III. fejezet
Békeévek. Vezérkari szolgálatban (1906-1914)

Grazba, a dandárhoz 1906 októberében vonultam be. Csak egy parancsnokom volt, Edler von Bockenheimer tábornok, egy gentleman, akit mélyen tiszteltem. Özvegyember volt, menyasszony lányával élt együtt. Az irodában laktam, nem sok dolgom akadt. A dandárhoz a 3. Landwehr ezred tartozott, melynek egy zászlóalja Leobenben állomásozott, a 26. Landwehr ezred elhelyezése Marburgban volt, egy zászlóalja Cilliben. Területünk egész Stájerországra kiterjedt, gyönyörű szép vidék. Felejthetetlen maradt első szemlém, melyre tábornokommal indultam Marburgba. Megérkezvén a városba, első dolgom az volt, hogy kényelmes csizmát kérjek kölcsön. Lakkcsizmában és teljes díszben indultam, de már a vonaton a túlfűtött vasúti fülkében a csizma szorított, kényelmetlen lett volna a szűk lakkcsizmában a latyakos terepen botorkálni. Egykori századparancsnokom, Schuschnigg őrnagy - aki közben Margburgban zászlóaljparancsnok lett - segített ki a bajból.

Grazban végig kellett vizitelni az összes nős vezérkari tisztnél, ami meglehetősen terhes volt. Akkor még az volt a divat, hogy díszföveggel, tehát tollas kalappal viziteljen az ember az első látogatás alkalmával. A városi színház látogatása kiváló szórakozási lehetőséget nyújtott. A jegy olcsó volt, több operát is végighallgattam. Grazban meglehetősen intenzív társadalmi élet folyt, de a kifejezett kasztszellem érvényesült. Külön kasztot alkottak a nyugdíjasok, akikről Grazot "Penzionopolis"-nak nevezték el. A szép tájék sok kirándulási lehetőséget nyújtott. Kedvesek voltak a parkban a szelídített rigók, az eledelt kézből vették el.

Graznak hatalmas helyőrsége volt. Itt székelt a III. hadtestparancsnokság, a 3. dandárparancsnokság, a 4. gyalogezred, a lovasosztály, a tüzérezred stb. Sukovathy tábornagy már tíz év óta töltötte be a hadtestparancsnoki tisztet. A hadtestparancsnokok az időben Ferenc József bizalmát élvező, idős, kipróbált tábornokok voltak, akik sokáig a helyükön maradtak. Téli időben a hadtestparancsnokság havonta egyszer nagy menetgyakorlatot rendezett, amit szemle követett. A nagy hóban és hidegben órákon keresztül a nyeregben kellett lenni. Az ember egészen megdermedt. Fájdalmasan emlékszem egy ilyen gyakorlatra, amikor hajnali 5-től délután 3-ig egyfolytában a nyeregben voltam, s leszálláskor valósággal nem voltam képes lábra állni. 1908-ban zajlott le a nagy karinthiai császárgyakorlat Klagenfurt környékén. Az utolsó napon dandárom tartalékban, készenlétben állott a támadásra. Mi voltunk az elsők, akiknél Ferenc József ellenőrizte a harctevékenységet. Udvari kocsiban érkezett.

Parancsnokom már nagy tapasztalattal rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy jobb, ha érkezéséről egyelőre nem veszünk tudomást. Tudniillik, miután a császár kiszállt a kocsiból, félrevonult, hogy kisdolgát elintézze. Tudták, hogy ezután fog lóra szállni, és amikor már teljesen kész, közeledhetünk hozzá vágtában, és jelenthet a tábornok. A császár meghallgatta a jelentést, tájékozódott a helyzetről, és utána parancsot adott a gyakorlat folytatására.

Ezredeink vonalban fejlődtek fel egy hosszú palánk mögött. Trombitajelre recsegve omlott össze a palánk, és az ezredek megkezdték a támadást. Hatásos és mutatós volt, bár már nem lobogó zászlóval - a Radetzky-, illetve Rákóczi-induló hangja mellett -, de még mindig maradékkal az elavult múltból. Ez volt az utolsó nagy gyakorlat, amelyen részt vett Ferenc József. A többi már Ferenc Ferdinánd vezetésével zajlott le.

Az említett nagy gyakorlatnál is érvényesült már a korszerűsítés: a tábornokok és a vezérkariak már nem díszföveggel és dolmányban vonultak ki, hanem tábori egyenruhában. Élénken emlékszem még az 1905-ös gyakorlatra a budapesti hadtestnél. Egy vezérkarhoz beosztott tiszt a következőképp festett: kék huszáratilla, piros nadrág, széles, hosszú rojtos sárga vállszalag a jobb vállról a bal vállra, a lovassági szolgálati jelvény (kartus) a bal vállról a jobbra, piros csákó fehér szalaggal (ellenség). Amikor egy falun keresztüllovagoltunk, az összesereglett gyerekek rámutattak, s kórusban kiáltozták: Maskara, maskara! És teljesen igazuk volt.

1908-ban megjelent a vezérkari főnök egy rendelete, amely nyelvtanulásra kötelezte a vezérkari tiszteket. Bizonyos idő múltán vizsgára is rendelték őket. Engedélyt kértem, hogy a bolgár nyelvet tanulhassam. Kérésemet elfogadták, és már 1909 májusára vizsgára be is rendeltek. El lehet képzelni a megdöbbenésemet a közeli vizsgaterminus miatt. Szerencsére a grazi egyetemen bolgár diákok is tanultak. Érintkezésbe léptem velük, és egy Mizov (Mizoff) nevű diák, aki gyógyszerészetet tanult, késznek nyilatkozott velem foglalkozni. Ettől a perctől kezdve naponta átlag 8 órát szenteltem a nyelvtanulásnak, mialatt a bolgár diákkal 2-3 órát beszélgettem. Amikor Bécsben a bolgár vizsgán megjelentem, én voltam az egyedüli tiszt, aki bolgárul tudott, úgyhogy a bolgár katonai attasét kellett felkérni, hogy engem levizsgáztasson. A vizsga annyira jól sikerült, hogy az attasé csodálkozva kérdezte, vajon nem vagyok-e szerb származású, mert a bolgár nyelvet annyira jól uralom. Jutalomképpen kaptam egy külön ösztöndíjat és kéthavi szabadságot. Bulgáriába és a Balkánra utazhattam. Erről később még beszámolok.

1909-ben Potiorek táborszernagy lett a grazi hadtest parancsnoka. Nagygyakorlatokat rendezett Karinthia területén, alapjában ott, ahol az 1908-as császári gyakorlatok is lezajlottak. Rendkívül érdekes volt a gyakorlat, nagy menetteljesítményt követelt. A gyakorlat után Scotti ezredes, a hadtest vezérkari főnöke felvetését a vezérkari hadijáték tárgyává tette. A megoldást a vezérkari tiszteknek kellett kidolgozniuk. A zöm persze a lezajlott megoldást választotta, mert az ellenkezője kritika lett volna a történtek felett. Én viszont rámutattam az elkövetett hibákra, s egy alapvetően más megoldást választottam. A hadijátéknál Scotti ezredes az általam választott megoldást vette alapul, és kiemelte a bátorságomat, hogy mellőztem a "hivatalos" megoldást. A hadijáték folyamán persze igyekezett azt is bizonyítani, hogy az általa végrehajtott megoldást volt talán mégis a helyesebb.

1909 szeptemberében vált valóra bulgáriai tanulmányutam. A Dunán utaztam Belgrádig, majd onnan Bukarestbe, végül Constantán át a Fekete-tengeren Konstantinápolyba. Innen Szófiába vettem az irányt, ahol hosszabb tartózkodásra rendezkedtem be. Konstantinápolyban nem mulasztottam el a különböző látványosságokat. Ottlétem idejére esett a ramadán, kényelmes helyről élveztem a régi szerájban az udvar és a hárem ünnepélyes bevonulását... Láttam a csapatok felvonulását, s Abdul Hamid szultán közvetlen közelében lehettem. Akkor még nem pusztították ki Konstantinápoly utcáiról az egészségügyi szerepet betöltő kutyákat. Ezek minden ehető szemetet felfaltak. Minden kutyacsaládra egy-egy utcarészlet jutott; ha valamelyik kutya a szomszéd körzetbe tévedt, éktelen ugatás, marakodás robbant ki, ami felverte az éjszaka csendjét.

A hajón a Constantából Konstantinápolyba való úton találkoztam egy bajtársammal, Platschek főhadnaggyal, aki minden évben valamilyen körutazást tett. A legolcsóbb helyen utazott és lakott - de egyenruhát vitt magával. Az volt a pleenje, hogy egyenruhájában külföldön lefényképeztette magát. Ezt Konstantinápolyban is megtette. Nyugodtan ment át egyenruhában az utcán, nem keltett feltűnést. A következő évben - anélkül, hogy megbeszéltük volna - a milánói Dóm előtt találkoztam vele.

Szófiában szobát béreltem, és - mint említettem - hosszabb tartózkodásra rendezkedtem be. Jelentkeztem az osztrák-magyar katonai attasénál, Hranilovic ezredesnél. Többször meghívott a Diplomata Klubba, amely Szófiában az egyedüli európai jellegű exkluzív szórakozóhely volt. Az itt kerengő pletykák és a szomszéd asztalok felől kihallgatott beszélgetések a diplomaták fő híranyagát képezték. A klub konyhája kiváló volt, egyáltalán nem balkáni, mivel már undorodtam a sok birkahústól. Birkahús dominált a mészárszékekben is, amelyeken rengeteg légy mászkált. Szerencsére felfedeztem egy kisvendéglőt a királyi kastély közelében. A bécsi konyha receptjei szerint főztek, itt étkeztek az udvar alkalmazottai.

