IV. fejezet
A világháború (1914-1918)

1914 augusztusában kitört a háború. A hónap közepén indult a hadsereg-főparancsnokság különvonata Przemyślbe, a főparancsnokság első székhelyére. A hadműveleti osztályon nyertem beosztást, feladatom az ellenséges helyzet nyilvántartása volt. (A hadműveleti osztály összeállítását lásd aláírások formájában az ezüst cigarettatárcán.) Szeptember elején meglepetésemre a főparancsnokság rádióállomása lehallgatott orosz rádiótáviratokat terjesztett elő. Lassan hozzáfogtam a táviratok fordításához. Azonnal láttam, hogy milyen fontos anyagot tartalmaznak. Conrad minden más munka alól felmentett, és megbízott, hogy csakis a lehallgatott orosz táviratokkal foglalkozzam. (Az orosz rádióállomások lehallgatásával és desifrírozásával összefüggő tevékenységemmel egy külön könyvben foglalkozom. Ez a "Láthatatlan kém" címet viseli. 1939-ben Berlinben akartam kiadni, de a német vezérkar rátette a kezét, mert nem akarta ezt a kényes témájú, bár a rádiósok számára tanulságos könyvet megjelentetni. 1945 januárjában viszont az orosz vezérkar vette át e könyv másolatát, az összes általam desifrírozott (18) eredeti orosz kulccsal és kb. 12 000 megfejtett rádiógramm másolattal együtt. A könyvet oroszra fordították, s mint vezérkaruk titkos segédletét használták. Nyomára akadtam 1949-ben, amikor vezérkarunknál az orosz "magasabb parancsnoknak" szóló szabályzatot magyarra fordítottam. Ha még megélem, szándékozom e könyvet rekonstruálni, mivel a piszkozataim még megvannak. Csatolom az életrajzomhoz a Tiszti Kaszinóban tartott előadásomat, melynek címe: "Az orosz rejtjelkulcsok megfejtése és annak jelentősége a világháborúban".)

Az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének vezérkara, 1914.

Éjjel-nappal készenlétben kellett lennem a lehallgatott anyag feldolgozására. Szeptember elején a főparancsnok, Frigyes főherceg, Károly főherceggel és a szűkebb vezérkarral Grodek környékére indult, hogy szemtanúja legyen a csatának. A város főterén néhány fán a kémek tetemei himbálóztak. A csatatér érdekes látványt nyújtott, éppen a tartalék parancsnoka jelentkezett, figyelhettük a tartalék előnyomulását, amint tüzérségi tűzbe kerülve szétbontakozott és folytatta útját előre. Az a hely, ahol megálltunk, miután elhagytuk, rövidesen az orosz tüzérség tüzébe került.

Przemyślbe való bevonulásunk után érdekes jelenetnek voltam a résztvevője, amely egyben utal Károly főherceg jellemére is. A főherceg, aki észrevette, hogy az udvaron megjelent a vöröskeresztes Hadik grófnő, megkért, hogy gyorsan terítsek ki egy nagy térképet, hogy annak tanulmányozásába mélyedve elkerülhesse, hogy Hadik grófnővel szóba kelljen állnia. Ez sikerült, de nagyon gyerekes benyomást tett a jövendő király ezen viselkedése.

Amikor a hadsereg-főparancsnokság szeptember közepén elhagyta Przemyślt és ideiglenesen Neusandezre költözött, majd onnan visszament Teschenbe, parancsot kaptam, hogy a főparancsnokság automobilizált rádióállomásával (szétszedhető, 45 méter magas Leider-árbóc) maradjak vissza, minél közelebb az ellenséghez, folytassam a lehallgatást, és jelentsem közvetlenül a főparancsnokságnak az eredményeket. Beosztották mellém az önkéntes autóstestület egy kocsiját és mint fedezetet, a főparancsnokság őrzászlóaljának egy szakaszát (a 73. egri szudétanémet ezred zászlóalját). A főparancsnokság távozása után, szeptember 13-án indultam én is az első álláspontomra, Dynowra. Szomorú látványt nyújtott a Przemyśl vára előtti terep ostromra való előkészítése, amikor is minden erdőt letaroltak, és minden építményt a földdel tettek egyenlővé annak érdekében, hogy a vár tüzérégének, teljesen szabad legyen a lőtere, az oroszoknak pedig semmi fedezék ne jusson.

Dynowban felállítottam a rádióállomást, ami mint pontosan begyakorolt tevékenység, 1-2 órát vett igénybe. Megkezdődött az éjjel-nappal folyó lehallgatás. De hogyan továbbítsuk a híreket a főparancsnokságnak? Felszedtük egy birtokosnál a távbeszélő készülék vonalát, arra próbáltunk rákapcsolni. Az egyik vezetéken orosz beszédet hallottunk. Végül sikerült egy vezetékhez kapcsolódni, mely Neusandez felé vezetett. Viszont sehogy sem sikerült a főparancsnokságot megkapni. Közben halmozódtak a jelentések, és megfejtettem az első orosz rejtjelkulcsot.[15]

Az összeköttetés és az általános helyzetről való tájékozottság hiánya nyomasztóan hatott. Éjjel-nappal hallottuk a tőlünk egy kilométerre fekvő országúton a csapatok és a vonatok nyugati irányú szüntelen mozgását. Jelentkezett nálam egy kb. 100 vágómarhát számláló csorda parancsnoka, és kérdezte, hogy hova menjen. Przemyslbe irányítottam, abban a reményben, hogy még a vár körülzárása előtt beérkezik. Végre szeptember 17-én megérkezett a főparancsnokság egyik vezérkari tisztje, aki autójával már 2 nap óta keresett. Azt mondta, hogy legfőbb ideje visszaindulni, mert az oroszok bármikor megjelenhetnek. Átadtam neki az összegyűlt híranyagot, és azonnal indultam Neusandez felé. A most következő idő nagyon izgalmas lett, december közepéig 15-ször változtattam állomáshelyet.

