban ugyanakkor egy bizonyos régi társadalmi hierarchia szellemében szívesen látták a zsidókat a „maguk helyén”, vagyis korlátozottan, szerénységre és alázatosságra szorítva, s ma azt is zsidó túltengésnek minősítik, ha valakinek nincs ugyanaz a halálfélelem az arcára írva, mint akkor, amikor annak idején segítséget kért. Lényegileg ugyanilyen lelkületű az a csoport is, mely őszintén sajnálta és esetleg meg is siratta a halálba induló zsidókat, de ugyanakkor az egészet valamiképpen a magyarországi egész zsidókérdésnek vagy az ő saját külön zsidókérdéseinek a szörnyű, de mégiscsak a problémát lezáró megoldásának látta. Ezért most mind fokozódó ingerültséggel fogadja, hogy a zsidóknak egy bizonyos része végül mégis hazajött, főleg azt, hogy az egész magyar zsidóság legtöbbet szereplő és legláthatóbb része, a budapesti zsidóság nagyobb része megmaradt, ha több nem is igen. Ilyenkor kerülünk azután olyan emberekkel szembe, akik félmillió halottat azon az alapon akarnak eldisputálni a világból, hogy az ő utcájukba mind a tíz zsidó boltos visszajött, sőt még két új is jött azóta. Ilyenkor kerülnek elő azok a megbocsáthatatlan és ép erkölcsi érzékű ember által magáévá nem tehető tréfálkozások, melyek a haláltáborokat és tömeggyilkosságokat akarják visszamenőleg kedélyes és ártalmatlan színben feltüntetni.

Súlyos illúzió és a zsidók részéről öncsalás volna azonban, ha {2-776.} az újból megjelent antiszemitizmus lényegét nem látnánk másban, mint a régi antiszemiták nekibátorodásában. Az nyilvánvaló, hogy minőségében és alapszerkezetében a mai antiszemitizmus sem lehet más, mint a régi volt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy pontosan ugyanazoknak az antiszemitizmusa, akik ugyanezt a hitvallást a negyvenes évek elejétől mind fokozódóan borzalmas eredménnyel gyakorolták, hanem azt, hogy ugyanúgy tevődik össze előítéletből, zsidókkal való súrlódásokból és társadalmi problémák hatásából, mint minden antiszemitizmus. Minthogy pedig 1944 óta nem vitásan emberek sokasága került a zsidókkal új helyzetekbe, bizonyosak lehetünk felőle, hogy számos emberben most újonnan alakultak ki az antiszemitizmus feltételei. Nincs neo-antiszemitizmus, de vannak neo-antiszemiták. Két ponton mutatkozik ez meg a legláthatóbban: az egyik az, hogy komoly számban vannak olyanok, akik a felszabadulás előtt hangsúlyozottan nem voltak antiszemiták, most pedig azok, sőt esetleg annak vallják is magukat; a másik az, hogy ma Magyarországon, bár a magyar parasztság nem lett antiszemita, sokkal inkább létezik paraszti antiszemitizmus, mint azelőtt. Hangsúlyozom, hogy paraszt alatt szigorúan két kézzel dolgozó közép- és szegényparasztot értek csak, mert hiszen tudjuk, hogy az úriemberekkel egyenrangúvá vált nagygazdaréteg körében az antiszemitizmus, amint ezt az 1919-es alföldi atrocitások43 megmutatták, azelőtt sem volt ismeretlen.

Az 1944 után történt három helyi zsidóellenes kirobbanás társadalmi hátterének az elemzése is azt mutatja, hogy itt nem egyszerűen csak a régi antiszemiták újból való jelentkezéséről van szó. Az elsőnél világosan kirajzolódik a paraszti akcióval kapcsolatban a nacionalista és a nemzetet zsidó elnyomás alatt tudó középosztály szerepe.44 A második viszont tiszta kapitalistaellenes proletárügy volt, s pogrommá és antiszemita fertőzöttségűvé nem az tette, hogy az a két tőkés, aki ellen a népharag fordult, zsidó volt, hanem az, hogy a harmadikat, aki nem volt zsidó, erre való tekintettel néhány rúgás árán futni hagyták.45 Végül a harmadik ügy érdemli legkevésbé a pogrom nevet, mert {2-777.} itt a népharagot felkeltett úriemberek ablakait felekezeti különbség nélkül verték be, s egyáltalán világos volt, hogy ez a tömeg mindenféle úri vezetéstől vagy félrevezetéstől független, radikálisan forradalmi paraszti tömeg volt.46

Ha ezek után azt kérdezzük, hogy milyen hatások és helyzetek tehetnek embereket legújabban antiszemitává, akkor ezek között kétségtelenül első helyen találjuk az 1945 óta folyó nagy társadalmi átalakulás veszteseit, nagybirtokosokat, vagyoni és hivatali pozíciójukat vesztett embereket és rétegeket, akik azelőtt társadalmi helyzetüknél fogva megengedhették maguknak, hogy az eredendő születési fölény némi tudatától eltekintve, mentesek legyenek a veszélyteleneknek tudott zsidók elleni ingerültségtől; most ellenben aktuálissá vált és némi tapasztalati adalékkal megerősödött számukra a demokrácia, kommunizmus és zsidók azonosítása.

De lehettek antiszemitává a társadalmi átalakulás megrázó hatásától olyan rétegek tagjai is, akiknek érdekeit az nem érintette, sőt számukra kifejezetten előnyös volt. A hatalomváltás személycseréivel kapcsolatban itt is érvényesül az a régi szabály, hogy feudális-jobbágyi szellemmel telített emberek vezetést, uralmat s esetleges fölényt vagy hatalmaskodást sokkal könnyebben viselnek el történeti tekintéllyel bíró osztályoktól és személyektől, mint újonnan hatalomra kerülttől, akkor is, ha az magukfajta, még inkább, ha jól körülhatárolhatóan különbözik is tőlük.

Az antiszemiták további csoportját a számonkérés súrlódásai alakították ki. Hiába mondjuk, hogy csak a rossz lelkiismeretűeknek van okuk rá, hogy feljelentésektől, számonkéréstől, igazolástól, tisztogatástól féljenek, ez nem változtat azon, hogy a feljelentésnek, számonkérésnek, igazolásnak, tisztogatásnak, hátrányos elbírálásnak való kitettség állapota kiterjedt az egész országra; ha pedig egyszer számításba vesszük a zsidók üldöztetés utáni lelkiállapotát s mindenkivel szemben való bizalmatlanságát, akkor bizonyosra vehetjük, hogy ilyen helyzetekből születtek új antiszemiták. Ennek a csoportnak a legkirívóbb esetei {2-778.} azok, amikor olyanok, akik annak idején az üldözöttek mellett állottak, most hangsúlyozottan szembefordultak velük. Én mindenesetre megbocsáthatatlannak érzem, és elegendő erkölcsi érzék hiányának, ha valaki, akármilyen sérelem is éri, olyat ereszt ki a száján, hogy „megbántam, hogy a zsidókon segítettem”, s nem ritka tapasztalatom az, hogy olyanok mondják ezt, akik most utólag a sérelmükhöz hozzánövesztik azt a kis vagy semmi segítséget, amit annak idején adtak vagy véltek adni. Azonban nem is az a lényeges, hogy az ilyen esetek milyen számmal vannak, mennyire hitelesek, és ezeken alapszik-e az antiszemitizmus nagyobb része – az utóbbi valóban nem is valószínű –, hanem az, hogy az ilyenfajta esetek a bármilyen eredetű antiszemitizmus erkölcsi hátvédjének és megerősödésének el nem hanyagolható tényezői.