Szófiában egyébként az étkezés potom olcsó volt. Fillérekért vettem fehér juhsajtot és pompás szőlőt, ami rendszerint a vacsorám volt. Gyakran találkoztam grazi tanítómmal, Mizoffal, aki patikában dolgozott. Amikor egyszer nála ebédeltem, s a húsleves után szárnyas volt, megkérdeztem, hogy mit csinál a főtt marhahússal. Azt válaszolta, hogy azt a kutya kapja. A piacra bevásárolni a férfiak jártak, az asszonynak otthon volt a helye. A piac látványos volt, nemcsak az árukínálat miatt, hanem a színpompás népviselet szempontjából is.

Szófiában különben sok látnivaló nem akadt. Főleg az utcákon csatangoltam. A temetések furcsa látványt nyújtottak, a halottakat utcahossznyit vitték nyitott koporsóban. A nép általában igen primitív benyomást tett rám... Ez a primitívség legjobban a színházban jutott kifejezésre. Megnéztem egy történelmi darabot, a "Car Simeon"-t. A publikum viselkedése a mi gyermekelőadásainkra emlékeztetett... jobban izgultak, mint a színészek. Ha a hős veszélyben forgott, kiabáltak és figyelmeztettek, a hamis intrikust - aki rendszerint görög volt - szidták és lepfújozták.

Ferdinánd cárról azt mesélték, hogy az udvari fogadások és ünnepélyek alkalmával a legtöbb időt a külföldiekkel tölti, és szinte bocsánatot kér, ha egy kis időt a bolgár parasztjaira is kell szentelnie. A képviselőház megnyitásán is voltam. Amikor a cár belépett a terembe, a képviselők helyeikről felállva tapssal üdvözölték. A szociáldemokrata képviselők ezalatt tüntetőleg csendben ülve maradtak. A vicclapokban karikatúrák jelentek meg a cárról, anélkül, hogy azon a cenzúra megütközött volna. Az ország demokratikus parasztállam benyomását tette rám. A tisztek egyszerű, paraszt hozzátartozóikkal sétáltak az utcán. A felvonulások alkalmával a hadsereg fegyelmezett benyomást tett. Különösen vonatkozott ez a "junker-iskolára". Beutaztam az országot. Egyszer jártam a plevnai csatatéren is, amikor is egy kellemetlen kalandban volt részem. Amikor egy juhnyáj mellett haladtam el, hatalmas juhászkutyák egész falkája vett körül. Ösztönösen a legokosabbat cselekedtem - nyugodtan továbbhaladtam, és szerencsésen megszabadultam veszélyes kísérőimtől. Később hallottam, hogy mennyi szerencsétlenség történt ilyen alkalmakkor. Amikor a Gravica-reduthoz^[8] értem, és a román pópa az osszáriumot és a kápolnát megmutatta, figyelmeztetett, hogy térjek ki a juhnyájak elől, mert nemcsak a kutyák veszélyesek, a pásztoroktól sem várhatok sok jót.

Amikor Plevnába visszatértem, azok a bolgár tisztek, akikkel a bruck-királyhidai lőiskolában az előző évben megismerkedtem, uzsonnára hívtak meg egy sörházba. A sok csemegétől - főleg a szárított, fűszerezett és hagymás birkahústól - nagyon rosszul lettem. A szállodában undorítóan piszkos szobát, át nem húzott ágyat kaptam. Amikor ragaszkodtam az új ágyneműhöz, meg voltak botránkozva, és azt mondták, hogy másnak előttem is jó volt. Émelygős érzéssel hagytam el Plevnát. Folytattam utam Várna felé. Útközben Sumla környékén török utasok szálltak fel, erős hagymaszagot árasztottak, és elrontott gyomromat ingerelve kínossá tették utamat. Ezzel szemben a várnai tartózkodásom és a festői szép fekvésű Tirnovo kárpótolt. A bolgárokra jellemző volt, szinte becsületbeli kötelességnek számított, hogy egy férfi tagja legyen valamelyik, olykor-olykor Makedóniába betörő bandának. Barátom is ezzel dicsekedett. A revolver, akár a zsebkendő, mindennapi felszereléséhez tartozott. Ugyanakkor nagyon önérzetesek is voltak. Egy útkaparóval találkoztam, amikor térképpel jártam az utat. Megnézte a térképet, és büszkén jelentette ki: "Ezt mi csináltuk".

Bulgáriában is a kutyák és a ragadozók teljesítették az egészségügyi rendőrség szolgálatát. Egyszer láttam az út mellett egy ló tetemét, amit kutyák, ragadozók és varjúk vettek körül. Két nap múltán ugyanott haladtam el, s a lóból már csak a fehér csontváz maradt.

Októberben Bukaresten át visszatértem Grazba. 1909/10 telét már a III. hadtestparancsnokságon töltöttem, de már tavasszal Bécsbe helyeztek át a vezérkar továbbképzési osztályára (Instruktionsbüro des Generalstabs). Ez az osztály a vezérkarban a legelőkelőbbnek számított, a vezérkari állomány továbbképzésével, a vezérkari törzstiszti vizsgákkal, a téli vezérkari nagy hadijátékokkal, a nyári vezérkari utazások szervezésével és vezetésével foglalkozott. Az iroda a Mariahilferstrassén a Stiftskasernében kapott elhelyezést. Egy vezérkari ezredes irányította Wasserthal v. Zuccari személyében, és három-négy törzstisztből állott: Martinek alezredesből, Kikk, Schotsch, Purtscher őrnagyokból és egy századosból. A vezérkar főnöke már Conrad von Hötzendorf volt. 1910 májusában vezérkari testülethez tartozó százados lettem. Büszkén öltöttem fel palackzöld dolmányomat és zöld strucctollas kalapomat. Szolgálatom az első időben meglehetősen keserves volt. Főnököm szarkasztikus és nagyon kritikus volt, hónapokig tartott, míg elnyertem bizalmát, de aztán teljes bizalmát élveztem. Jellemét és modorát egy nagy tragédia befolyásolta, amin évekkel ezelőtt esett át. Egy iskolabál alkalmával megtudta, hogy otthon maradt feleségénél annak szeretője tartózkodik a lakásában. Meglepte őket, és a kályha mögé bújt főhadnagyot kardjával agyonszúrta, feleségét pedig elkergette. Amikor főnököm volt, ismét együtt élt az asszonnyal, de ezt inkognitóban tette, mivel Ferenc József nem járult hozzá, hogy házastársi kapcsolatukat a félrelépett feleségével felújítsa. Okos ember volt, cinikus beállítottságára jellemző, hogy 1914/15 telén - amikor a Kárpátokban mint dandárparancsnok harcolt -, a Főparancsnokság azon kérésére, hogy még tartani tudja-e magát, azt felelte: "Ha az orosz nem támad, akkor igen". Sokat tanultam tőle...

Az 1910-1912-es években Conrad, majd Schemua vezetésével vettem részt a nagy vezérkari utazásokon, amelyek érintették Görzöt, Banjalukát, Jaroslaut és Nagykanizsa területét... Ezek az utazások, bár fárasztóak voltak és kimerítették az idegeket, fontos támpontokat nyújtottak a vezérkari tisztek elbírálásához. Egy eset különösen emlékezetemben maradt. A nagykanizsai gyakorlaton az egyik fél hadseregparancsnoka Pfeffer ezredes volt, aki 1914-ben a 3. hadsereg vezérkari főnöke lett Brudermann táborszernagy mellett. Pfeffert az ellenfele oly kétségbeejtő helyzetbe hozta, hogy beteget jelentett. Nagy fáradságba került rábeszélni, hogy ne gyerekeskedjen, játssza végig a hadijátékot és abban a szerepét. Jobb lett volna már akkor levonni a konzekvenciákat és megváltoztatni háborús beosztását, de ez sajnos nem történt meg, ami a 3. hadsereg 1914-es lembergi katasztrófájához vezetett. 1912-ben részt vettem a gyakorlat vezetésében a Zalescziki területén történt tábornoki utazás alkalmával. Ezen a legtöbb tábornok részt vett, aki később ezen a területen lefolyt hadműveletekben szerepelt. Köztük volt Froreich altábornagy is, aki 1914-ben lovashadosztály-parancsnok volt, és a gyászos szatanovi lovasrohamnál életét vesztette. Lovassága békebeli rohamot hajtott végre a beásott és drótakadályokkal védett oroszok ellen. Sok büszke tábornokkal találkoztam ezen utazások alkalmával, akik azután nagyon szánalmas benyomást tettek a háborúban. Láttam például Huin grófot, aki 1914 szeptemberében botra támaszkodva, letörten és a kozákoktól való félelem miatt reszketve bevánszorgott Przemyślbe.

Az Instruktionsbüróban eltöltött éveim szolgálatom legérdekesebb és legmozgalmasabb időszakát jelentették. Feladatkörömbe tartozott a vezérkari törzstiszti vizsgákhoz a terepfeladatok összeállítása és kidolgozása. Így 1911-ben szemrevételeztem a feladatokat Waidhofen an der Ybbs területén, azután Münchenbe utaztam, és négy heti ott tartózkodásom alatt dolgoztam ki részletesen a feladatokat.

A szabadságomat 1910-ben használtam ki, Svájcban, Észak-Olaszországban, Párizsban és Dél-Németországban tettem utazást. Meg kívánom jegyezni, hogy külföldön a nyugati országokban az ember olcsóbban élt meg, mint Bécsben. Svájcban váltottam egy 14 napra érvényes általános utazási bérletet, mellyel 40 frankért tetszés szerint utazgathattam az országban. Svájc elhagyásakor még vissza is kaptam 10 frankot. Jellemző volt az akkori viszonyokra, hogy amikor a bécsi francia konzulátuson vízumot kértem útlevelemre, meg voltak botránkozva. Kijelentették, hogy Franciaország nem Balkán, és francia földön oda utazhatok, ahová akarok - vízum nélkül. Bezzeg a balkáni utazásaimhoz 1909-ben bizony kellettek a vízumok.