Először a 3. hadsereg vonulási körletében Grybowig haladtam, amikor háromszor változtattam helyet. A menetek zuhogó esőben, teljesen felázott utakon, visszavonuló csapatokba beékelve, kínos lassúsággal történtek. Grybowról átszaladtam Neusandezbe, a főparancsnokságra, referálni tevékenységemről, sikereimről. Sürgősen kértem egy második rádióállomást, hogy lépcsőzetesen változtathassam álláspontjaimat, anélkül, hogy a lehallgatás megszakadna. Meg is kaptam a 17. kocsizó rádióállomást egy 18 méter magas árboccal. Most aztán követtem a 4. hadsereget, amely a San felé nyomult előre, egészen Lancutig, amikor is háromszor változtattam állást. Az utak egyre rosszabbak lettek, és egyes helyeken teherautóimat ökrökkel kellett kivontatnom a feneketlen sárból. Most már olyan terepen haladtunk át, ahol már oroszok voltak. A rombolások mind sűrűbben tűntek elő, lerombolt házak, felrobbantott hidak, lövészárkok keresztezték utunkat. Szomorú képek tárultak elénk: egy hirtelen elhagyott gyermekszoba, ahol a játékok még a földön hevertek, szobák emberi tetemekkel, elhullott lovak, lövészárkok tele piszokkal, elhagyott orosz fegyverekkel.

Lancutban a 4. hadsereg parancsnokságán József Ferdinánd főhercegnél jelentkeztem értékes híremmel. Nagyon szívesen látott vendég voltam, de még október vége felé megtudtam, hogy a Visztulától északra megindult orosz gőzhengerre való tekintettel nemsokára vissza kell vonulnunk. Kezdődött a keserves hátrálás Wadowicéig, amikor hétszer változtattam álláspontomat. Deprimálóan hatott rám a lakosság szomorú, szinte szemrehányó viselkedése. Ekkor csatlakozott hozzánk egy csomó kutya is. Hasznosítottuk őket mint őrkutyákat, hűségesek és megbízhatóak voltak. Így szereztem be a Hary nevű kutyámat is.

Szomorú látvány tárult elém Krakkótól délre, ahol a Kaiam-kastélyban rendeztem be álláspontomat. A tulajdonos éppen elhagyta hajlékát, és megkért, hogy őrködjek kastélyának épsége felett. Szigorúan be is tartottuk az ígéretünket, de hiába. Másnap, az esti órákban egy népfelkelő dandár érkezett, éppen a harcból. A katonák, mint egy sáskaraj, lepték el a kastélyt, s amikor másnap reggel elvonultak, szomorú kép tárult elém. Minden szobában piszok, elszórt szalma, feltört szekrények, melyeknek tartalma a földön hevert. Vége volt a rendnek, s biztosra volt vehető, hogy a következő megszálló már a lovait is elszállásolja a szobákban. Wadowice volt a visszavonulásnál a legkeletebbi pont. A piactéren folyt a kémek felakasztása. Nem voltam rá kíváncsi. Hány ártatlan ember végezte így az életét?! Nem kellett sok bizonyíték, hogy egy embert kémnek nyilvánítsanak és kivégezzenek.


A 30,5-es mozsarak felállítása



A limanowai csatatér
1914 decemberében




Az első vonalak a keleti fronton, 1915.

A limanowai csata után, valamint azt követően, hogy a Visztulától északra visszavetettük az orosz gőzhengert, megfordult a kocka, és újból előrenyomultunk. A Dunajec mentén azonban ismét megmerevedtek a vonalak, és hadműveleti szünet állott be 1915 tavaszáig. Egy közbeiktatott megállás után téli üzemeltetésre állítottam fel rádióállomásaimat a Brzesko melletti Okoczimben, az ottani sörgyárban. A kastélyban a 4. hadsereg parancsnoksága rendezkedett be téli szállásra. Sör, sajnos már nem akadt a gyárban, mert amikor az oroszok átmenetileg elfoglalták, a szembenálló 3. hadsereg parancsnoka, Radko Dimitrijev parancsára az egész sörkészletet kiengedték, hogy a megszálló orosz katonák le ne részegedjenek. Öt hónapos kóborlás után végre kényelmesebben berendezkedhettünk, nyugodtabban dolgozhattunk. A lankás terepen és az erdőkben alkalom nyílott szórakozásra, síelésre és vadászatra. Itt kerültem össze Viktor öcsémmel is, aki mint tartalékos főhadnagy, a 4. hadsereg parancsnokságánál teljesített szolgálatot. Karácsonykor felkerestük a keletre felvonuló 30,5-es mozsarak állásait, néhány kilométerre tőlünk.