Kereshetnénk és találhatnánk még olyan társadalmi és egyéni helyzeteket, melyekből az antiszemitizmust újonnan erősítő súrlódások származnak. Mindezeknek azonban van egy együttes és közös nevezőjük, s ez a zsidóság társadalmi hatalmi helyzetének és helyzeteinek a minden látható jel szerint való megváltozása.

ZSIDÓSÁG ÉS HATALOM PROBLÉMÁI ÉS A ZSIDÓ HATALOM NEM LÉTEZŐ VOLTA 1944 UTÁN

Az ellenforradalmi kormányzati rendszer összeomlása igen széles területen kicserélte Magyarországon a társadalmi hatalmi helyzetek, a társadalmi és vagyoni lehetőségek és a – vagyoni jólétnek sok vonatkozásában helyébe lépő – kedvezmények és előnyök birtokosait s azokat, kik emberek mindennemű értékelésében és kiválogatásában, vagyis a társadalmi lehetőségek elosztásában részt vesznek. Antiszemiták és érzékeny kedélyű zsidók időnként fantasztikus arányszámokat közölnek arról, hogy ez a kicserélődés milyen mértékben történt zsidók és egykori zsidótörvények által érintettek javára. Nincs értelme e tárgyat elkerülni, mert az ország nem zsidó és zsidó része egyaránt hosszú időre elvesztette ebben a kérdésben az ártatlanságát és gyanútlanságát; bármilyen élénken él is az erre irányuló rossz emlékű hatósági {2-779.} arányszámvizsgálatok emléke, ezért ezeket az arányszámokat időnként az ügyeket intéző illetékesek nem hivatalosan ma is megszámolják. Nekünk azonban nem kell utánaszámolnunk, vajon a valóság jobban vagy kevésbé közelíti-e meg ezeket a népi statisztikákat, mert enélkül is számba vehetjük e kicserélődés összetevőit. Közvetlenül a felszabadulás után egyidejűen történt a nagybirtokosrétegnek, az ellenforradalmi kormányzat nagyhivatalnoki karának és a gazdasági élet jobboldal felé kompromittált szereplőinek a letűnése s a volt baloldali ellenzék és a munkásmozgalom pártjainak igazgatási és politikai hatalomra jutása, a gazdasági élet állami és államosított részének új, jobboldal felé nem kompromittált vezetőkkel való ellátása, a nagytőke időleges helyreállása, a zsidók gazdasági és társadalmi érvényesülését korlátozó jogszabálybeli és tényleges korlátok ledőlése47 s különféle veszteségeik részbeni kárpótlása. Mindezekhez csatlakozott, mint egészen átmeneti jelenség, az infláció által felvetett spekuláns, feketéző vagy egyszerűen csak könnyen kereső egzisztenciák rövid virágzása. A nagytőkét az ipari államosítás utóbb lényegesen összébb zsugorította, viszont párhuzamosan mind nagyobb mértékben megnövelte az államosított ipar vezetőinek jelentőségét. A felsorolt különféle csoportok többé-kevésbé ismeretes zsidó–nem zsidó arányszámai alapján bizonyosra vehetjük, hogy a kicserélődésnek, illetőleg részben a régi állapot visszaállításának e folyamata együttvéve elég széles körben zajlott zsidók és zsidótörvények által érintettek javára. Annak azonban, hogy ennek a kicserélődésnek valami közös mozgatója lenne, ellene mond a tekintélyes, részben zsidó tőkésrétegek és kapitalista egzisztenciák ellen irányuló politika megerősödése, melynek nyomán legújabban olyan kivándorlási hullám indult meg ezek körében, ami igen kétes színben tünteti fel az antiszemiták által feltételezett zsidó hatalom hatékonyságát; s ezt a kétséget az állam által kijelölt gazdasági vezetők arányszámainak kutatása sem egyenlítheti ki teljesen. Az igazság az, hogy az egész kicserélődés részben régi vagy helyreállott társadalmi-gazdasági szerkezeten alapuló vagyoni helyzetekből és pozíciókból, részben a {2-780.} lehetőségeknek és kiemelkedő előnyöknek új szocialista elosztásából és részben teljesen átmeneti konjunktúrákból tevődik össze, s teljességgel forrongó állapotban van; s zsidó vonatkozásban az az egyetlen közös értelme és közös nevezője, hogy mindeme részfolyamatok mind a zsidóüldözések megszűnése és a zsidóüldözők letűnése után egyszerre következtek be.

A probléma súlypontja azonban, függetlenül attól, hogy az arányszámok tartósak-e vagy változandók, nem az arányszám ügyén van, még ha ez a jelek szerint sokat foglalkoztatja is az emberek egy részét. Legyünk vele tisztában, hogy mindaddig, amíg a magyar nép teljes egészének az iskoláztatási, pályaválasztási és felemelkedési lehetőségei teljes szélességben biztosítva nincsenek, addig a magyar gazdasági, társadalmi és politikai lehetőségek elosztása terén a legradikálisabb ide-oda rendezés sem juthat többre, mint arra, hogy a magyar urak, keresztény középosztályiak, német származásúak és zsidó származásúak egymás közötti arányszámait tologatja erre vagy arra; e négy csoport számára volt ugyanis Magyarországon különféle irányokban a polgári érvényesülés szélesen kinyílva, s attól magától, hogy ezek egymás közötti arányain akármilyen irányban változtatunk, sem a magyar társadalom szervezete nem lesz egészségesebb, sem fejlődésének útja egyenesebb, sem közösségi lelkiállapota nyugodtabb.

Ellenben igenis érdemes rámutatni bizonyos tisztázatlan értékelési és kiválasztási szempontoknak és világosan nem értékelt tömegtendenciáknak, vonzásoknak és taszításoknak a zsidó–nem zsidó arányszámok eltolódásával való kapcsolatára. Nem azért, mert arányszám-eltolódást eredményeztek, és nem avégből, hogy az arányszámok „megjavuljanak”, hanem azért, mert hamis értékmérőket adtak, és a magyar társadalmi és politikai lehetőségek helyes elosztása csak ezeknek a tisztázása után juthat egyenesbe. Két összefüggés fontos itt: az egyik az, amelyik zsidóság és antifasisztaság, a másik az, amely zsidóság és kommunistaság között alakult ki.