A kiképzési irodában a feladatkörömhöz tartozott a vezérkari tisztek beosztása a nyári vk. utazásokhoz. Ezekre magamat is beosztottam, a pouvoirral^[9] alaposan éltem is. 1910-ben beosztottam magam egy vezérkari utazásra Kolozsvár és Abrudbánya területére. 1911-ben egy hónapon át a Stájerben állomásozó 8. Kopal-Feldjäger zászlóaljnál szolgáltam századparancsnoki minőségben. 1912-ben a következő gyakorlatokat csináltam végig: kezdtem Zaraban, mint döntnök a Landungsmanővereknél^[10], a dalmát lovasszázadnál. Onnan Znaim területére utaztam, és részt vettem a brünni hadosztály gyakorlatain. Innen Rzeszówba mentem századparancsnoknak, az ottani ezredhez. Végül döntnökként szerepeltem a duklai nagy gyakorlatokon, melyek már Ferenc Ferdinánd főherceg főparancsnoksága alatt zajlottak le.

Érdekes találkozásom volt a znaimi gyakorlaton Redl ezredessel. Akkor már túl voltam az orosz vizsgán, és oroszországi vezénylésre szemeltek ki. A részletek iránt érdeklődtem Oroszországot illetően. Nyugodtan, minden idegesség nélkül, tárgyilagos hangnemben világosított fel. Egy évvel később több évi kémkedés miatt lebukott, és öngyilkos lett.

Emlékszem még egy Redllel való találkozásomra. Ez 1910-ben volt, amikor barátaimmal századosi előléptetésemet ünnepeltük a Casino de Paris-ban. Akkor Redl barátjával (ahogy később kiderült) egy páholyban ült (az inkriminált ulánus zászlóssal). Velem is váltott pár szót. Emlékszem leleplezésére, ami akkor zajlott le, amikor Moszkvában tartózkodtam. Orosz ismerőseim a legnagyobb tapintattal kerülték a témát, mely számomra, miután osztrák-magyar tiszt voltam, természetesen roppant kínos volt. Csak egy német kereskedő, akivel ismerősöknél találkoztam, nyilvánított becsmérlő véleményt az osztrák-magyar vezérkarról. Ezt követően még 1914-ben találkoztam Redl nevével, amikor mint a vezérkar nyilvántartó irodája orosz csoportjának referense a régi akták között itt-ott cédulát találtam azzal a szöveggel: "kiemeltem - Redl".^[11]

Érdekesek voltak a Mezőhegyes területén 1911-ben lezajlott nagygyakorlatok, amikor a temesvári hadosztálynál szerepeltem mint döntnök. Mindez Ferenc Ferdinánd égisze alatt zajlott le. Úgy számították, hogy a gyakorlat az akkori nagyszebeni hadtest parancsnoka, Kövess hattyúdala lesz, de a hadgyakorlat oly fényesen sikerült, hogy megalapozta dicső háborús szerepét.

Százados, 1912.

Az akkori gyakorlatoknál a Freiwilliges Automobilkorps, azaz az Önkéntes Gépkocsi hadtest tagjait osztották be a magasabb parancsnoksághoz. Így történt, hogy a mezőhegyesi és a zalescsiki gyakorlatok alkalmával egy bécsi bankár fia, Grünhut fuvarozott. Zalescsikiből a gyakorlat után Stanislau, Ungvár, Kassa, majd a Tátra érintésével vitt haza Pozsonyon és Bécsbe, miközben bemutatta a 100-as tempót. Mezőhegyesről jövet Budapesten át elromlott fékkel, eszeveszett iramban vezetett. Sajnos az önkéntes automobilisták intézménye a háborúban is működött. Nem volt egyéb, mint az arisztokrácia és a pénzmágnások kibúvója a csapatszolgálat alól. És milyen nyomorult tragacsokkal vonultak be...

Az Intruktionbüróba való beosztásom alatt tanultam az orosz nyelvet, 1911-12-ben. Tanárom egy Guter nevű baltikumi bolsevista volt, aki az 1905-ös rigai barikádharcokban bukott le, és életfogytiglani szibériai száműzetésre ítélték. Onnan megszökött, Bécsbe került, és feleségével együtt, állami támogatással, színész lett. Kiváló tanárnak bizonyult. Naponta reggel 7 és 8 között nála vettem órát. Tanulásomat nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy már ekkorra három szláv nyelvet tudtam - a csehet, a lengyelt és a bolgárt. A cirillikát folyékonyan olvastam. Sokat követelt tőlem, az egész Krilov verseskönyvet kívülről be kellett vágnom. Az orosz nyelvvizsgát 1912 őszén tettem le, 12 pályázó között elsőként végeztem. Idegesen vártam a vezénylésemet Oroszországba. Addig kölcsönösen vezényeltek két-két osztrák-magyar tisztet Kazanyba, két-két orosz vezérkari tisztet Temesvárra nyelvtanulás céljából. Egy ideig szüneteltek a vezénylések, és csak 1912-ben állapodtak meg az oroszokkal, hogy a vezénylés helye ezúttal Moszkva lesz.

Gondolkodtam, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy az oroszok Kazany helyett Moszkvát jelölték ki tartózkodási helyünkül. Nyilvánvalóan nem kívánták, hogy az osztrák-magyar tisztek betekintést nyerjenek az orosz tisztek és a társadalom belső életébe, mint ahogy ez a kisebb városban, Kazanyban történt. Azt, hogy mennyire bennfentesek voltak tisztjeink Kazany társadalmában, 1913 nyarán is tapasztalhattam, amikor a Volgán Nyiznij-Novgorodtól egy kazanyi egyetemi tanár felesége és lánya igyekezett bennünket egy pár napra Kazanyba elcsábítani, visszaemlékezve a szép időkre, amikor tisztjeink ott tartózkodtak. Ígérték, hogy mennyi szórakozás és mulatság vár minket az ottani társaság részéről. Megjegyzem, hogy Kazany volt Redl kémkedési tevékenységének kiindulópontja. Az ottani flott életből kifolyólag keveredett adósságokba, amit az orosz vezérkar megnyerésére és beszervezésére felhasznált.

Moszkvában ismerkedtem meg egy tüzér kapitánnyal, aki nekem egyszer bizalmasan elmondta, hogy a tisztikarnak meg lett tiltva, hogy velünk barátkozzon, és bevezessen bennünket a tiszti helyiségekbe. Az oroszok nyilván saját tapasztalatukból indultak ki e tilalom kimondásánál, mert bizony a Temesvárra vezényelt orosz tisztek csúnyán visszaéltek a magyarok vendégszeretetével és bizalmával. Oroszországba visszatérve a hivatalos katonai lapban, a Ruszkij Invalidban cikket írtak, melyben az osztrák-magyar hadseregben dívó szokásokat és fegyelmet maró gúny tárgyává tették. Többek között karikatúrának beillő módon írták le Ferenc József születésnapjának, augusztus 18-ának megünneplését katonai körökben. Az osztrák-magyar hadseregben sokkal úribb felfogás uralkodott, semhogy ilyesmi előfordulhatott volna. Még külön figyelmeztettek, hogy szigorúan tartózkodjunk minden kritikától és mindentől, ami a kémkedés gyanúját keltheti, nehogy a jövőben az osztrák-magyar tisztek vezénylését veszélyeztessük. Lelkünkre kötötték, hogy csak az orosz nyelvben való perfekcionálá-sunkkal foglalkozzunk.

Végre útba indítottak bennünket, Pável vezérkari századost és engem, 1913 januárjában, az orosz kiküldetésre. Mindennel - a frakktól a sportruháig - felszerelve felszálltunk a bécs-varsói gyorsra, és hajnalban az orosz határra érkeztünk. A poggyászunk tetejére csomagoltuk vezérkari egyenruhánkat, strucctollas kalapunkat és kardunkat. Ennek láttán azonnal beszüntettek minden további vizsgálatot, a határőrszázados ünnepélyesen üdvözölt és meghívott egy teára. Ezután fenntartott fülkénkhez kísért, feladott poggyászunkat vámkezelte. Urasan folytattuk utazásunkat Varsóig. Itt át kellett szállnunk a széles nyomtávú petersburgi gyorsra. Hálófülkében, kényelmesen utazva érkeztünk meg másnap reggel az orosz fővárosba. Február eleje volt, nagy hideg. Szánkókon hajttattunk szállodai szállásunkra, amely a Nyevszkij proszpekten feküdt. Innen indultunk az osztrák-magyar követségre, ahol a katonai attasénál, Hohenlohe herceg vezérkari őrnagynál jelentkeztünk, és bemutatkoztunk a követség személyzetének. Vagy két hetet töltöttünk Petersburgban, sok látnivalóval ismerkedtünk meg. A Néva teljesen be volt fagyva, olyannyira, hogy több helyen az utcai forgalmat is a folyó jegére terelték, sőt villamossíneket is fektettek a jégre. Hohenlohe többször hívott bennünket ebédre, előkelő éttermekbe, és részt vettünk a követségi személyzet egy ünnepélyén is.

A Romanov-dinasztia 1913-ban ünnepelte uralkodása 300. évfordulóját. Erre a látványosságra kaptunk Hohenlohe útján meghívást egy hercegi lakásba, amely a Kazany székesegyházzal, az ünnepély fő színhelyével szemben feküdt. A háziasszony bridzspartira invitált, de rövidesen beszüntettem a játékot, mert sokkal jobban érdekelt az, ami az utcán történik. A Nyevszkij proszpekten végig a Téli Palotáig sorfalat állt az orosz gárdahadtest. Gyönyörű látványt nyújtott a válogatott csapat a színpompás egyenruhában. Közben a Kazany katedrális előtt gyülekezett a cári család, az ország méltóságai, s kimagaslott közülük Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg nagytermetű alakja. Amikor a Téli Palota felől kürtjel jelezte a cár elindulását, be kellett csukni az utcára nyíló összes ablakot, aminek végrehajtását a detektívek egész serege ellenőrizte. Egyre közelebb és közelebb hangzott fel a felsorakozott csapatok hangorkánja - zdravja zselajem vasemu imperatorszkomu velicsesztvu - egészséget kívánunk császári fenségednek!