Éppen december 24-e délutánja volt, amikor a tüzérek az első lövést leadták a Dunajec körüli orosz állásokra. Az első lövedékekre krétával ráírták: "Frohe Weihnachten", azaz "Boldog karácsonyt!". Figyelhettük a pontos, hatalmas becsapódásokat. Ugyancsak állásba hoztak Brzeskótól északra az erdőben egy 42 cm-es, vasúton szállított messzehordó ágyút. Lövései a messze fekvő Tarnowot érték, és nagy zavart keltettek, az ott berendezkedett orosz parancsnokságok azonnal elhagyták a várost.

Orosz hadifoglyok 1915 májusában

Mind a karácsonyt, mind a szilvesztert a 4. hadseregnél lévő rádiós tisztekkel együtt ünnepeltük meg. Éjfélkor szörnyű lövöldözés kezdődött. Az első hír szerint a kozákok áttörték a frontot. Nemsokára azonban kitudódott, hogy a Brzeskóba került német hadosztály pékoszlopa adta le az újévi lövéseit. Erre a szomszédos osztrák-magyar vonatrészlegnél tört ki a pánik, és általános lövöldözés indult. A fejünk felett csak úgy fütyültek a golyók. A csapatomat készenlétbe helyeztem, és a helyzet tisztázására járőrt küldtem ki Brzesko irányába. A helyzet hamarosan tisztázódott, a lövöldözés elcsitult, s folytattuk kis ünnepélyünket. A lövöldözésnek Brzesko lakosai közül egy áldozata volt.

Okoczimi tevékenységem nagyon produktívnak mutatkozott, már a 15. orosz rejtjelkulcs megfejtésénél tartottam. Kényelmesen berendezett szobámban sokszor éjszakákon át dolgoztam (különösen, ha az oroszoknál megváltoztatták a rejtjelkulcsot). Nagyon buzdított a munkára, ha a mellettem lévő társalgóban a szolgálatmentes tisztek járatták a gramofont és énekeltek, szórakoztak. A megfeszített munkámhoz szinte igényeltem a szomszéd szobából kiszűrődő pezsgő életet. Okoczimi tartózkodásom idejére esett Swen Hedin látogatása, amelynek emlékére egy dedikált fényképet is kaptam. Közben megszemlélte a 4. hadsereget Frigyes főherceg is. Ellátogatott hozzánk Schamschula tábornok, a híradó csapatok felügyelője. Referálásaim alkalmával többször találkoztam a 4. hadsereg parancsnokával, József Ferdinánd főherceggel. Nem tűnt túl szellemesnek, amikor így: "Prosit Neujahr", vagy hasonló módon üdvözölt. Kíséretéhez tartozott egy csinos császárlövész. A fiúról a rossznyelvek azt állították, hogy a főherceg személyes kiszolgálója.

Beköszöntött 1915 áprilisa. Híre járt, hogy arcvonalszakaszunkra érkezik Mackensen, a 11. német hadsereggel, és nagy támadásra készül. Április második felében megkezdődött a német hadsereg felvonulása. Az átcsoportosítást nagy titokban tartották, és semmi jel nem mutatott arra, hogy az oroszok valamit is megsejtettek. Természetesnek tekintettük, hogy a hadműveletek alatt a súlypont Mackensen hadseregénél lesz. Ezért kaptam parancsot április végén, hogy induljak rádióállomásaimmal Jaslóba Mackensenhez, és a továbbiakban hadseregét kövessem.

Több mint négy hónapos Okoczimben való tartózkodás után május 1-jén lebontottam állomásaimat, könnyű szívvel búcsút vettem a 4. hadseregtől, és végre ismét megkezdődött a mozgalmas élet. Nagy ünnepnap volt ez akkor számomra, mert előléptem vezérkari őrnaggyá, miután már novemberben megkaptam az első kitüntetéseimet, a hadiékesítésű érdemkeresztet és a vaskeresztet. Az elsőt a főparancsnokság nyilvántartási osztálya állományából elsőként kaptam meg, a másikat Hindenburg sikeres tannenbergi és Mazuri-tavi hadműveleteiért. Ezek nagymértékben az általam megfejtett orosz rejtjelkulcsokkal desifrírozott orosz parancsok ismeretének voltak köszönhetőek. Zakliczynon és Moderowkán át utolértük Mackensen parancsnokságát, amely időközben Jaslóba ment előre. Útközben kereszteztük az egykori orosz védővonalakat, amelyeket az ellenfél az először alkalmazott többórás pergőtűz után hagyott el sietve. Moderowka faházait tövig leégve találtam. Rossz emlékeim közé tartozott az 1912. évi gyakorlat alkalmával ott töltött éjszaka, amikor a poloskák és a bolhák szinte agyonkínoztak.

Amikor Jaslóban betoppantam Mackensen parancsnokságán egy szobába, egy halálfejű tábornokra akadtam, aki belépésemkor íróasztaláról felnézve kurtán kijelentette: "Nincs szerencsém az urat ismerni". Már kinn is találtam magam. Seekt tábornok volt, Mackensen vezérkari főnöke. Később a német vezérkarnál való bemutatkozásom után a hírszerzőtiszt, Braune vezérkari százados velem együtt ment Seekthez, akinél én szabályszerűen lejelentkeztem. Megjegyzésemre, hogy az oroszok éppen most váltottak át egy új rejtjelkulcsra, kurtán kijelentette: "Majd meg fogja fejteni".