A zsidóság és demokrataság azonosítása vagy összefüggésbe {2-781.} hozatala mindig is fenyegetett minden országban, ahol a demokrácia irányában való fejlődés nem volt folyamatos, ahol nagyon erős és tömeges feudális-arisztokratikus-jobbágyi beidegződésekkel kell megküzdeni és nagyon erős szociális és érzelmi kötöttségeket felszámolni ahhoz, hogy az emberek minőségi egyenlőségén és egyenrangúságán alapuló társadalmi szemlélet ki tudjon alakulni. Ilyen környezetben az emancipált zsidóknak, akiknek feudális gátlásokat nem kellett leküzdeniök, a maguk régi közösségének kötöttségeit pedig nagyobbrészt letették, mindig egyszerűbb és magától értetődőbb volt a demokrácia mellé állniok, mint másnak. A társadalmi előzmények eltérő volta miatt és a zsidóságnak a társadalom többi részétől való izoláltsága miatt mindig is illúzió volt e demokrataságnak különösebb példamutató, propagáló hatást tulajdonítani; ellenkezőleg, a zsidóság és demokrataság összekapcsolása hamarosan demokráciaellenes áramlatoknak lett a kifejezett tartalmává. Az ezzel kapcsolatos nehézségek szerte Közép-Európában, Magyarországon a századfordulótól kezdve mindenütt megjelentek; az első világháborút követő összeomlás, az októberi forradalom, a történeti Magyarország szétesése és a Tanácsköztársaság után pedig a zsidóság és demokrataság azonosítása az ellenforradalom hivatalos ideológiájának is a része lett.

A fasizmus teljes kibontakozása e vonatkozásban azt a lényeges változást hozta, hogy a zsidóság és demokrataság összefüggésbe hozatala egyszerű reakciós tévképzetből félelmes gyakorlati politikai kiválasztási alapelvvé vált. A fasizmus Európa-szerte előidézte a közösségi fegyelem ama intézményeinek és beidegződéseinek a teljes felbomlását, melyek a nyers uralomvágyat, hatalmi túltengést, emberi kegyetlenséget és az elvi célokkal, eszmékkel és gondolatrendszerekkel szemben érzéketlen önzést korlátozták; s Európa-szerte minden országból kiválasztotta a fasiszta indulatú és fasiszta erkölcsű ember típusát, azét az emberét, aki örömmel kész felrúgni a társadalmat objektív célok alá vető rendező elvek kényelmetlen ellenőrzését a maga erőszakának érvényesülése kedvéért. Magyarország, az egész Közép-Európával {2-782.} Európával együtt, mind a fasizmus mögött levő társadalmi erők, indulatok és zsákutcák miatt, mind a zsidók közép-európai helyzete folytán eleve el volt jegyezve azzal, hogy a fasizmusnak egy antiszemita változatát éli át, a német szomszédság és túlhatalom pedig külön is közrejátszott abban, hogy a zsidógyűlölet és a zsidóüldözés nagyobb legyen, mint amennyit egy magyar fasizmus magától produkált volna. Ez pedig annyit jelentett, hogy az egész fasiszta kiválogatódás próbaköve nagy részben éppen a zsidókhoz és zsidó származásúakhoz való viszonyulás lett, akiket a zsidóüldözések oly mértékben elkülönítettek, ahogyan soha semmi azelőtt. A faizmus tehát kizárólag a nem zsidó magyar társadalmon végezte el a maga politikai és erkölcsi kiválogatását, mely oly mértékű volt, amilyennek a magyar társadalom, a szabadságharcot is beleszámítva, évszázadok óta alávetve nem volt. Az első zsidótörvénytől az ellenforradalmi kormányzás véres összeomlásáig terjedő elég hosszú idő alatt mindenki, akit a zsidótörvények nem érintettek, a lehető legnagyobb mértékben és mennyiségben kapta meg a kísértést és alkalmat ahhoz, hogy hatalmi tébolyba essék, embertelen és kegyetlen legyen, hálátlan és aljas legyen, erőszakosan vagy erkölcstelenül érvényesülhessen, hatalomhoz és jóléthez jusson, s azt felelőtlenül élvezhesse. Ezek a lehetőségek a zsidótörvények által nem érintettek közül nemcsak hogy az utolsóig kiválasztottak minden aljas és alantas lelkű embert, hanem az átlagosan tisztességes emberekből is kihoztak minden rosszat, ami csak rejtve bennük volt.

Innen adódik az a momentum, amelyen keresztül a zsidók helyzete a magyarok demokratikus erkölcsi és vezetői kiválasztását megzavarta: az, hogy a fasizmus kiválogató hatása zsidókkal és zsidótörvények által érintettekkel szemben – akik között természetszerűen ugyanannyi vagy nem lényegesen kevesebb a fasiszta alkatúak száma – nem érvényesült. A fasizmus bukásakor tehát ott állott egymás mellett a magyar társadalom nem zsidó és zsidó része; az egyik kiválogatva és bőséges arányban kompromittálva, a másik az irtózatos mennyiségű ártatlan szenvedés jogainak birtokában és a fasizmusban kompromittálatlanul. {2-783.} Hiába szögezték le hangosan is, hivatalosan is, hogy a zsidótörvények által érintettség magában még senkit sem tesz demokratává, azért gyakorlatilag, elegendő számú demokrata hiányában, mégiscsak jelentőségre jutott az a tény, hogy a zsidókban legalább a demokratikus kiválasztás negatív feltétele, a fasizmusban való kompromittálatlanság, feltehetően megvan. És sajnos, elmaradt az, hogy az ehhez elegendő hitellel bíró személyek közül valaki kifejezetten a zsidók vonatkozásában nagyon határozott és éles különbséget tegyen egyrészt a régi aktív baloldaliak, antifasiszták és mozgalmiak, másrészt azok között, akiket a zsidóüldözések fordítottak szembe a fasizmussal; nem azért, hogy ez utóbbiakat bármiféle hátrányban részesítse, hanem azért, hogy a demokratikus példamutatásban és tanításban való részvétel jogát az előbbiek számára tartsa fenn. E különbségtétel elmaradásának következtében a zsidók általános kompromittálatlanságából két súlyos következményű és visszahatású dolog származott: az egyik a demokratikus tanítás, leckéztetés és helyreigazítás igénye, a másik pedig alapjában fasiszta alkatú embereknek a demokrácia nevében való fellépése. A tanítás és leckéztetés különösen akkor vált vészes hatásúvá, mikor egyben úgy is lépett fel, mint aki a fasizmus uralmának egész ideje alatt a magyar nép igazi érdekeit helyesnek látta, a sovinizmusnak és a történeti Magyarország helyreállítására irányuló politikának az illúziókergető és veszedelmes voltát világosan felismerte; ennélfogva ma is jogosult sovinisztákként rendreutasítani azokat, akik a háborúvesztés megalázottságát s a határokon túli magyarság sorsát erősen a szívükre és szájukra veszik, s különböző helyzetekben nemzeti rátartiságot és nemzeti érdekek védelmét követelik. Ilyen kérdések hiteles mérlegelésének a jogát aztán igazán fenn kell tartani azok számára, akiknek a fasizmus különböző válfajaival és a nemzeti illuzionizmussal való szembenállása a zsidóüldözéseknél korábbi időpontban kezdődött.