Végül feltűnt szemünk előtt a cári menet. Elől oszlopban fehér lovon a piros kaftános kozákok százada, ezt követően két trojkában a cár, a cárné a cáreviccsel, valamint három bájos cári leánnyal. A menetet ugyancsak kozákszázad zárta, de ezúttal fekete lovon. A katedrális előtt a kísérő kozákszázadok lekanyarodtak, a cári trojkák a székesegyház főbejárata elé kerültek. A cári család kiszállt, mialatt egy hatalmas kozák a - kozákhetmani egyenruhában lévő - béna cárevicset karjába emelte. Az ünnepélyes istentisztelet után az uralkodói család az érkezés sorrendjében zeneszó kíséretében távozott. Felejthetetlen látvány volt.

Búcsút vettünk a háziasszonytól, és elhatároztuk, hogy mielőbb folytatjuk utunkat Moszkvába, mert Petersburgban sosem gyakoroltuk volna magunkat az orosz nyelven - ugyanis társaságban főleg francia nyelven, a követségen pedig német nyelven folyt a társalgás.

Az esti gyorssal indultunk Moszkvába, és másnap érkeztünk meg. Oroszországban az ülőhelyek éjjelre ággyá alakultak. Lucskos havon, szánkón érkeztünk a Metropol szállóba. A piszkos utcák meglehetősen rossz benyomást tettek ránk. Meg kell jegyeznem, hogy Moszkva eredeti szépségére csak idővel döbben rá az ember. Moszkva teljesen elüt az európai városok látványától, így Petersburgtól is. A számtalan piros, zöld, kék és aranyozott kupola kellő megvilágításban, így a naplemente alkalmával szinte tündéri keleti benyomást tesz.

A Metropol nagyszabású, európai jellegű szálloda volt, nemzetközi vendégekkel - ahol az ember minden nyelven hallott beszélni -, kiváló ellátással, szalonzenekarral rendelkezett. Természetesen az árak is ehhez igazodtak, úgyhogy mielőbb lakás után kellett néznünk. A koszt sehogy sem ízlett, és egyszer, amikor a hölgy nem tartózkodott otthon, megszemléltük a lakást, de különösen a konyhát és a szervírozó helyiséget. A szépen és előkelően berendezett lakás teljesen elhanyagolt állapotban volt, de különösen undorító volt a piszok a konyhában és a mellékhelyiségekben. A lakásban tipikus orosz bűz és áporodott levegő uralkodott, amely a fortocska következménye volt. Ugyanis téli időre begittelik az ablakokat, és a szellőzés csak a kis fortocskán át történik. Aznap már képtelenek voltunk elfogyasztani az ebédet, és a szobánkat azonnal felmondtuk. Beköltöztünk a Dom-Gosztyinyica Metropolba, ahol egy kétszobás, fürdőszobás apartmant béreltünk.

Miután jelentkeztünk a konzulátusunknál, jelentkeznünk kellett egyenruhában a moszkvai hadkerületi parancsnokság törzsénél is. Dr. Unger, az osztrák-magyar konzul idősebb diplomata volt, mellé osztották be Hajm attasét. Nem részesültünk valami lelkes fogadtatásban, mert féltek minden kompromittálástól és a velünk kapcsolatos kellemetlenségektől. Később megtudtuk az osztrák kolóniától, amely főleg csehekből állott, hogy ha kereskedelmi probléma merült fel, akkor inkább a német konzulátushoz fordultak, ahol szakszerűbb támogatást kaptak. Az osztrák-magyar konzulátus főleg diplomáciai jellegű szerv volt.

A hadkerület vezérkaránál való jelentkezésünk egyenruhában nagy feltűnést keltett. Egy Rajszki nevű vezérkari századoshoz utaltak, aki nyilván a kémelhárítás tisztje volt, és bennünket nagyon előzékenyen fogadott. Általános miheztartási tanácsok után kijelentette, hogy bármilyen ügyben csak hozzá forduljunk.

Miután bejelentkeztünk és az elhelyezésünk megoldódott, nyakunkba vettük Moszkvát. Megismerkedtünk látványosságaival, múzeumaival, templomaival és "műintézeteivel". Mindemellett nem mulasztottunk el a közelben lévő piactéren átmenni, mely az óriási birodalom különböző részeiből ide befutó rengeteg árujával ritka látványt nyújtott. Akadt itt mindenféle hal, vad, hús, tejtermék, gyümölcs és zöldség. Az utcákon feltűnően sok volt az egyenruhás diák és diáklány. Különösen a lányoknál volt nagy a tanulási vágy. Később megtudtuk, hogy elég gyakori az, hogy a lány munkájával egyben a fiú eltartásáról is gondoskodik, abban a reményben, hogy az majd elveszi. Így a cserbenhagyott lányok öngyilkossága az egyetem után nem olyan ritka eset. Meg kell említeni a Moszkva folyó bal partján fekvő hatalmas épületet, a lelencházat. Ide kerülnek az elhagyott gyermekek, a statisztika szerint csak egy kis százalékuk éri meg a hatodik életévét.

Százados, 1913.

Ki kell emeljem, hogy mindaz, amit az orosz viszonyokról írok, csak a cári Oroszországra vonatkozik, hogy mennyire változtak a viszonyok azóta, és milyenek mostanában, arról személyes tapasztalatom nincs.

A múzeumok látogatásánál feltűnt, hogy például a Tretyakov Múzeumnál sokáig sorban kellett állni, míg csoportonként beengedtek. Érdekes tapasztalatot szereztem a színházzal kapcsolatban is. Egy este, amikor az Opera közelében lévő lakásomba visszatértem, a színház előtt nagy embertömeget láttam, melyet lovas kozákok vettek körül. Kérdésemre megtudtam, hogy Saljapin vendégjátékára az emberek már este gyülekeztek a másnap reggeli pénztárnyitásra várva. A múzeumok, színházak, mozik s a cirkusz mindig zsúfolásig tele voltak. A mozik pazar helyiségekben játszottak, ahol a hatalmas előcsarnokokban büfék működtek, és játszott a zenekar. Időnként a mozikban antialkoholista darabokat játszottak, amikor a városban a szeszes italok árulását nem tiltották be...

Az alkohol főleg vodkából és más pálinkafajtákból állott. Egyébként elfogadható áron csak a sör volt kapható, főleg a rigai Waldschlösschen, mely erősebb volt a megszokott sörnél. A bor nagyon drága és többnyire pancsolt volt. Vendégségben valódi francia konyakot is ittam, amely kiváló volt. Nem is tudom, hogy mibe került. A feketekávé Oroszországban nem volt cikk, ott a tea uralkodott. Mivel a moszkvai víz nem volt jó, mindenki és mindenhol teát ivott, még a kalauz mellett is ott állott a teáskanna. A teához néha pálinkát öntöttek, de főleg édes süteményt és cukorkát ettek. Az alkoholfogyasztással kapcsolatban az ember gyakran elriasztó és szomorú képeket látott. Találkoztam egy kocsiban kiabáló részeg pópával, láttam egy eszméletlenül fekvő asszonyt, mellette egy kisgyereket, aki kijelentette, hogy a mama részeg és nem tud felállni.

Oroszországban külön kultusza volt a cirkusznak. Nagyszabású előadások voltak. Láttam vízzel elárasztott porondot, ahová a lovasok egész csoportja ugratott be egy szikláról. Általában lovasmutatványok domináltak, és ebben az oroszok bámulatosak voltak.

Külön fejezetet érdemelnek a húsvéti ünnepek. A nagyhét kiemelkedő eseménye volt csütörtökön a Nagytemplomban lezajló ceremónia, amelyen operaénekesek is felléptek. A 10 000 ember befogadására épült templomban ekkor 14 000 szorongott. A lélegzetelállító présből, az embergyűrűből csak nagy nehezen, félig ájultan jutottam ki. A legnagyobb ünnepély a feltámadás volt, amely a Kremlben zajlott le. Az utcai forgalom már este megszűnt, éjfél felé tízezrek igyekeztek a Kreml belső udvara felé. A tömeg izgalma éjfélig fokozódott. A templomok előtti térség fényözönben úszott, minden ember égő gyertyát tartott a kezében. Éjfélkor megkondultak a Kreml harangjai, a fényszórók megvilágították a város templomainak kupoláit, és az ágyúk dörgésének közepette a Kreml főtemplomából elindult a feltámadási körmenet. Az emberek "Krisztosz voszkresz" (Krisztus feltámadt) köszöntéssel üdvözölték egymást, ismerős ismeretlennel összecsókolózott. A köszöntött "vo isztyinye voszkresz" (valóban feltámadt) szavakkal erősítette meg a hit közösségét. Ezután megindult az emberáradat haza, ki-ki a lakása felé. Otthon szombat éjféltől kedd reggelig folyt az evés-ivás, melynek bevezetője egy édes tésztaféle volt. A vendéglők szombaton éjféltől zárva voltak, ki-ki rokonaihoz, ismerőseihez ment, vagy családi körben ünnepelt.

Az evés-ivás kapcsán meg szeretném említeni, hogy húsvét előtt a nagyböjtöt szigorúan megtartották, főeledelét a különböző módon elkészített "blincsikik" alkották. Ezek kis palacsinták voltak kaviárral és lazaccal megtöltve és bőségesen leöntve tejfellel, melyeket sok vodkával öblögettek le. Olvastam az újságban, hogy valaki a böjti blincsikik túlfogyasztásába halt bele.