A rohamos előnyomulás alatt háromszor változtattam álláspontomat, míg végre Jaroslau és Przemyśl között megállapodtam. Mackensen hadserege, mint feltartóztathatatlan ék tört előre - magával ragadva a szomszéd hadseregeket is -, göngyölítette fel az egész orosz arcvonalat a Kárpátoktól a Visztuláig. Az oroszok, akiknek oldalai, szárnyai veszélybe kerültek, kénytelenek voltak visszavonulni Lemberg felé, és feladni a röviddel azelőtt elfoglalt Przemyslt. Egy munkaszüneti nap kirándultam Przemyślbe, és megtekintettem a szörnyű rombolásokat, melyeket először az osztrák-magyar csapatok, majd még alaposabban az oroszok végeztek az erődítményekben.

Przemyśl elfoglalása után hadseregeink folytatták előrenyomulásukat Lemberg felé, ezúttal keleti irányba. Mackensen 11. hadserege a 4. hadsereggel felkanyarodott északra, hogy felszabadítsa a Visztula és a Bug közötti területet az oroszok megszállása alól. Lemberg felé előnyomulva kétszer változtattam álláspontot. Először Krakowiec mellett Nakoniecynében foglaltam állást. Jellemző, hogy a lakosság mennyire féltette és próbálta megőrizni szegényes holmijait. Felástuk a talajt, és a gödörben egy csomó értéktelen tárgyra akadtunk, üveg gyertyatartókra, szentképekre, edényekre.

A további előnyomulásnál keresztülhaladtunk Lembergen, ahol az orosz megszállás után pezsgő élet folyt. Lemberg előtt a Rrzeza Polszka magaslaton hosszú sorban a földre kiterített halottakat láttam, akik tömegsírba való elföldelésre vártak. Volt ezredemnek, az 1. Bécsi Landwehr ezrednek a halottai voltak. Megrendülve néztem az elébem táruló látványt, mely sokkal szomorúbb volt, mint a csatatéren szétszórtan fekvő holttestek látványa.

Útközben lóállományom egy pompás orosz lóval szaporodott, mely kellő ápolás és etetés után a kedvenc lovam lett.

"Családom" 1915 júniusában

Lembergtől én is északnak fordultam. A Potok-kastélyban rendezkedtem be, mely északra feküdt Rawa-Ruszkától. A lakosság soraiban a településen javában pusztított a kolera. Már Przemyślben beoltottak bennünket tífusz és kolera ellen. Egyesek vonakodtak az oltástól, többen meg is haltak közülük. E területen tömegesen éltek zsidók, akik nem hagyták magukat beoltani, áldozataivá is váltak a járványnak. Potokban hosszabb ideig tartózkodtam, mivel a németek támadást terveztek a Zamoscy vonalában befészkelődött oroszok ellen. Gondosan készítették elő, vártak a támadással, míg be nem érkezett a kellő számú tüzérség és a szükséges lőszer. Az időjárás miatt is elhalasztották a támadást, de amikor megindult, biztos volt a siker. Megtanultam becsülni a németek megfontolt, biztosra menő stratégiai és harcászati módszerét.

Láttam, de nem utánoztam a németek beszolgáltatási rendszerét. Ha bevonultak egy helységbe, átadtak a polgári vezetőnek egy listát, melyben felsorolták, mit és mikor kell szállítani. Ha nem kapták meg azt, amit követeltek, behajtották az egész állatállományt, és csak akkor adták vissza, amikor a lakosság a beszolgáltatásnak pontosan eleget tett.

A Potok-kastélyhoz gyönyörű park is tartozott, július lévén, a szabadban háltam és dolgoztam. A hadsereg-parancsnokság német vezérkari és rádiós tisztjei többször meglátogattak. Nagyon tetszett nekik pompás ellátásunk. Egyszer vacsorát rendeztem, s a tábortüzek mellett a különböző nemzetiségű legénységem énekhangversenyt adott; a pálmát az olaszok vitték el.

Végül megindult a nagy támadás, amely persze sikerült, és az orosz arcvonalat megint feltartóztathatatlan mozgásba hozta. A következőkben Lublintól kb. 15 km-re álltam meg huzamosabban. Egy egészen rendben tartott kastély gazdasági épületeiben helyezkedtem el. A kastély ura, egy lengyel gróf családja, nem hagyta el a lakhelyét, és így meg tudta óvni birtokát. Teára voltunk hivatalosak, s a beszélgetés folyamán a grófnő legnagyobb panasza az volt, hogy ezen a télen le kellett mondania a szokott nizzai tartózkodásáról.

Elhelyezésünk a gazdasági épületekben az istállók közelsége- a tisztaság ellenére is rengeteg légy - miatt förtelmes volt. Hegesztőlámpákkal kellett leégetni a szobák mennyezetére milliószámra tömörült legyeket. A hullaszag az orrunkban, s a holttestekre és lótetemekre tapadó legyek látványa annyira hatott ránk, annyira a szemünk előtt volt, hogy napközben nem voltunk képesek meleg ételt enni, s ezért az étkezést estére halasztottuk. De ekkor is tudtuk, hogy a szakácsnak szűrnie kellett az ételt a légytől, s hogy étkezés alatt is, míg a tányértól a szájig emeltük a kanalat vagy a villát, légy szállt rá. Említést kell tennem egy szokásról, bár azt nem itt, hanem egy galíciai kastélyban tapasztaltam. Rendes illemhely hiányában reggel az uraságnál és vendégeinél körülhordtak egy hokedliféle alkotmányt, melybe veder volt szerelve. Ezt a hölgyek, az uraság és a vendégek rangsora szerint beállították a szobába!