A fasiszta alkatú embereknek a demokrácia nevében való fellépése főleg a forradalmi erőszak helyzeteiben vált veszedelmessé. Nagyon fontos, hogy világos különbséget tudjunk tenni forradalmiság {2-784.} és fasiszta erőszak között, aminek egy kalap alá vételére különösen konzervatív elemek hajlanak, akik számára mindkettő egyszerűen a szerzett jogok, a formai jogi eljárások és a szelíd módszerek félretételét jelenti. Azonban nem minden elszántság, kíméletlenség és hatalmi akarat jelent fasizmust vagy azzal való rokonságot, sőt nem jelenti azt az elvszerű elszántság, kíméletlenség és hatalmi akarat sem, mellyel kapcsolatban pedig valóban súlyos problémák vetődnek fel. Forradalmi alkat és fasiszta alkat között mindig marad egy elvileg egészen világosan és könnyen meghúzható határ: forradalmi alkat az, amelyik egy elvi cél érdekében és e cél szigorú uralma alatt hajlandó minden kíméletet és érzékenységet félretenni, fasiszta alkat az, amelyik avégből, hogy kímélet és érzékenység nélkül járhasson el, hajlandó bármiféle célok szolgálatába állni s bármilyen valóságos vagy álideológiát megtanulni és kiszolgálni, amelynek céljait azonban, a maga öncélú elvadulásának a törvényeit követve, minden pillanatban átlépi. Minthogy ma gyakorlatilag a forradalmiság a kommunizmussal egy kiterjedésűvé vált, ez az a pont, ahol rá kell térnünk a kommunizmus és zsidóság azonosításának kérdésére.

A kommunizmusnak a zsidók hatalmi törekvéseivel való azonosítása régi jelszava mind az európai konzervativizmusnak, mind az európai fasizmus számos áramlatának. Magyarországon különösen az első tanácsköztársaság után vált ez az azonosítás az ellenforradalmi közélet közhelyévé, úgyannyira, hogy magyar középosztályi körökben általános elképzelés, hogy a kommunizmus vezetésében és általános irányvonalában egyszerűen zsidó érdekek és célok érvényesülnek, s a zsidókkal való összeköttetés teljesen elegendő ahhoz, hogy valakinek a kommunisták felé útjai legyenek. A fogalomzavar nagyságát illusztrálja egy megjegyzés, melyet a közelmúltban hallottam: „Ugyan mi a bajuk a kommunistáknak N. N.-nel, hiszen az mindig liberális volt!” E csodálatosan értelmetlen mondatot csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy magyar középosztályi szóhasználatban liberális zsidóbarátot, kommunista pedig a zsidó hátalom részesét jelenti. {2-785.} A zsidókra is kíméletlenül kiterjedő nagyipari államosítás volt talán az első lépés, mely ennek a szemléletnek a biztonságát komolyan megrendítette. Nagyobb perspektívában pedig a legjobb példa a zsidók helyzetének oroszországi fejlődése, mely világosan mutatja, hogy a kommunizmus fejlődését, anélkül hogy az elején „zsidóbarát” lett volna s utóbb „zsidóellenes”-sé vált volna, egészen más erők mozgatják, mint a zsidókhoz való viszony.

Az ellenben igaz, hogy zsidó értelmiségi és zsidó kézművesrétegek aránylag könnyebben és gyorsabban reagáltak a kommunizmusra, ami elég könnyen magyarázható a zsidóságnak a feudalizmushoz és a kapitalizmushoz való másféle viszonyából és nagyobb fokú társadalomkritikai készenlétéből. A szocializmus, különösen a marxista szocializmus elfogadásának ugyanis fontos előzménye a kapitalizmus belső logikájának végső következményéig való végiggondolása: azért arisztokratikus-jobbágyi szellemmel telített emberek a marxizmus puszta megértéséig is nehezen juthatnak el. Ezen keresztül, nem pedig a zsidó kapitalista és zsidó szocialista titkos összetartásán keresztül függ tehát össze a zsidók kapitalizmusa a zsidók szocializmusával. Ez az összefüggés nem tömeges jellegű, hanem az egészében polgárian demokrata zsidó társadalomból egy elit kiválasztódását eredményezi, mely belekerül a munkásmozgalom, különösen a forradalmi munkásmozgalom nagy olvasztó és asszimiláló közegébe. Abban az arányban, amilyen arányban az egész társadalom fejlődése előrehalad, mindinkább megteremtődnek annak a feltételei, hogy a szocializmus mozgalmaiba és akcióiba való belekapcsolódók összetétele megfelelően kiegyenlítődjék.

Magyarországon 1944 után e vonatkozásban is nem a régi mozgalmiak s a mozgalomhoz komoly kiválogatódással asszimilálódó újak jelentik a problémát, hanem az újonnan csatlakozottak tömege, akiket a közelmúltban lezajlott zsidóüldözések visszahatása vitt és visz oda. Ez utóbbiak nagy száma az üldözés puszta tényén túlmenően különleges magyarországi körülményekkel függ össze. A hitlerizmus zsidóüldözésének európai {2-786.} méretű kibontakozása után ugyanis Európa-szerte kialakult az a helyzet, hogy a zsidóüldözésekkel két komoly tényező fordult hatásosan szembe: az egyik a harcos baloldaliság s azon belül mindenekelőtt a kommunizmus, a másik az európai tradíció különféle komolyabb fellegvárai, egyházak, konzervatív bürokrácia, konzervatív középrétegek. Nem vitás, hogy Európa-szerte az első tényező volt a nagyobb lendületű, de a második tényező, nem annyira a világnézeti harc terén, hanem a zsidók közvetlen fizikai védelmezése és megmentése terén, nem csekély erőt tudott felvonultatni. Magyarországon azonban ebben a kérdésben az európai konzervativizmus erői, mint láttuk, minden alkalmi erőfeszítés ellenére egészben csődöt mondottak, elsősorban azért, mert a fasizmussal már előzőleg fertőzött ellenforradalmisággal való kapcsolatuk a döntő pillanatokban bizonytalanná tette őket. Ennek lett az a következménye, hogy a magyar zsidóságnak az az alapjában véve apolitikus tömege, mely addig meglehetősen passzívan követett egy nagyjából konzervatív jellegű liberális-kapitalista felső vezetést, most a zsidóüldözések kérdésében mind az erkölcsi helytállás, mind a fizikai védelem terén nem látott mást, mint a kommunista pártot. Nem azt jelenti ez, hogy ez a tömeg többségében kommunistává lett volna, még kevésbé tudja követni a kommunista pártot a különböző kapitalistaellenes akciók után; csak éppen azt tartja számon, hogy egy, a kapitalizmust helyreállító kormányzás Magyarországon egyúttal ellenforradalmi, antiszemita akciókat is jelentene. A kérdés ilyetén beállítását senkinek sincs joga kifogásolni, csak éppen, mint tömeges jelenség, bizonyos problémákat vet fel.