Egyházi szokás volt, hogy az új lakásokat, hivatalokat és boltokat a tveri Mária (a Kreml tveri kapuja fölött lévő szentkép) képe és a papok közreműködése mellett szentelték fel. Más képet is vittek erre az alkalomra, a szertartás ára a kép hírességétől függött. Még egy furcsa szertartás tanúja voltam. Az egyik templomban egy ember epileptikus rohamot kapott, és fetrengett a földön. Jött a pópa teljes ornátusban, és valami szenteltvízzel "űzte ki belőle az ördögöt". A roham elmúltával meg is magyarázta a híveknek, hogy az ördögűzés sikerült.

Egyszer kirándulást tettem egy Moszkva környéki híres kolostorba, a Lavrába. Itt a szerzetesek kis barlang-cellákban vezekeltek, a zarándokok úgy néztek rájuk, mint az állatkertben kiállított vadakra. A klastrom nevezetessége Krisztus keresztjének egy darabkája volt. Ehhez a relikviához járultak sorban a zarándokok, és letérdelve csókolták meg. Nem nagyon higiénikus látvány. Már estefelé járt, amikor egy férfi kétségbeesve fordult a templomszolgához, hogy cipeljék el onnan a feleségét, aki már reggel óta újból és újból sorban állott, hogy csókolgassa az ereklyét, s nem akarta abbahagyni. A szolgák erőszakkal távolították el az asszonyt. Egy különös fajta vallásos őrültetnek a "bogomolcik" (istenimádók) hódoltak. E zarándokok az ország minden részéből érkeztek. Voltak, akik eladták mindenüket, több száz kilométert tettek meg gyalog, hogy Moszkvába jöhessenek a szent relikviákhoz vagy képekhez, illetve részt vehessenek ünnepélyes egyházi szertartásokon, különösen a szentté avatásokon.

Moszkva furcsaságaihoz tartoztak a "razorvanyecek" (rongyosok) is. Ezek egy olyan szekta tagjai voltak, akik tömegszállásokon éltek, és koldulásból tengődtek. Sokszor figyelmes lettem, amikor egy ilyen alak mögöttem tipegett - télen is mezítláb -, és pénzért könyörgött. Nemcsak rászorult szegényekről volt szó, hanem tömegpszichózisról is. Ezt tapasztaltam, amikor egy gazdag kereskedő mesélte, hogy egyik fia menthetetlenül a razorvancik közé került. Amikor fiúkat eltűnése után köztük felfedezték, hazavitték, teljesen felöltöztették és munkára fogták. Nemsokára újból eltűnt, eladta ruháit, és mint razorvanyec élt tovább.

Oroszországban az emberélet olcsó volt. Szemtanúktól hallottam egy esetet. Egy kozák lovasküldönc az utcán elgázolt egy gyereket, s nyugodtan továbblovagolt. Meglátogattam egy temetőt, láttam egy tömegsírt, melyre "bratszkaja magila" volt írva. A cári koronázás alkalmával elpusztult tömegeket temették ide.^[12] Moszkva perifériáján, a Hodinkamezőn asztalokat állítottak fel, ahol a tömegnek ajándékokat osztogattak. A felcsigázott és nagy értékekre számító tömeg fegyelmezetlenül odatódult, felborítva az asztalokat, amelyeknél az ajándékokat osztogatták. Egy mély árok felé sodródtak, beleestek, egymást halálra tiporták. A tragikus koronázási eseményeket a cárra nézve rossz ómennek tartották, s a cári család tragédiája 1918-ban be is következett.

Moszkva akkor is a kontrasztok városa volt. A dúsgazdag, pazarló emberek mellett mérhetetlen szegénység, elhanyagoltság húzódott meg. A többemeletes paloták tövében földszintes viskók. Meg kívánom jegyezni, hogy az akkori építési szabály szerint a háznak nem szabadott magasabbnak lennie az utca vagy tér szélességénél. Persze nem volt olyan törvény vagy rendelet, amit ki ne lehetett volna játszani. Megvesztegetéssel ment minden. Volt példának okáért egy eset, amikor egy ismerős kereskedő meg kívánta hosszabbítani a kirakatát. A kerületi rendőrfőnök megvesztegetésével rövidesen meg is lett az engedély, míg a rendes úton való kérelmezésnél sokáig tartott volna - ha egyáltalán hozzájárultak volna. A rendőrkapitány korlátlan hatalommal rendelkezett, a kereskedők rettegtek, ha üzletükbe belépett. Kiválogatta magának, ami neki kellett, és a lakására szállíttatta, persze semmiért nem fizetett - s a kereskedő még örülhetett, ha olcsón megúszta. Így teljesen érthető, hogy a rendőrség és a hadbiztosság tisztjei miért voltak a legelegánsabbak ruházatukat illetően, és életmódban is elütöttek a többi tiszttől. Érdekesen játszották ki az éttermekben a kötelező zárórát. A szabály kimondta, hogy hajnali 3-kor záróra van, és a világítást is el kell oltani. Ezt úgy játszották ki, hogy minden asztalra gyertyák kerültek. Ily eseteknek szemtanúja voltam, s rendőrtisztek is jelen voltak.

Megfigyeléseket végeztem a ruházatot illetően is. Az időben a nőknél a juppe culote volt a divat, a művészetben pedig a kubizmus. Láttam nőket, akiknek szoknyája oldalt a felsőcombig fel volt vágva, a korzón egy férfi élénk piros ruhában sétált. A bálokon furcsán hatott, hogy a fiatalemberek szmokingban jelentek meg, de alatta kéköves rubáskát viseltek. Mindez senkinek sem tűnt fel, mindent eltűrtek, aminek nem volt valami politikai íze.

Az akkori kis fizetések mellett a vesztegetések érthetőek voltak. Ottlétemkor volt szó a tisztviselők fizetésemeléséről, de kisült, hogy a csekély fizetésemelés többet tesz ki, mint amilyen kárt az állam a lopások következtében elszenved, s így a fizetésrendezés elmaradt. A borravaló komoly szerepet töltött be. Ha éjjel jöttem haza, a rendőr már messziről észrevett, csengetett a kapunál, hogy egy percet se kelljen késlekednem. Hálából egy rubelt nyomtam a markába.

Az éttermekben a kiszolgálás kitűnő volt. Ha beléptél, három ember rontott neked, leszedte a kalocsnit, a kabátot és a kalapot. Az asztalnál egy pincér szolgált ki, míg az ember a hosszú büféasztalnál fogyasztott a finomnál finomabb zakuszkákból és megitta a maga vodkáját. Egységár volt, a vendég ehetett, ihatott tetszés szerint. A pincér már az asztalnál várt, s a kiszolgálás folyamatosan történt az ételrendelések közé beiktatott szünetek nélkül. A piacon és az üzletekben is kiváló volt a kiszolgálás. A húst hártyapapírban egy fonott kaskában szolgálták ki, az édességeket gusztusos dobozkákban. Moszkvai ismerőseim hencegtek is, hogy a húst nem újságpapírba csomagolják, mint ez Bécsben történik. Kiváló kiszolgálást tapasztaltam a dohányüzletekben is. A kész cigaretták és különösen a szivarok drágák voltak. Üvegfedeles skatulyákban vártak a vevőre. Olcsó volt viszont a töltött cigaretta. Az üzletben az ember kipróbált mindenféle fajtát és keveréket, és rendszerint 1000 darabos tételben rendelt. Rövid idő alatt, 250 darabos skatulyákban szállították a lakására.

A téli hónapok változatosan zajlottak le, és május második felében értek véget. Bár május elején nagyon meleg napok köszöntöttek be, mégis estére a hőmérő -8° alá süllyedt, s május közepén bőséges hó borította a zöldellő fákat. Szabály volt, hogy az ember a kalocsnit és a télikabátot nem teszi félre. A nyári meleg igaziból csak júniusban köszöntött be, és augusztus végéig tartott - kiadós, gyakran kellemetlen hőséggel, kevés esővel. Június 21-e körül érdekesek voltak a fehér éjszakák, este 11 óráig, majd hajnali 1-től kezdve szabad szemmel lehetett olvasni a homályos derengésben.

Ismerőseim júniusban egy dácsát béreltek ki Szaltikovkában a Nyiznyij-novgorodi főút mellett, Moszkvától mintegy 20 kilométerre. A dácsa-telep egy erdőben feküdt. Az erdőben utakat vágtak, és ezek menték a fák között 2-3 szobás, konyhás, nagy verendás faházakat építettek a cölöpökre. Bizonyos időt én is kint töltöttem. A beszerzés nagyon kényelmesen oldódott meg. Az utakat folyton árusok járták hallal, hússal és süteménnyel, valamint az ott fontos cikknek számító függőágyakkal. Még ma is fülembe cseng kiáltásuk: "oszetrina, beljuga!" (ezek halfélék), vagy: "gamaki!" (függőágyak). A telephez egy nagy szórakozó kerthelyiség is tartozott, ahol gyakran a csendőrzenekar játszott. A szabadfürdőben külön-külön medence állt rendelkezésre a nők és a férfiak részére. Bár nem volt közös a fürdő a két nem részére, de megmaradt a szabály, hogy meztelenül kellett fürdőzni, ha nem akarta kitenni magát az ember annak a gyanúnak, hogy valami rejtegetnivalója van.

Szaltikovkában újból tapasztaltam, hogy mily romboló hatású az alkohol az orosz emberrel. Egy kicsit kertészkedni akartam, a szomszédtól kértem el öreg muzsikját, hogy segítsen és oktasson. Nagyon szívesen rendelkezésemre bocsátotta emberét, de nyomatékosan kért, hogy ne adjak neki borravalót. A figyelmeztetés ellenére mégis adtam a muzsiknak egy pár rubelt. Másnap már panaszkodott is a gazdája, s kért, hogy nézzem meg, mit okoztam. A muzsik pálinkát vásárolt, és napokig részeg volt, semmire sem lehetett felhasználni. Hasonló volt a tapasztalatom Moszkvában is. Ismerőseim kis műhelyében egy rendkívül ügyes és szorgalmas ember dolgozott, Labutin. Havonta egyszer fordult elő szombatonként, amikor a sárga földig leitta magát, hétfőn még nem jelentkezett a munkahelyén, majd csak szerdán jött meg, és magát megalázva könyörgött, hogy alkalmazzák újból. Ezzel kapcsolatban említett ismerőseim figyelmeztettek, hogy nehéz körülmények között dolgoznak Oroszországban. Soha nem lehet tudni, hogy a szállításokat pontosan tudják-e teljesíteni, ha váratlanul kiesik az ital miatt egy-egy munkaerő.