Lublin mellett sok bajom volt a német rádióállomásokkal, melyeket nem lehetett rábírni, hogy szüntessék be adásukat, és ne zavarják a vételt, a lehallgatást. A mozgásban lévő oroszok nem értek rá vonalakat fektetni, így a parancsadás és a jelentéstétel főleg a rádióra volt utalva. Ebből kifolyólag tájékoztatásunk az ellenség felől sokszor pontosabb volt, mint saját csapatainkat illetően. Izgalmat váltott ki, ha egyszer a sok orosz hadtest valamelyikének napi helyzete, annak ismerete hiányzott. Ebben az időben nagyon keveset aludtam, mert éjjel-nappal öntötték rádióállomásaim a lehallgatott rádiógrammokat. Ekkor még egy harmadik rádióállomást is kaptam Fuhrmann százados parancsnoksága alatt, aki kiváló szakember volt. Élénken emlékszem egy esetre, amikor Braune százados Lublinból éjfél után szinte szemrehányóan közölte, hogy még a III. kaukázusi hadtest napi helyzete hiányzik. Szerencsére akkor vettem és desifríroztam e hadtest helyzetjelentését.

Lublin előtt a németek lopásait illetően szomorú tapasztalataim voltak. Egy reggel egyik rádióállomásom szekere és egy pár lova tűnt el. Azonnal útnak indítottam autóval a rádióállomás parancsnokát, aki megelőzte a Lublin felé menetelő vonatoszlopot, felismerte szekerét és lovait, és szóváltás nélkül visszahozta alakulatának tulajdonát. Júliusban a főparancsnokság meg akart jutalmazni a nyáron végzett értékes munkámért, és elküldte utolsó láda MUMM pezsgőjét. A küldemény érkezése már esedékes volt, amikor utána kutattam, és a láda útját pontosan megállapítottam. Kiderült, hogy a nyom Mackensen hadseregének hadtápjánál megszakad. Amikor panaszt tettem, a hadsereg-parancsnokságon csak egy sajnálkozó mosollyal találkoztam, bár készeknek mutatkoztak a kárt pénzzel megtéríteni. Mivel ezzel veszteségem nem pótolhatták, nem volt mit tenni, beletörődtem annak biztos tudatába, hogy a hadsereg-parancsnokság maga tette rá a kezét a küldeményre.

Augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján Lublinban meg voltam híva arra a díszebédre, amelyet Mackensen adott ebből az alkalomból. Sok augusztus 18-ára emlékszem vissza, de egy alkalommal sem hallottam olyan találó és magasztaló dicséretet, mint amit akkor Mackensen mondott el. Az asztalnál Seekt mellé, Mackensennel szembe ültettek.

A további előrenyomulás alkalmával megközelítettük Breszt-Litovszkot, Mackensen seregcsoportja eme legerősebb orosz vár bevételére készült. Mackensen parancsnokságát Bialában rendezte be, én három rádióállomásomat Bialától 15-20 km-re nyugatra állítottam fel. Szállásom egy lengyel főúr, ha jól emlékszem, Potocki kastélyában volt. Olvasó és társalgó szobáiban muzeális értékek voltak, ezüstfedelű emlékalbumok, ezüst és porcelán tárgyak. Gondosan őriztük ezeket az értékeket, és elvonulásunk alkalmával mindent a legnagyobb rendben hagytunk ott. Amikor később érdeklődtem, hogy mi lett a kastélynak és értékeinek sorsa, megtudtam, hogy utánunk egy német repülőalakulat szállása lett, és minden mozdíthatót elvittek onnan.

Egész idő alatt, amíg lehallgatással és desifrírozással foglalkoztam, a munkaeredmények és a drámai fordulatok tekintetében is a Breszt-Litovszk előtt eltöltött idő, mint a legérdekesebb maradt emlékezetemben[16], A Mária Terézia-rend iránti kérvényemhez csatolt véleményében Mackensen írásban jelentette ki, hogy "Pokorny őrnagy megfejtései Breszt-Litovszk várakozáson felüli gyors elfoglalását eredményezték." Jutalomképpen augusztus 27-én csatlakozhattam Mackensenhez, amikor elfoglalta a várat, és a város megtekintésére indult. Az oroszok a 40 000 lakosú várost teljesen kiürítették, a faházak, melyekből Breszt-Litovszk állott nagyrészt, még részben lángolva égtek. Akkor még nem sejtettem, hogy két év múlva a vár citadellájában még jó pár hónapot el fogok tölteni.

1915 szeptembere elején Mackensent parancsnokságával együtt a szerbek elleni hadműveletek vezetésével bízták meg, én pedig a főparancsnokságtól parancsot kaptam, hogy rádióállomásaimmal a 2. hadsereg-parancsnokságnál (Böhm-Ermolli a parancsnoka), Brody környékén foglaljak állást. Kivonulásunk előtt Mackensen tiszteletemre Bialában búcsúvacsorát rendezett, melyen mind a marsall, mind a többi vezető személyiség az egészségemre emelték poharukat. Minden egyes felköszöntésnél fenékig kellett kiürítenem poharamat. Az ital burgundi bor volt, amit még Franciaországból hoztak, és csak különleges alkalmakkor szervíroztak. Seekt tábornok azzal a kifejezéssel búcsúzott, hogy "amit a 11. hadsereg a munkájának köszönhet, azt Ön tudja a legjobban". A marsalli vacsora után a vezérkari tisztek "még egy üveg pezsgőre" hívtak meg, amit szó szerint is értelmeztek, de utána sör és pálinka következett. Nagyon emelt hangulatban hagytam el a tiszti kaszinót, a koromsötét kijáratnál pedig a vállamra estem. A jobb kulcscsontom valószínűleg megrepedt, és még hosszú éveken át rosszabb időben fájdalmat éreztem a jobb, "Mackensen" vállamban.