Ennek a problémának van olyan része, mellyel a munkásmozgalom is időszerűnek tartja foglalkozni: ti. hogy e csatlakozó tömeg tekintélyes részében életvitel, életideálok, gondolkodási formák tekintetében alapvető polgári beidegződések élnek. Ezt felesleges is hosszasan magyaráznom, mert az az erély és keménység, amivel a párt ezeket a polgári tendenciákat saját kereteiben üldözi és szükség esetén teljesen kirekeszti, s általában a tőkés és kereskedő egzisztenciák lehetőségeinek a megszorítása {2-787.} irányában eljár, inkább keményebb, mintsem enyhébb annál, amit a kívülről szemlélő szükségesnek tarthat.

A csatlakozóknak egy további csoportja azonban már nem ilyen könnyen felismerhető, bár a probléma, amit okoznak, szintén elég nyilvános és elég világos: ez azoknak a csoportja, akiket annak tudata visz csatlakozásra és tűzön-vízen keresztül való megbízhatóságra, hogy a kommunisták követelik és viszik keresztül a legerélyesebben ellenfeleikkel, mindenekelőtt a fasizmussal szemben a legkeményebb támadó- és büntetőakciókat, s juttatnak híveiknek erős és hatásos hatalmi helyzeteket. Ennek kedvéért ez a lelkiállapot szívesen és nehézség nélkül adja fel, ha kell, teljesen, polgári beidegződéseit és tendenciáit is. Ennek a lelkiállapotnak két nagyon különböző erkölcsi megítélés alá eső összetevője van: az egyik, a ritkább, az elszenvedett bántalmak után nyugalmat találni nem tudó elégtétel-keresés, a másik, a gyakoribb, a hatalmi túltengés, az erőszak és uralom önmagáért való szeretete, az, amit fentebb fasiszta alkatnak neveztünk. Ilyen tendenciákkal szemben kiválogatást végezni nem könnyű és nem gyorsan elvégezhető dolog, mert ha a hangsúly a kemény módszerek üldözésére kerül, akkor a forradalmiság jut veszélybe, ha pedig a zsidók mellőzésére, akkor a fasiszta elemek csökkenése helyett azok erősödését idézi elő.

Mindebből sok minden következik, ami a párt egyes akcióit itt vagy ott gyakorlatilag félreviszi, vagy a párt népszerűségét érinti. Mondhatjuk-e azonban ezek után, hogy a magyar kommunizmus hatalmi szerkezetében olyan összefüggések és szálak alakultak ki, melyek a zsidóság számára együttvéve jelentenek hatalmi lehetőségeket?

Sokak számára nagyon furcsán fog hatni, ha azt mondjuk, hogy Magyarországon e pillanatban, minden valóságos helyzetet és fejlődési lehetőséget számba véve kevésbé van zsidó hatalom, mint valaha a legújabb korban; s ha azt mondjuk, hogy ma az egész magyar társadalmi és politikai fejlődés olyan ponton van, hogy minden zsidó–nem zsidó arányszámprobléma immár belátható időn belül meg fog szűnni.

{2-788.} Mi az, hogy zsidó hatalom? Nagyon világosan körül kell határolnunk egy ilyen kifejezésnek a használatát, ha nem akarunk belecsúszni az erre vonatkozó közvélekedések félrevezető laposságaiba. Több, sok ember személyes pozícióját, hatalmi lehetőségeit akkor nevezhetjük együttes hatalomnak, ha ezek a személyes pozíciók, működési körök és lehetőségek egymással a társadalom szerkezetében valamiféle módon tartósan összeműködnek, és ebben az összeműködésben valamilyen közös momentumnak – az adott esetben annak, hogy e pozíciók birtokosai zsidók – döntő, összeműködést irányító, szabályozó szerepe van. Ennek alapján először is legyünk tisztában azzal, hogy ebben az értelemben sem az összes zsidó, sem külön a magyar zsidók – társadalmi elhelyezkedésük, világnézeti beállításuk, nemzeti, közösségi hovatartozásuk sokfélesége és szétesettsége folytán – nem alkotnak együttesen valamiféle egységes zsidó hatalmat. Nem mondhatjuk azt sem, hogy a zsidóság kifejezett vallási és egyéb szervezeteinek számba jövő hatalmi helyzete volna Magyarországon. Csupán abban az értelemben beszélhetünk zsidó hatalomról, hogy kereshetünk a társadalomban olyan, egészben nem zsidó hatalmi szervezeteket, melyeknek működésében és hatásában bizonyos pozíciók és hatáskörök betöltőinek zsidó volta döntő, összeműködést irányító és szabályozó szereppel bír. Ebben az értelemben zsidó hatalom volt annak idején a magyar kapitalizmus zsidó fele: olyan szervezet volt, mely a társadalom teljes szélességében szétágazott, az ismeretség, kölcsönös szolgálatok, közös vállalkozások és érdekeltségek, egzisztenciaalapítás és egzisztenciafenntartás személyes és anyagi szálaival kapcsolódott egymáshoz, és ezt az egész hálózatot megfelelő pillanatban „a” zsidóknak és egyes zsidóknak mint zsidóknak valamiféle ügye, érdeke, szükséglete, nehézsége, sérelme, követelése szolgálatában meg lehetett mozdítani, eszközül lehetett használni, áldozatkészségre lehetett bírni; s olyan szervezet volt, mely a maga tág és laza érdekviszonylatain belül hajlandó volt ilyen ügyeket a maga többletsúlyával felerősíteni, s ugyane határokon belül hajlandó volt saját akcióit úgy irányítani, saját megnyilatkozásait {2-789.} úgy fogalmazni, hogy ezekben külön, együttes vagy zsidó szempontokra figyelemmel legyen. Kisebb mértékben ugyanilyen lehetőségeket tartalmaztak a sajtó és kultúraterjesztés apparátusának egy része, valamint egyes baloldali politikai szervezetek. Mindezek közelről nézve egyáltalán nem úgy működtek, ahogy azt az idevonatkozó antiszemita rémtörténetek alapján el szokták képzelni, s ha történetesen egy öntudatos zsidó adott hitelt a történeteknek, s fordult e hatalmak bármelyikéhez, akkor keservesen csalódva tapasztalhatta meg a „zsidó összetartás” nem működését vagy más szempontokból való befolyásolhatóságát. Aki azonban szerényebb igényekkel közeledett hozzájuk, az megtapasztalhatta, hogy ha nem is volt bennük zsidó szempontú összefüggő terv és mélyreható közösségi öntudat, azért zsidó szempontból „használható” szervezetek voltak.