Az említett ok miatt foglalkoztattak oly szívesen külföldieket a felelősségteljes állásokban. Az építkezéseknél előszeretettel alkalmaztak külföldi csoportvezetőket, felügyelőket és bérelszámolókat. Egy ilyen foglakozású embernek havonta olyan összeget fizettek, mint Bécsben egy vezérkari ezredesnek volt a havi javadalmazása. Érthető volt a külföldi kereskedelmi utazók óvatossága, amikor üzletkötés előtt pontos információkat szereztek be a cég megbízhatóságáról. Nem szerették, de különösen megbecsülték Moszkvában a német cégek képviselőit, akik kellemetlen modoruk ellenére feltétlenül megbízhatóan és pontosan szállították a kívánt árut. Megfigyeltem a vasúti étkezőkocsiban, hogy egy asztalnál túl hangosak voltak és pökhendien viselkedtek, akkor biztosan németek voltak.

A cár moszkvai látogatása a júliusi, szaltikovkai tartózkodásom idejére esett. A Romanov-ház 300 éves uralmának megünneplésével függött össze érkezése. Leírására egy külön fejezetet is szentelhetnék. Az uralkodó érkezését hivatalos istentisztelet előzte meg, melyen a helyi hatóságok képviselői azért könyörögtek, hogy a cári látogatás zavartalanul folyjon le. A cár utazását és fogadását hihetetlen biztonsági rendszabályok előzték meg. Több tízezer katona szállta meg a vasútvonalakat, amit magam Szaltikovkában is megfigyelhettem, amikor az uralkodó Nyiznyij-Novgorodba utazott tovább. Már órákkal a cári különvonat áthaladása előtt leállították az egész forgalmat, és a katonák dupla sorfala védte a vasútvonalat. A vasút felé vezető utakat a csendőrség zárta le. A sínek egész hosszában katonaság állott 50-100 méterre egymástól... A cári vonat közeledtekor a katonák háttal a síneknek, lövésre kész fegyverrel foglaltak tüzelőállást. A vonat elhaladása után egy fél órával újból megindították a rendes forgalmat. Moszkvában, ahol a vonat a városban egy külvárosi negyeden haladt át, bedeszkázták a vasútra néző összes ablakot.

A cári látogatás után ismét nagy istentiszteletet tartottak Moszkvában, hogy hálát adjanak az Istennek a látogatás baj nélküli lezajlásáért. Azt, hogy a biztonsági intézkedéseknek létjogosultságuk volt, bizonyították a röpcédulák, melyeket a munkások között terjesztettek. Ezek a gyilkos cár elleni merényletekre buzdítottak. Én magam is láttam egy ilyen röpcédulát az említett Labutinnál. A moszkvai ünnepély - a cár és családja, valamint az egész udvar felvonulása a Kremlben a koronázó templomban - országos jellegű, kiemelkedő eseménynek számított. A katonák sorfala mögött álló közönséget nagyon kiválogatták, a Kremlbe való belépésnél szigorúan igazoltatták. A sorfal mögül egész közelről láttam a felvonulást. A menetben a kozákszázad után az élen haladt a cár és hitvese, a cárevics egy hatalmas termetű kozák karjaiban úgy, mint ezt Petersburgban láttam. A cárnénál feltűnt idegessége, ami kapkodó nézésében nyilvánult meg. Mögöttük haladtak a cári hercegnők egy-egy apród kíséretében. Szépek és derűsek voltak, idegesség és félelem nélkül néztek körül. A kozákhetmani egyenruhában lévő cárevics is nagyon hercig volt, és barátságosan mosolygott. Nagyon örültem, hogy részem lehetett ebben a látványban.

A velem vezényelt bajtársaimmal együtt júliusra egy nagyobb utazást terveztem. Két tervezetet mérlegeltünk: vagy a szibériai vasútvonalon Vlagyivosztokig, vagy a Kaukázusba és a Krímbe. Az utóbbi mellett maradtunk, mert a szibériai utat négy héten keresztül csak a vasúton tölthettük volna, s ugyanakkor sokkal drágább lett volna. Utazási tervünkkel a moszkvai hadkerület vezérkarához mentünk, és Rajszki századosnak előterjesztettük. A pontosan kidolgozott útitervünket jóváhagyta, de figyelmeztetett, hogy a Kaukázusban bizonyos területeket kerüljünk, mert - azt mondta - a Kaukázus bizonyos tekintetben kiváltságokat és önrendelkezési jogot élvez. Kellemetlen volna, ha valamelyikünket letartóztatnák, sok időbe kerülne, míg onnan kiszabadítanának.

Július elején indultunk Nyiznyij-Novgorodba. A város a Volga és az Oka összefolyásánál feküdt, s festői képet nyújtott. Szép volt a naplemente, színeivel a nílusi napnyugtára emlékeztetett. Egy héttel a nagy vásár nyitása előtt érkeztünk. A legérdekesebb látványosság a szigeten fekvő vásárváros megtekintése volt. Mindenütt lázas készülődés folyt. Az éttermek, kávéházak már teljes díszben ragyogtak. Vásár után azonban - s erre felhívták a figyelmünket - a helyiségekben alig maradt ép ablak, tükör és csillár, ugyanis a sikeres üzletkötés után az orosz kereskedők olyan mulatságot rendeztek, amikor is lövöldöztek, törtek, az üvegek s a berendezés vandál pusztításnak volt kitéve. A raktárak már megteltek áruval. Fontos cikknek számított a rengeteg prém, melynek nagy része azután Lipcsébe került, kidolgozásra.

Másnap reggel felszálltunk a kényelmes Volga-hajóra, s megkezdődött érdekes utazásunk az orosz dalokban megénekelt folyamon lefelé Caricinig (a mai Sztálingrádig). Amikor kitudódott, hogy külföldiek vagyunk, orosz útitársaink, így a már említett kazányi hölgyek a legnagyobb előzékenységgel hívták fel a figyelmünket az érdekesebb látnivalókra. Hajónk hosszabb időre megállt Szimbirszkben és Szamarában. Áthaladtunk a stratégiailag oly fontos Volga-híd alatt, amely Szibériát köti össze a birodalom központjával. A hidat a háború alatt egy egész hadosztály biztosította. Mindkét említett városban kiszálltunk. Szamarában kumisz-kúrát vettünk, azaz lótejet ittunk. Szaratov és Caricin között akkor a német telepesek százezrei éltek, akik egy német-orosz keveréknyelvet beszéltek. Egy hajónkra felszálló férfi mondta kislányának: "Sag schön, proscsaj, Mama!" (Mondd szépen, Isten veled, mama!).

A három napos utazás vége felé, amikor már Caricinhez közeledtünk, valóságos versenyúszás alakult ki három különböző hajótársaság hajói között. Végül mi kötöttünk ki elsőnek. Caricinben akkor még nem sok látnivaló volt (ki hitte volna, hogy milyen fontos szerephez jut majd a második világháborúban), úgyhogy kocsin gyorsan a pályaudvarhoz hajtottunk, hogy elérjük vonatunkat. Pokoli hőségben folytattuk utunkat a kalmük sztyeppén át Tiboreckájáig, ahol át kellett szállnunk a Rosztov és Vlagyikavkáz között közlekedő vonatra. Láttuk a fata morganat^[13] - dús növényzettel körülvett vízfelületet -, egyébként a vidék egyforma pusztaság volt települések nélkül. Itt-ott feltűnt egy-két tevékkel vonuló kalmük csoport. Egy-egy nagyobb állomáson a vonat hosszabb időre megállt, a pályaudvar mellett a helyi nemzetiségekből kikerülő árusok élelmiszereket kínáltak. Vettünk egy kisütött csirkét, és szorgalmasan fogyasztottuk a vonaton kapható jégbehűtött ásványvizet. Este érkeztünk Vlagyikavkázba, és szállodában szálltunk meg. Odafelé közeledve az úton már feltűntek a Kaukázus hófödte bércei, köztük az 5600 méternél magasabb Elbrusz, amely Európa legmagasabb csúcsának számít.

Vlagyikavkázban mulatságos jelenetnek voltunk a tanúi. Egy tábornok előtt az őrsnek fegyverbe kellett lépnie. A tábornok nem volt megelégedve, és többször megismételtette. A katonáknak egyre erősebben kellett ordítaniuk: "Egészséget kegyelmességeteknek!"

Másnap helyi vasúton Kiszlovodszkba utaztunk, az oroszok híres szénsavas fürdőhelyére. Lermontov színes útleírásain felbuzdulva kirándulásokat tettünk a festői környékre. Tapasztalnunk kellett azonban, hogy a természeti szépségek messze elmaradtak attól, amit a költői fantázia kiszínezett. Ezzel szemben pompásak voltak a szénsavas kádfürdők, melyekben csak 10 percig volt szabad tartózkodni. Felfrissítő hatását nemcsak magamon tapasztaltam, hanem szomszédomon is, aki ragyogó tenorhanggal áriákat énekelt. Holdvilágos estén a szabadban étkeztünk, mellettünk festőien öltözött cserkesz tisztek foglaltak el egy hosszú asztalt. Szemlére érkezett atamánjukat ünnepelték. Fekete, ezüst patrontáskákkal díszített kaftánjukkal, a hold által megvilágított hegyes festői tájjal az 1001 éjszaka álomvilágát idézték.