Rádiólehallgató állomás a keleti fronton, 1915.

Kidolgoztam intézkedésemet az állomások lépcsőzetes telepítésére, a lehallgatás folyamatosságának biztosítása érdekében, az áttelepülés alkalmával végzett menet idejére. Az utam Brodyba Lublinon, Krasnystawon, Rawa-Ruszkán és Lembergen át vezetett, s mintegy 500 kilométert kellett megtennem.

A menetre el kellett látnom csoportomat élelemmel is, e célból tisztjeim vadászatot rendeztek. Az elejtett őzbakkal kapcsolatban egy kellemetlen incidens is volt. Indulásunk reggelén elém vezettek egy német gárdatüzért, akit tetten értek, amikor az őzbakot el akarta lopni. Vissza kellett tartanom magam, hogy a szemtelen kinézetű embert pofon ne üssem. Azt mondtam neki, hogy szégyent hozott a német hadseregre. Úgy látszik a bajtársi lopás fogalma, a Kameradschafts-Diebstahl, ami a legbecstelenebb, ismeretlen előtte. Ez a rossz emlék maradt a németekről, akiktől egyébként a hadvezetés szempontjából sokat tanultunk. A német bajtársakhoz, akikkel négy hónapon keresztül résztvevői voltunk a lélekfelemelő hadjáratnak, annyi szép emlék fűzött.

Szeptember 10-én indultunk, a hosszú menet a rossz országúton nagyon fárasztó volt, folyton ki kellett térni a menetelő oszlopok és vonatok elől, és sokáig fülünkbe csengett menetdaluk melódiája. Két dal különösen emlékembe vésődött: "In der Heimat gibt's ein Wiedersehn" (Otthon a viszontlátás), valamint "Es war am Dunajec im Monat Mai, der erste Russen-Schreck war längst vorbei" (A Dunajecen volt május havában, az első orosz-ijedelem már rég elmúlt). Az egyes menetoszlopok körülbelül tíz napos menettel, Lublinban és Lembergben való megállással szeptember vége felé érkeztek Brodyba. A várostól mintegy 10 kilométerre nyugatra egy kisebb kastélyt sok gazdasági épülettel, nagy parkkal és hatalmas sík területtel alkalmasnak találtunk elhelyezésünkre. Itt hosszabb tartózkodásra rendezkedtünk be. A három rádióállomás felállításához tartóhuzalaival együtt nagy terület kellett. Az állomások melletti lehallgató helyiségeket berendeztük fűtésre, telefonon kötöttük össze őket egymással, valamint az én irodámmal. Mindenütt bevezettük a villanyvilágítást, az áramot egy hozzám kiküldött világítási szakasz szolgáltatta.

Így telt el 1915/16 tele, szakadatlan és változó munkával. Nem unatkoztunk, bár eleinte hiányzott a megszokott, mozgalmas élet. Az arcvonalak megmerevedtek, és így főleg a lehallgatás "melléktermékeiből" kellett élni. Viszont ez adta a gondolatot a goniometer-állomás improvizálására, mellyel az orosz rádióállomásokat bemértük.[17]

Brodyban alkalmam volt szórakozásra is, de csak egyszer látogattam meg az ottani katonamozit, mert a zsúfolt nézőtéren förtelmes bűz terjengett. Karácsonykor megkaptam az első háborús szabadságomat, és Kremsierbe utaztam édesapámhoz, ellátogatva Bécsbe is. Furcsa érzés volt másfél évi harctéri szolgálat után ismét kultúrált viszonyok és emberek közé keveredni. Mégis visszavágyódtam embereim közé a harctérre.

Majdnem naponta bementem Brodyba, a hadsereg-parancsnokságra, ahol Wild József százados volt a hírszerző tiszt, aki később magyar országgyűlési képviselő lett. Egyet s mást mesélt hírszerző tevékenységéről. (Egy internált orosz testvérpárt úgy bírt rá, hogy szolgálatába szegődjön, hogy külön táborba helyezte el őket, s az egyik elzárt nővér halálra ítélésének lehetőségével zsarolta a másikat célja elérésének érdekében.) Borzongva állapítottam meg, hogy ilyen foglalkozásra teljesen alkalmatlan lennék. Egy alkalommal felkért Wild, hogy csatlakozzam hozzá a frontra történő egyik kiutazásakor. Egy hadifogoly orosz tiszttől kellett információkat kapnia az orosz helyzetről. Jelen volt az osztrák-magyar tolmács, egy zsidó főhadnagy. Útközben azt súgta nekem az orosz tiszt, hogy az orosz hadseregben zsidó tiszt nem létezik, csodálkozott, hogy a mi hadseregünkben eltűrjük az ilyesmit.