Ebben az értelemben ma Magyarországon szolid, fundált zsidó hatalom nem létezik. Mindenekelőtt az a helyzet, hogy – a nagytőke államosításától eltekintve is – a zsidó egzisztenciák azt a szétromboltatást és szétszóratást, amit a zsidótörvények és zsidóüldözések alatt szenvedtek, nem tudták kiheverni, és nem tudtak az egész gazdasági életbe úgy visszaépülni, ahogyan bele voltak épülve, s erre való kilátásaik most, amikor a szocialista átalakulás megkezdődött, csak csökkenni fognak. Az egyes egzisztenciákat összefogó nagy szervezetek terén pedig az a helyzet, hogy ma Magyarországon a zsidó hatalom valaha valóban érvényesült szervezetei és befogadó közegei, a kapitalizmus éppen úgy, mint a baloldali politikai szervezetek, a maguk nem zsidó felével egyetemben vagy széttörtek, vagy beolvadtak, vagy teljességgel függő viszonyba kerültek.

Köztudomású, hogy ennek megfelelően viszont megnövekedett a közszolgálatban, államosított gazdasági életben és pártszervezetben elhelyezkedők száma, azonban az, hogy az ilyen módon kialakuló egzisztenciák ugyanolyan összefüggő társadalmi, hatalmi hálózatot jelentenek-e, mint az egykori „zsidó tőke” volt, ma több mint kétséges. Hiába van itt és itt ennyi meg ennyi zsidó származású ember fontos pozícióban, az, hogy ezek a {2-790.} helyzetek adott esetben zsidó érdek, zsidó összetartás, zsidó sérelmek ügyében számítanak-e valamit, teljes mértékben bizonytalan. Számos zsidónak, zsidóüldözések által érintettnek, zsidó szervezetnek és zsidó érdekeltségnek kis, méltányos vagy magától értetődő követelésekkel kapcsolatban is időnként keserű vagy legalábbis kesernyés tapasztalataik vannak arról, hogy pozícióknak zsidókként számon tartott birtokosai mennyire nem mutatnak kedvet arra, hogy ezeket az ügyeket mint zsidó ügyeket magukévá tegyék, olyankor, amikor ezeknek az ügyeknek az államhatalmat irányító politikai vonalvezetéssel és célokkal közössége nincsen, bár azokkal nem is ellenkeznek.

Innen van az, hogy miközben keresztény középosztályi és kispolgári tömegek szilárdan meg vannak győződve, hogy Magyarországon a zsidóknak olyan jó dolguk és oly sok hatalmuk van, mint még soha, ugyanakkor mindenki, aki a zsidóságnak mint egésznek a helyzetét mint zsidó érzékeli, ezt minden hatalmi helyzet, minden pozíció, minden ítélkezési lehetőség mögött valahol ingatagnak, törékenynek, veszélyeztetettnek kell hogy érezze. Ez a veszélyeztetettség kifelé nem látható másban, mint az ellenforradalom és restauráció győzelmére számító társadalmi erők megnyilatkozásaiban, ezért kapcsolódik össze ez a veszélyérzet a nem kommunista zsidókban is az ellenforradalmi restauráció fenyegetéseivel s az azoktól való félelemmel. Ebből csupán annyi van megalapozva, hogy robbanásszerű és szabadjára hagyott antiszemita akciók csakis egy ellenforradalmi restaurációban fenyegetnének. A zsidó helyzet törékenysége azonban ettől függetlenül és ennél mélyebben is fennáll. Fennáll azért, mert a zsidóság helyzete a legutóbbi évtizedekben az ellenforradalmi zsidóellenesség, a konszolidációs zsidó biztonság, a zsidótörvények, a zsidóüldözések és végül a felszabadulás egymást ellentétekben követő kilengései során olyan módon éleződött ki mindig jobban és jobban, hogy végre már olyan erős és éles azonosulások felé jutott el, melyeken belül a zsidók ügye immár minden önállóságát elveszítette. A hatalmas zsidó nagytőke és nagypolgárság a legsikeresebb restaurációban sem lehetne már más, {2-791.} mint a konzervatív társadalmi és politikai hatalmasságoknak egy elég szerény függvénye; a zsidó demokratizmus és radikalizmus pedig, mely a történelem folyamán különféle szervezetekkel azonosult, s azokkal nagyobbrészt zsákutcába szorult, mostanra gyakorlatilag teljesen függésbe került egy olyan valamivel, ami viszont vele komolyan sohasem azonosul: a munkásmozgalom forradalmi pártjával. Ez ugyanis olyan politikai szervezet, mely a lehető legkisebb mértékben használható fel arra, hogy saját fegyelmén, belső törvényein és céljain kívül eső célok érdekében komoly és széles összefüggésben használható legyen. Lehetnek és bőven vannak a párt kisebb hatalmi helyzetében lévők között olyanok, akikben zsidó közösségi öntudat, zsidó összetartás és zsidó szenvedések emléke él, s ez ügyek intézésében, emberek megítélésében, kérdések felfogásában szerepet is játszhat, ezek azonban kizárólag alkalmi, törékeny és bizonytalan lehetőségeket eredményeznek. Csak a társadalom szélességében elágazó társadalmi szervezetek alkalmasak arra, hogy a társadalmi szolidaritás különféle viszonylatai és szövedékei rájuk telepedjenek; a kommunizmus pártjának olyan a fegyelme és az egész belső szerkezete, hogy egyrészt felfelé, a maga magasabb vezetése felé, másrészt lefelé, a tömegek és tömegekkel való viszony irányában erős és feszült kötöttségeken épül fel, melyekben belül a különféle pozícióknak nincs saját támaszuk és egyensúlyuk, hanem fentről és lentről érvényesülő párterők függvényei, és azok állásfoglalásán és belső áramlatain múlik, hogy meddig tartanak. Nincs meg tehát annak a lehetősége, hogy a pártot valaki pozíciójának veszélyeztetése nélkül tartósan, rendszeresen, intézményszerűen más, a társadalom szélességében és másfelé elnyúló érdekösszefüggések szolgálatába állítsa. Míg annak idején a bevallottan antiszemita ellenforradalmi államhatalomnak ahhoz, hogy a zsidókat gazdasági pozícióikból és államtól függő állásaikból kivesse, belül komoly megrázkódtatást okozó s külföldön Magyarországgal szemben igen súlyos elítélést kiváltó külön törvényhozásra volt szüksége, addig ma, ha a párt irányadó erői arra jönnek rá, hogy a párt további előrehaladása szempontjából {2-792.} szükség van arra, hogy ennyi meg ennyi pozíciót hangsúlyozottan nem zsidók töltsenek be, akkor ehhez semmiféle törvényre nincs szükségük, és ezt megtehetik anélkül, hogy ezt a szót, hogy: zsidó, kiejtenék.