Vlagyikavázba tértünk vissza, innen indultunk a grúz úton autóbusszal Tifliszbe. Ez az út legszebb emlékeim közé tartozik. A vadregényes Terek-völgyben kapaszkodtunk fel a 2000 méter magasan fekvő hágóra. Égbetörő meredek sziklák között vezetett az út, s mellettünk csak a rohanó Terek számára maradt hely. Itt-ott állandó őrhelyekre bukkantunk, ahol zöldkaftános, piros nadrágos tereki kozákok adtak őrséget. A stratégiai jelentőségű utat gondosan biztosították. Feljutva a hágóra, egy órára megálltunk. Felejthetetlen látvány, ahogy a hágóval szemben, mint egy cukorsüveg, bukkan elénk az ötezer méternél magasabb Kazbek. Örökös hómezői, gleccserei csillogtak a napsütésben. Az út ezerméteres szakadékok mentén, szerpentinekben vezetett, s az irdatlan mélységben szerencsétlenül járt jártműveket mutogattak.

Tifliszbe a késő délutáni órákban érkeztünk. A hőség kibírhatatlan volt, nehéz volt akklimatizálódni a 2000 méter magasan szívott friss hegyi levegő után. A szállodába érkezvén, azonnal a zuhany alá álltunk, de ez is csak átmeneti megkönnyebbülést hozott. Egy örmény fiút fogadtunk fel, hogy megmutassa Tifliszt. Kifejezetten zsidó típus volt, de amikor megkérdeztük, vajon zsidó-e, meg volt botránkozva. Kihangsúlyozta, hogy ő örmény, és így őskeresztény. Tifliszből Borzsomiba folytattuk utunkat. Ez egy bájos, dél-kaukázusi fürdőhely volt. Utána Kutiszba mentünk. A város fekvése gyönyörű, a Kaukázus nyúlványai között, dús délszaki flórával - de sajnos faunával is. Szállodába érkezésünk után rántott csirkét rendeltünk, de még a csirkén is poloskát fedeztünk fel. Végül undorodva olyan ételt rendeltünk, melybe poloska nem kerülhetett - lágy tojást.

Batumiba utaztunk tovább a Baku-Tiflisz-Batumi olajvezeték végpontjához. Élvezettel fürödtünk a Fekete-tengerben, gyönyörködtünk a délszaki növényzetben, különösen az ottani botanikus kertben, ahol cukornádat is termesztettek. Két napi tartózkodás után hajóra szálltunk, hogy elhaladva a kaukázusi part mentén, elérjük a Krím-félszigetet, és kikössünk Jaltában. Szépnek ígérkező tengeri utunk - sajnos - nem váltotta be várakozásainkat. A Puskinról elnevezett hajónk - ahogy később megtudtuk -, rossz hírnek örvendett. Konstrukciós hibái voltak, nemcsak hosszirányban, hanem oldalirányban is erősen himbálózott. A tenger nagyon viharos volt, úgyhogy alkalma volt kellemetlen tulajdonságait bemutatnia. Borús és esős idő volt, így a kaukázusi partból, a híres fürdőhelyekből, Szocsiból, Tuapszéből nem sokat láttunk. Szinte valamennyi utas tengeri betegségben szenvedett, mindenki lemondott a jó hajókosztról, a kabinokból jajgatás és a hányási kínok hallatszottak. Magam úgy próbáltam a tengeri betegségtől menekülni, hogy ágyon fekve testemmel követtem a hajómozgást. A novorosszijszki kikötőben huzamosan időztünk, itt tértem kissé magamhoz. A további út a Krím-félsziget partja mellett Jaltáig aránylag tűrhetően zajlott le, de boldog voltam, amikor ismét földet éreztem a lábam alatt. Már nem kívántam az utat Ogyesszáig tengeren folytatni, és megelégedtem a Krím megtekintésével. Jaltában horgonyoztunk le, fürödtünk, megtekintettük a nevezetességeket, kirándultunk az Aj Petri-hegy déli nyúlványain elterülő gyönyörű vidékre, és élveztük a nagyszabású jaltai fürdőéletet.

Jaltából egyenesen Moszkvába tértünk vissza. Mivel csak számozott helyeken lehetett utazni, napokat kellett várnunk, míg vonatra szállhattunk. Négy heti utazás után, július végén ismét Moszkvában voltunk, és kipihenhettük az utazás fáradalmait. A városban és a már említett dácsán, Szaltikovkában folytattuk a már megszokott életmódot, fürödtünk és tökéletesítettük orosz nyelvtudásunkat.

Augusztus vége felé már hűvösebbre fordult az idő, úgyhogy a dácsán-lakást fel kellett számolni. Szeptember közepén megnéztem a Kreml előtt elterülő Vörös téren a szokásos nagy körmenetet. Ezt annak emlékére rendezték, hogy 1812-ben Napóleonnak el kellett hagynia Moszkvát. A körmenet alatt sűrű havazás kezdődött - négy hónappal az utolsó májusi havazás után. Már egészen beleszoktunk a moszkvai életbe, amikor november elején váratlanul bevonulási parancsot kaptunk a bécsi vezérkartól. Fájó szívvel csomagoltunk, lejelentkeztünk, elbúcsúztunk ismerőseinktől, és majdnem tíz hónapos oroszországi tartózkodás után tértünk vissza Bécsbe.

A vezérkarnál új beosztást kaptam, mégpedig a nyilvántartási irodában (Evindenzbüro des Generalstabs). Az orosz csoportba osztottak be. Az Evidenzbüro akkori vezetője már Hranilovic ezredes volt, akit még Szófiában ismertem. Elődje Urbanski ezredes a Redl-ügyből kifolyólag Ferenc Ferdinánd főhercegnél kegyvesztett lett. A bigott főherceg rossz néven vette, hogy alkalmat adtak Redlnek az öngyilkosságra. Osztályfőnököm Zemanek vezérkari alezredes lett, velem együtt hasonló beosztásba kerültek még Zagórski és Boldeskul századosok. (Zagórski százados a háború alatt a lengyel légióhoz került, az 1918-ban megalakult Lengyelországban nagy szerepet játszott. Azokból a családokból származott, amelyek egykor a lengyel trónra is aspiráltak. Később politikai ellentétbe került a vezető körökkel, és gyalázatos módon agyonütötték.)

Új beosztásomban lázasan igyekeztem, az orosz hadseregről és a katonaföldrajzi viszonyokról minél hamarább tiszta képet nyerni. Szerkesztettem egy - az új táblázatokkal is ellátott - tájékoztatót az orosz hadseregről, ami még a háború előtt segédletként a csapatokhoz került. Sok hasznát vettem táblázataimnak - ahogy ezt még később kifejtem -, melyek alapján a sokféle vállpántokról, jelvényekről és feliratokról pontosan meg lehetett állapítani, hogy az orosz katonaegyén melyik csapattesthez vagy brancshoz tartozik. A hivatalos orosz katonaújság, a Ruszkij Invalid figyelmes tanulmányozásával sikerült az orosz újonckontingenst évekre visszamenőleg megállapítani. A különben szigorú orosz katonai cenzúrának nyilván elkerülte a figyelmét, hogy az egészségügyi főnökség statisztikai adatai alkalmasak következtetések levonására. A statisztika ugyanis azt tartalmazta, hogy a bevonult újoncok között hány %-nál állapítottak meg trachomát, nemi bajt stb. Ezekből az adatokból számítottuk ki évtizedekre visszamenően az újonckontingens létszámát.

1914 áprilisában egy hónapra szabadságot kértem Oroszországba. Kíváncsi voltam, hogy miként tudom az akkori ismereteimet az orosz hadseregről értékesíteni. Utazásom hivatalos indoklása az volt, hogy szeretném a húsvéti ünnepeket újból Moszkvában tölteni.

Bécsből április elején indultam, de ezúttal nem Varsón keresztül, hanem Granicától a széles nyomtávú vonalon, Radom, Ivángorod, Breszt-Litovszk érintésével egyenesen Moszkvába. Ismerőseimnél szálltam meg azzal, hogy már az első napon a rendőrségen és a konzulátuson jelentkezem. Délután érkeztem, de már reggel rendőr jelent meg nálam azzal, hogy nem a kerületi rendőrkapitányságon, hanem a kormányzósági hivatalnál kell jelentkeznem, mert még 1913/14-re érvényes, egy évre szóló útlevelem volt. Másnap első utam a hadkerületi parancsnokság vezérkarához vezetett, ahol bejelentettem magam Rajszki századosnál. Várnom kellett egy kis időt, amíg Rajszki egy másik százados kíséretében bejött. Az üdvözlés nem volt olyan szívélyes, mint 1913-ban, hanem szigorúan hivatalos. Kényes és részletes kikérdezés kezdődött. Először azt kérdezte, hogy miért jöttem újból Moszkvába. Kijelentettem, hogy a húsvéti ünnepekre, tisztán magánlátogatásra érkeztem, hogy itt és itt szálltam meg, hogy Moszkvát el nem hagyom, és ekkor és ekkor ezzel a vonattal utazom vissza közvetlenül Bécsbe. Kérdezte, hogy milyen beosztásban vagyok. Feleltem, hogy bizonyára már értesült róla és tudja, hogy az Evidenzbüroban. Mondta, hogy bizonyára jól vagyok tájékozódva az orosz hadseregről. Erre azt válaszoltam, aligha hiszem, hogy annyira jól, mint ahogy az oroszok a mi hadseregünk felől. Ezután olyan kérdéseket tettek fel, melyekből sejteni lehetett, hogy kémszolgálatra akarnának beszervezni. Ez nem lett kimondva, de e körül forgott a beszélgetés. Mindig visszakanyarodva a már feltett kérdésekre, látván, hogy nem jutnak a kívánt célhoz, végül azt kérdezte: "Cherche la femme?"^[14] Erre azt feleltem neki, hogy igaza van.