Januárban kidolgoztam egy tanulmányt arról, hogy miként kell a rádiólehallgatást úgy megszervezni az osztrák-magyar-német arcvonal mentén hézagmentesen, hogy az orosz rádióállomások egyetlen mukkanása se maradjon feljegyzetlenül. Javaslatom annyira meggyőző volt és annyira tetszett, hogy a főparancsnokság február végén berendelt Teschenbe és utasított, hogy a rádiócsoportomat adjam át utódomnak, Boldeskul századosnak, és vegyem át a főparancsnokságnál a hírszerző osztály orosz nyilvántartási csoportját, valamint szervezzem meg az egész front lehallgatási szolgálatát. Autóval akartam Lemberget elérni, de a hófúvás ezt megakadályozta, így Brodyból indultam vonaton.

Bensőséges és fájdalmas búcsúzkodás után hagytam el a rádióállomásaimat, melyekkel másfél éves mozgalmas és eredményes munka és sok-sok felejthetetlen élmény fűzött össze. Ezzel befejeződött háborús élményeimnek egy része, amikor meglehetős önállóságot élveztem, és a felelősségvállalásra is számtalan alkalom nyílt. Az utóbbit illetően meg kell említenem, hogy gyakran volt szükségem üzemanyagra, autóalkatrészekre stb. Az útközben talált raktárakban vagy menetoszlopoknál mindig sikerült a szükségest megszerezni, mert megtagadás esetén követeltem annak írásbeli elismerését, hogy az illető saját felelősségére nem szolgáltatta ki a kívánt tárgyat. Ettől pedig mindenki visszariadt és a szolgálatromra állott.

Teschenben Hranilović vezérkari ezredes volt a közvetlen főnököm. Furcsa érzés fogott el, amikor szinte békebeli viszonyok közé cseppentem. Magánháznál kaptam bútorozott szobát, lovaim külön istállóba kerültek. Minden reggel egy órás sétalovaglásra indultam két spicckutyámtól kísérve - akár mint Bécsben a Práterben. Rendes hivatali órák voltak, és rendelkeztem szabad idővel is. Mehettem kávéházba és étterembe, jelen voltak a tiszti asszonyok is, és rendes társadalmi élet alakult ki.

Az osztrák-magyar hadsereg főparancsnoksága Teschenben 1916 márciusában

Hozzáfogtam a javasolt rádiólehallgatás megszervezéséhez immár az egész arcvonalra, később, Románia hadbalépése után Erdélybe és Bulgária arcvonalaira is kiterjesztve. Átszerveztem az orosz front nyilvántartását is, kartotékrendszert fektettem fel. Egy hosszú asztalon kiraktam az orosz parancsnokságok dossziéit az orosz frontnak megfelelően egymás mellé. Ezek tartalmazták az alárendelt egységek dossziéit, melyekbe minden beérkezett hír bejegyzésre került, hogy bármikor kéznél legyen az érdeklődésre számító csapattestre vonatkozó híranyag. Az osztályhoz befutott az összes lehallgatott hír, és megtörtént a kiegészítő és ellenőrző desifrírozása is. Egyéb kémhírek is befutottak hozzám. Azokból láttam, hogy milyen szegényes és megbízhatatlan ez a híranyag a lehallgatott, az úgynevezett "megbízható hírek" anyagához képest. E tekintetben érdekes élményem volt. A hátország határterületeinek hírszerző tisztjei havonta egyszer kaptak egy vázlatot a nyilvántartott orosz helyzetről, hogy alapjuk legyen az általuk bevezetendő kémszolgálat irányítására. Főnököm, Hranilović ezredes felhívta a figyelmemet, hogy milyen értékes híreket küld havonta a nagyszebeni kerület hírszerző tisztje, Izopescu Grecul százados. Ezeket a jelentéseket nagystílűségük miatt azonnal Conradnak terjesztették elő.

Nekem már az első jelentések után gyanús volt, hogy mennyire alkalmazkodnak az előző tájékoztatásunkhoz, úgy hogy az a benyomásom keletkezett, hogy az általunk kapott képet egészíti ki konstruált kémhírekkel kicifrázva. Hranilović nem akart hitelt adni gyanakvásomnak, mégis hozzájárult tervemhez. A következő havi tájékoztató vázlatomba felvettem nem létező csapattestek gyülekezését és irányítását, a XXXIX. orosz hadtestét is. A következő nagyszebeni jelentés meglepő bizonyítékot hozott. Ott is szerepelt a nem létező orosz hadtest azzal a megjegyzéssel, hogy a hírt a bukaresti bizalmi emberétől kapta, akinek kapcsolata van az orosz attaséhoz. Ezzel le is volt leplezve, és nyilvánvalóvá vált, hogy a hírért felszámolt jutalmazás saját zsebébe vándorolt. Hranilović ezredes azonnal Nagyszebenbe küldött az ügy kivizsgálására. Megállapítottam, hogy fiktív kémeknek fizetett ki összegeket, és nem találtam támpontot a híranyag megszerzésének mikéntjére. A hírszerző tisztet letartóztatták. A bécsi bírósági tárgyaláson mint katonai szakértő szerepeltem, és igyekeztem a szerencsétlen ember büntetését enyhíteni. Hangsúlyoztam, hogy tevékenységéből a hadvezetőség szempontjából effektív kár nem származott, nem rossz szándék vezérelte, hanem a pénzszerzés, szorult helyzetében. Később rájöttem, hogy a főparancsnokságunk hírei mégis a hírhedt iasii kémbörzére kerültek, onnan a front mögött Stockholmba, és onnan ugyanazt a hírt az attasék útján újból a főparancsnoksághoz juttatták el. Meg kell jegyeznem, hogy később mégis felállításra került a XXXIX. orosz hadtest, amely megjelent az arcvonalunk előtt. Nem csoda tehát, hogy kémhíreket csak tartózkodással fogadtam, mert a megbízható rádióhírek által el voltam kényeztetve.