Természetesen azok, akik benne élnek a zsidó uralom és kommunista uralom azonosságának és zsidóktól kapott és kommunistáktól kapott sérelmeik azonosságának a tapasztalataiban, egyáltalán nem látják, hogy mi indítaná a kommunistákat arra, hogy a zsidó–kommunista azonosítás káros következményeivel foglalkozzanak. Ők úgy látják, hogy ezek a káros következmények a legnagyobb mértékben itt vannak, és ha a kommunisták ezt nem veszik észre, és ellene nem tesznek semmit, akkor ennek más oka nem lehet, mint az, hogy ezt így tartják jónak, és ez ellen nem is akarnak tenni. A kommunista párt számára azonban a probléma időszerűségét nem a társadalom különféle, részben vele szemben álló csoportjainak a lelkiállapota szabja meg, hanem a saját akcióinak és fejlődésének a belső törvényei. Ezeknek a síkján pedig annak, hogy a kommunista párt ezzel a problémával foglalkozzék, két feltétele van: az egyik az, hogy a párt saját akcióinak belső fejlődésén, kibontakozásán, sikerén vagy sikertelenségén mutatkozzék meg, hogy a zsidó–kommunista azonosítás időszerű, számbavételre érett veszéllyé vált. A másik az, hogy a párt utánpótlásában megmutatkozzék a párt társadalmi hátterének a kiszélesedése, mely a felszabadulással következett be, s mely egy idő múlva feltétlenül meg fogja változtatni azokat az akár régi eredetű, akár frissen keletkezett összetételbeli egyoldalúságokat, melyekről szólottunk. Ez természetesen nem úgy történik, ahogyan azt középosztályi fantáziával el szokták képzelni: hogy a párton belül harc folyik egy zsidó szárny és egy zsidóellenes szárny között, a zsidóellenes szárny valami módon szimpatizál a nemzeti antikommunistákkal, és arra készül, hogy ezek számára a kommunizmust kellemesebbé tegye. Mind az utánpótlás társadalmi hátterének a kiszélesítése, mind az ily módon kiválasztódó új vezetők felnevelése a kommunista párt nem zsidó és zsidó eredetű vezető rétegének az együttes és {2-793.} szenvedélyes közreműködésével történik, s az új vezető réteg világosan látható jelek szerint semmivel sem lesz a réginél több tekintettel azokra, akik valamilyen nemzeti vagy antiszemita alapon fűznek hozzá várakozásokat. Az alsóbb vezető garnitúrák és pártbeli tömegek síkján azonban valóban elképzelhető, hogy e folyamat során disszonáns és az antiszemitizmus határát súroló jelenségek lépnek fel; az azonban, miképpen másutt, úgy e vonatkozásban sem elképzelhető, hogy a párt a maga útján és célján kívül eső erők eszközeként felhasználható legyen.

A MEGOLDÁS ÚTJAI

Mi mutatkozik meg az egyetemes zsidóüldözésnek s a Magyarországon legújabban kialakult helyzetnek mindebből az összképéből? Az, hogy egy olyan embertelen, dehumanizált viszonyról, előítéleteknek, félelmeknek, közösségi súrlódásoknak, súlyos bántalmaknak és üldözéseknek olyan circulusáról van szó, melynek nagyon sok kész sínje és útja van az emberek indulataiban, mozdulataiban és gondolataiban, s ezért esetleges enyhülések után is nagyon kevés kell ahhoz, hogy az egészre jellemző embertelen helyzetek tovább folytatódjanak, rekonstruálódjanak vagy újból kezdődjenek.

Mondottuk, hogy mindezzel szemben kilátástalan egyetlen „megoldás”-t, varázsszert, varázsszót keresnünk; amire szükség van, az a circulus lelassítása, a mögötte levő feltételek megváltoztatása és a körülötte terjengő atmoszféra emberségessé tétele. Magyar viszonylatban ma a legfontosabb először a zsidóüldözésekért való felelősségvállalás szellemének a kialakítása és terjesztése s ugyanakkor a jogi vagy erkölcsi számonkérés kérdésében a felelősséget és bűnösséget nagyon komolyan vevő, de a számonkérés feltételeit, mértékeit és határait tisztázó közfelfogás kialakítása; azután a közösséghez való viszony tekintetében az asszimiláció és a külön zsidó öntudat valóságának és lehetőségének az egyidejű komoly elismerése, mindkettő számára megfelelő tiszta feltételek és jóakaratú környezet teremtése s egyben az egész közösségi hovatartozás kérdésének minden általános sémától, {2-794.} erőltetéstől és követeléstől való megtisztítása; végül éberség az antiszemitizmus új jelentkezésével szemben, főleg azzal a szemlélettel szemben, mely a demokrácia és zsidóság azonosításával egyiket a másikkal igyekszik gyűlöltté tenni, ami azonban egyúttal éberséget és szembefordulást jelent azokkal a hamis értékelési és kiválasztási szempontokkal szemben is, melyek erre az azonosításra alkalmat adnak. Ennek érdekében kinek-kinek fel kell lépnie a maga körében azokkal szemben, akik akár mint zsidók, akár mint antiszemiták, demokrácia és zsidóság téves azonosításában élnek és eszerint cselekszenek, bármilyen kényelmetlen és hálátlan feladat is ez adott esetben mindkét irányban. Ez azonban semmiképpen sem jelentheti egy olyan politika követelését, mely kifejezetten a zsidókérdés és antiszemitizmus körül forog, vagy az arányszámokat akarja „javítani”, hanem csakis egy olyan politika nevében történhetik, mely mindenestül túlnyúl és túlnéz a magyar társadalmi kiválogatódás minden eddigi betegségén, aminek a zsidók úgynevezett arányszámai csak egyik s nem egyetlen tünete. Egy ilyen politikának, mely azonos az osztály nélküli társadalom megvalósítására való törekvéssel, a legkonkrétebb problémája egyrészt egész nevelési rendszerünk átalakítása, másrészt a magyar társadalom még mindig legmegakadtabb fejlődésű részének, a magyar paraszti szegénységnek abból a passzivitásból és társadalmonkívüliségből való kimozdítása, amely a magyar társadalmi kiválogatódás mindenféle egyoldalúságának végső és ma is még legfőbb oka.