Az osztrák-magyar főkonzul nem fogadott valami kegyesen, különösen akkor, amikor elmeséltem a vezérkarnál szerzett tapasztalatokat. A konzul nagyon félt, hogy látogatásomból kellemetlenségek származnak, és felkért, hogy többé ne járjak a konzulátusra, mert biztosan figyelnek. Sejtelmei valódiságáról nyomban meggyőződtem. Amikor elhagytam az épületet, és villamosra akartam szállni, láttam a megállónál egy embert, kinek az arca ismerősnek tűnt. Azonnal sejtettem, hogy nyomozóról van szó, aki engem követ. A megállónál három villamosreláció közeledett. Hagytam elhaladni néhány kocsit, és figyeltem, hogy ez az ember sem száll fel. Amikor a kívánt kocsira - már mozgásban - felléptem, az illető is felszállt. Célomnál a már induló kocsiról szálltam le, és íme, ő is leugrott. Most már biztos voltam, észrevettem, hogy nem csak egy, hanem két nyomozó követ engem mindenhova, sőt éjjel-nappal egy-egy nyomozó pár. Ha bementem egy üzletbe vagy házba, akkor a bejárattal szemben akár órákon keresztül vártak. Ha kávéházba mentem, akkor a szomszéd asztalhoz ültek, ha ismerősömmel találkoztam, akkor az egyik engemet, a másik az ismerősömet követte. A végén már úgy ismertem őket, hogy rájuk mosolyogtam, de nem szólítottam meg őket, amitől ismerőseim óvtak.

Moszkvai tartózkodásom kellemesen és zavartalanul zajlott le. Újból élveztem az orosz húsvétot szórakozásaival, látványosságaival együtt. Voltam színházban és moziban, részt vettem egy bálon (ahol ismerőseimet azzal szórakoztattam, hogy a felállított rendszerem segítségével megállapítottam az ott lévő tisztek fegyvernemét és csapattestét...), meglátogattam ismerőseimet, részt vettem egy repülőnapon, és április végén, a vezérkarnál bemondott napon és vonattal visszatértem Bécsbe - nem kis szorongással, hogy vajon sikerül-e a határon simán átjutnom. Amit Oroszországban katonailag látni és megállapítani akartam, a fejemben volt, így nem kellett félnem az esetleges átkutatásoktól. Pedig meglepően sokat láttam, hallottam, tapasztaltam anélkül, hogy kémkedtem volna. Mindezt a legszigorúbb megfigyelés közepette tettem. Ez is bizonyítja, hogy egy katonailag képzett ember, aki tudja, miről van szó és mi a fontos, veszélyeztetés nélkül jóval nagyobb szolgálatot tehet, mint akármilyen kém, aki pénzért, de kellő tudás nélkül indul neki ilyen feladatnak. Mosolyognom kell olvasás közben a kémtörténetekben előforduló naivitásokon.

Fel kívánom sorolni, hogy mi mindent jelenthettem a vezérkarnak Bécsben, s ebből következtetni is lehet, hogy nem is annyira indokolatlan a "vasfüggöny", a figyelés és a korlátozó intézkedés, amit Oroszországban felállítottak és alkalmaztak. Nos, mit is állapítottam meg 1914 áprilisában Oroszországban? Híreink voltak arról, hogy felhagyták Ivángorodot, mint erődítményt építeni, de Breszt-Litovszkot kiépítették. Ivángorodon átutazva láttam, hogy a sáncokat felszerelték ágyúkkal, és a munkásosztagok az erődítés kiegészítésén dolgoznak, tehát Ivángorodot mint erődítményt nemhogy felszámolták volna, hanem tovább építették. Breszt-Litovszkról az a hír járta, hogy egy harmadik erődítési öv kiépítése folyik. Moszkva felől átutazva körülbelül a 15. kilométerkőnél észrevettem, hogy mintegy 30 fokos szögben egy köves út vezet a vasúti pályához, amely mellett lövegcsövek feküdtek. A vasúttól kb. 1-2 kilométerre, ezen út mellett, földhányásokat láttam. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a vonalban folyt a harmadik erődítési öv kiépítése.

Az orosz hadseregre nézve is jutottam információhoz. Alkalmam volt egy ismerős tüzérkapitányánál egy fényképalbumot látni a moszkvai hadkerület téli gyakorlatairól. Az album új fegyverekről és felszerelési tárgyakról is sok képet tartalmazott. Ismerőseimnél találkoztam egy emberrel, aki a kijevi hadkerületben szolgált, és éppen leszerelt. Elmondta, hogy a csapat majdnem hadilétszámra van feltöltve. Azzal büszkélkedett, hogy milyen jól tájékozottak az osztrák-magyar hadseregről, Galíciáról és a határsávról.

Moszkvából a varsói gyorssal utaztam, Lukowon át kellett szállnom az Ivángorod-Radom-Granica-Bécs között közlekedő vonatra. A pályaudvaron az ottani hadosztály négy ezredének különítményét láttam. Vonatra vártak a katonák. Miután sem a varsói, sem a breszt-litovszki vonalra sem szálltak fel, nyilvánvaló volt, hogy a lublini vonatra vártak, szálláscsinálók voltak, akik már április végén a lublini hadtest összpontosítására indultak. Radomon és Kielcen átutazva a pályaudvaron nagy civil csoportokat láttam a jellegzetes katonaládákkal, szibériai altisztek vezetése alatt. Nyilvánvaló, hogy már akkor megkezdték a lengyel terület fegyveres szolgálatra fogható férfiainak a kiürítését Szibériába.

A moszkvai repülőnapon az orosz repülők nagyszerű mutatványait szemléltem meg, különösen Sikorski bravúros műrepülése ragadott meg. A vonaton, az étkezőkocsiban asztalomhoz négy fiatal tiszt telepedett. Az egyik elmesélte, hogy Petersburgban végezte el a repülőiskolát. Közölte, hogy hányan voltak hallgatók, milyen tantárgyakat tanultak, kit hova osztottak be (felsorolta majdnem az összes orosz repülőalakulatot), és elmondta, hogy a breszt-litovszki ballon-osztaghoz vonul be. Ezzel a gazdag híranyaggal hagytam el Oroszországot, és sima vám- és útlevélvizsgálat után szálltam fel Granicán a bécsi osztrák gyorsra. Fellélegeztem, amikor biztonságban éreztem magam, mert a tapasztalatok alapján orosz földön határozottan ellenséges országban éreztem magam - mintha a három hónapra rá bekövetkezett háborúra készült volna, ami tényleg be is következett.

Visszaérkezésem után Bécsben a vezérkar nyilvántartó irodájában folytattam szolgálatomat. Szórakozásaim közé tartozott, hogy játszottam a tiszti kaszinó egyik kuglizó társaságában. Itt ismerkedtem meg Gömbös Gyulával, aki akkor a hadiiskola hallgatója volt, valamint Reichelttel, későbbi feleségével.

1914 júniusában behívtak a vezérkar törzstiszti vizsgájára, az írásbeli feladattéma kidolgozására. Itt mutatkozott meg az előnye annak, hogy a hadiiskolát kiváló eredménnyel végeztem el. A vizsgára és az őrnagyi előléptetésre a kiváló eredményt elért tisztek egy vagy fél évvel előbb kerültek, viszont a sikeres vizsga még nem nyújtott garanciát a vezérkari testületben való maradásra. Az írásbeli vizsga után a tisztek csapatokhoz lettek beosztva, innét hívták be őket a következő évben szóbeli vizsgára. Ez nagyon humánus megoldás volt, mert a nem megfelelőek a csapathoz visszatértek, míg a megfelelőek a csapattól újból a vezérkarhoz lettek beosztva. A vizsgán az osztályozásnál egy nagyon furfangos formula létezett, amely lehetővé tette, hogy a nem kívánatos elemeket a vezérkarból kirekesszék. A formula a következő volt: "Prüfung bestanden zur Weiterbeforderung im Generelstab nicht empfohlen". (Eredményesen vizsgázott, előléptetésre a vezérkarba nem ajánlva.) 1912-ben, amikor a vizsgabizottsághoz tartoztam, előfordult egy ilyen eset Englisch-Ropparics századossal. Kifejezetten semita típus volt, vagyonos és igen okos. Hogy alakja mennyire feltűnően kellemetlen volt, bizonyítja az is, hogy amikor harcászati lovaglás után Bécsben a kiindulópontra visszatértünk, a suhancok egy csoportja azt kiabálta: "Wann kommt denn der Balde?" ("Mikor jön az a hízott?") - előzőleg azonban a nagy megerőltetéstől kidőlt...

Júliusban egy évi csapatszolgálatra vonultam be a kremsieri 25. Landwehr ezredhez. De alig jelentkeztem új szolgálati helyemen, meggyilkolták Ferenc Ferdinándot és feleségét Szarajevóban. A feszültség növekedett, és a háború elkerülhetetlennek látszott. Hadibeosztásom a hadsereg-főparancsnokságon volt. Bécsbe utaztam, hogy azonnal kéznél legyek.

Egy érdekes tényt kívánok megemlíteni. Az Evidenzbürónak volt egy titkos szolgálata, amely közvetlenül a távíró és a távbeszélő vonalakhoz kapcsolódott, és lehallgatta az azon folyó forgalmat. Akkor, július végén a német vezérkartól egy távirat érkezett, amely felszólította az osztrák-magyar vezérkari főnököt (ezt a beosztást már ismét Conrad töltötte be), hogy a Monarchia semmi esetre se rettenjen vissza a háborútól, ne engedjen Szerbiának, mert most kedvező a pillanat a leszámolásra, biztos lehet, hogy Németország szövetségesi kötelességének eleget fog tenni. Ezt azért említem, mert később Németország hangsúlyozta, hogy a Monarchia volt a háborúért felelős, és Németország csak a szövetségi kötelességének az áldozata volt. Dehogy! Felbujtója és kezdeményezője volt. Mily rövidlátó is a német felfogás, amit az is bizonyít, hogy az utolsó pillanatig mereven ragaszkodott nézetéhez, amely szerint Olaszország és később Románia ki fog tartani a Hármas Szövetség mellett.