Mindezeket a tennivalókat a magyar helyzet pillanatnyi problémáin túlnézve, általános érvénnyel úgy foglalhatjuk össze, hogy két dologra van szükség: az egyik a zsidókérdésen túlmenő általános harc az emberek sorsszerű minőségi különbségeit valló előítéletek ellen és az ember és ember minőségi egyenrangúságán alapuló társadalmi rendért, vagyis a zsidókat körülvevő környezet új rendjéért és egyensúlyáért; másrészt a szorosan vett zsidó–nem zsidó viszonylatban az emberi közlekedés útjainak, a közlés, érintkezés, kérdezés, válasz, szemrehányás, magyarázat, számonkérés, felelősségvállalás gesztusainak és hangjának visszahumanizálása, {2-795.} emberivé, valóságossá tétele. Emberivé tenni nem annyit tesz, mint a szavak és kérdések néven nevezését elkerülve általános formulákba burkolni, hanem annyit, hogy az előítélettel szemben megterhelt és sémává merevedett zsidó–nem zsidó viszonylatok benne rejlő emberi tartalmát érvényre juttatni.

BEFEJEZÉS.

Ezzel az egész gondolatmenettel szemben bizonyosan lesz számos ellenvélemény és kritikai megjegyzés, s ez így is van rendjén. Előre csupán néhány legfőbb és bizonyosan bekövetkező megjegyzésre szeretnék válaszolni.

Az első ilyen megjegyzés az lesz, hogy az egész gondolatmenet túl sok erkölcsi elv, túl sok lélektani momentum és túl sok egyéni magatartás elemzésével köríti a kérdés társadalmi magját, mely röviden és egyszerűen végül mégiscsak arra az igazságra redukálódik, hogy a zsidókérdés kiéleződése a társadalmi fejlődés zavaraival és nehézségeivel függ össze, s a társadalmi fejlődés útjának kitisztulásával, az osztály nélküli társadalom felé való fejlődés elindulásával gyakorlatilag meg fog szűnni. Több ízben állást foglaltam e tétel mellett, mint ami a kérdésre vonatkozó igazságnak az egyik leglényegesebb és legdöntőbb része. Azonban azokon a területeken, ahol közösségi hisztériák, fasizmus, antiszemitizmus és társaik helyezkednek el, vannak olyan további erkölcsi és lélektani problémák is, amelyek figyelembevétele nélkül az ellentétek kiéleződését maradéktalanul nem magyarázhatjuk meg, s magunkat váratlan meglepetések ellen nem vértezhetjük fel.

A második ellenvetés az lesz, hogy ez az egész gondolatmenet éppen az objektivitásra való túlzott törekvésével válik igazságtalanná, mert oly mértékben párhuzamosan kezeli zsidók és környezet sérelmeit és tapasztalatait, hogy végül, akárhányszor hangsúlyozza is a különbséget, mégis egy olyan atmoszféráját teremti a kérdés tárgyalásának, ahol a környezet sérelmei és hátrányos tapasztalatai az irtózatos mennyiségű zsidó szenvedéssel {2-796.} egyenrangúakként tűnnek fel; s különösen veszélyes dolog objektív igényű gondolatmenettel tápot adni annak a véleménynek, hogy az antiszemitizmus létrehozásában a zsidók részesek, s az antiszemitizmus különféle közhangulatainak elemzésével, állításaik gyakori kimondásával ezeknek polgárjogot adni. A párhuzamos kezelés és a zsidókkal szemben álló nézetek kimondása azonban nem abból a szándékból származik, hogy mindkét félnek igazat adjak, és zsidóság és antiszemitizmus között valami középutas mérleget csináljak. Hanem azért szükséges, mert a társadalmi és társadalom-lélektani valóság felé vezető ajtót semerre és semmi címen nem lehet lezárni; s éppen egy, az emberek erkölcsi állásfoglalását befolyásolni kívánó gondolatmenet az, mely csakis a valósághoz tartozó minden dolog kimondása és mérlegre tétele útján próbálkozhatik azzal, hogy különböző és szemben álló embereket kicsalogasson azokból a burkokból, melyeket azok szenvedésből, sérelmekből, rossz lelkiismeretből, félrevezető tapasztalatból és a valósággal való kapcsolat megszakításából vonnak maguk köré.

Lesz végül egy harmadik ellenvetés is, mely éppen ellenkezőleg, azt fogja mondani, hogy ez a gondolatmenet nemhogy túlontúl egyenlő lábra állítaná zsidók és antiszemiták egymás iránti ellenségességének kérdéseit, hanem éppen ellenkezőleg, ezt az egymással mégiscsak párhuzamos és egymást kiegészítő dolgot a lehető legnagyobb részrehajlással és egyenlőtlenséggel kezeli: a nem zsidók felé bőven osztja a kemény és elítélő szavakat, s a zsidóüldözésekért való felelősség örökös hangoztatásával újabb tápot ad a zsidók elégtétel-keresésének, ellenben a zsidók mértéktelenségéről nem szól, hanem csak vattába csomagolva beszél arról, hogy a zsidók magatartásai a környezetre hogyan hatnak. Ez azonban nem véletlenül történt így. Aki a zsidó helyzet valóságáról a legkevesebbet is úgy akarja mondani, hogy azt zsidók is meghallják, annak két dolgot kell előbb magában teljesen feloldania: egyrészt azokat a nagy vagy kis indulatokat, haragot, ellenségességet vagy bosszankodást, melyek benne a zsidókkal szemben valaha léteztek vagy felkeltek, másrészt pedig {2-797.} bármiféle erkölcsi ítélkezésre vagy akár csak erkölcsi leckéztetésre és tanulságok levonására való hajlandóságot. Ezer év történeti tapasztalata kapcsolta össze a zsidók számára a környezet ingerültségének a legkisebb megnyilvánulását a legnagyobb és legigazságtalanabb bántalmaknak való kitettséggel és a legkisebb erkölcsi leckéztetést a teljes erkölcsi leértékelés és semmibevevés képzeteivel. De ettől eltekintve sem szokott semmilyen vonatkozásban különösen sikeres lenni olyan erkölcsi indulatok és kemény ítéletek kifejezésre juttatása, melyek nem vonatkoznak ugyanolyan erővel a szólóra magára is. Hagyjuk meg tehát ezt olyanoknak, akik a zsidók nevében és képében beszélhetnek hozzájuk. A magam nem zsidó magyar feleimmel szemben ellenben nem volt okom ilyenfajta tartózkodásra, mert mindazokban az előítéletekben, ingerültségekben, fölénytudatban, ridegségben, cselekedetekben és mulasztásokban, melyekre vonatkozóan kemény szavakat írtam le, semmi sem volt olyan, amit valami módon át ne éltem volna, vagy amelynek felelősségében közvetlenül vagy közvetve részesnek ne tudnám magamat. Ezért kérem az olvasót is arra, hogy ne álljon meg annál, ami azért tetszik neki, mert a másiknak s a másikról szól, hanem inkább annál, ami reá vonatkozik. S szeretném, hogy aki nem tud egy véleményre jutni a szerző tételeivel, fogadja el a jó szándékát közös kiindulási alapnak.

1948