A szerb hadsereg leverése és a háborúba lépett románok Erdélyből való kiverése után, amit Falkenhayn hadserege hajtott végre, kiküldtek a Fekete-tengertől a Keleti-tengerig terjedő rádiólehallgatás megszervezése érdekében. Megfordultam Bulgáriában Mackensennél, Kolozsváron és Marosvásárhelyen József főhercegnél. Bulgáriában alkalmam volt látni azt a Duna-flottillát, amely akkor készenlétben állott Mackensen Bukarest elleni támadására, a hídverés biztosítására az átkeléshez.

Visszatérve a főparancsnokságra, nem tudtam kibékülni a nyugodt irodai tevékenységgel, igyekeztem minél hamarabb csapatbeosztásba kerülni. Helyettesítve főnökömet a hírszerző osztály anyagáról gyakran referáltam Conradnak. Erre nagyon alaposan fel kellett készülnöm, mert Conrad bámulatosan tájékozott volt mindenről, azonnal felfogta a dolgok lényegét, máris kész volt véleményével és döntött. Különösen bosszantották a magas rangú dél-tiroli személyek irredenta ízű cselekedetei, és érezni lehetett tehetetlensége feletti dühét, különösen ha egyháziakról volt szó, mert ezekhez a Habsburgok ultravallásos beállítottsága miatt nem lehetett nyúlni.

Teschenben Conraddal - mint fiatal házassal - második felesége, Gina volt. Az elsőtől elvált. Ginához régi szerelem fűzte. Emlékszem, hogy 1912-ben egy vezérkari utazás alkalmával milyen ideges volt, hogy a Grazon áthaladó vonatot le ne késse. Láttam Grazban, hogy érkezésekor Gina már a pályaudvaron várta... Amikor 1916-ban Teschenbe jött, nem lehetett megakadályozni, hogy más tiszti asszonyok is odajöjjenek.

Nekem, aki hozzászoktam a mozgalmas háborús élethez - mint már említettem -, nem ízlett a tescheni békés életmód, és ismét a harctérre kívánkoztam, különösen a számomra még ismeretlen olasz hadszíntérre. Kérésemnek eleget tettek, és augusztus elején zászlóaljparancsnok beosztást kaptam az Asiago területén harcoló 26. Landwehr ezredhez. 1916. augusztus 9-én indultam Teschenből Trientbe, ahol Jenő (Eugen) főherceg hadsereg-parancsnokságánál jelentkeztem, amely a Monte Interrotto lábánál helyezkedett el. Gyalog indultam a kb. 1500 méter magas helyen elhelyezett dandárparancsnokságra, melynek parancsnokával, Ellison tábornokkal megszemléltük a frontszakaszt. Este érkeztem a 26. Landwehr ezred II. zászlóaljához, melynek a parancsnokságát átvettem. Augusztus 14-én fél három órakor riasztották a zászlóaljamat azzal a paranccsal, hogy váltsam fel a Monte Katzen állásban lévő zászlóaljat. Koromsötétben kapaszkodtunk fel a hegyre, és a dandárparancsnokság harcálláspontján keresztül érkeztünk az állásunk mögötti területre. Miután veszteség nélkül estünk át egy olasz tüzérségi rajtaütésen, segédtisztemmel ás századparancsnokaimmal előre mentem az állásba, azt bejártuk és megbeszéltük a felváltás részleteit. Elhatároztam, hogy nem másnap reggel - mint ahogy el volt rendelve -, hanem még aznap este végrehajtom a felváltást. Így is történt, és az éj folyamán mindenki a helyén volt. Különös szimatom adta az ötletet az esti felváltáshoz. Másnap hajnalban 5 órától délig az olaszok pergőtűz alá vették az egész területet, amelyen a felváltás alatt át kellett volna haladni. A tüzérségi előkészítés utáni olasz rohamot az állásban már berendezkedett embereim könnyen visszaverték.

Állásom az 1550 méteres Monte Darolo egyik előreugró hegyormán feküdt. Elhelyezkedése azért volt az olaszok számára különösen kellemetlen, mert az attól délre fekvő állásaikat Bosco és Vamporovere felé oldalozta. Erre a célra zászlóaljam körzetében külön be volt állítva két 9 cm-es tábori ágyú, állásom egyébként is gazdagon el volt látva 9, 15 és 22 centiméteres aknavetőkkel. Minden nap végigjártam a mintegy 1500 lépés hosszú állásomat, melyhez még egy 350 lépésnyi jött hozzá később a szomszédtól. Harcálláspontom mintegy 300 lépéssel volt a közép mögött. Bizony, nagy volt ez a kiterjedés egy zászlóalj számára, amikor 3-4 méter jutott egy emberre. Az én napi teljesítményem is nagy volt, amikor 3-4 kilométert kellett részben fedezéktől-fedezékig szökellnem, vagy árokban kúszva megtennem. Nem lettem volna azonban nyugodt, ha nem járom be naponta az egész állásomat, ha nem szemrevételezem a saját és ellenséges építkezéseket, műszaki munkákat, ha nem látjuk egymást kölcsönösen embereimmel.

Naponta egyszer kaptunk ellátást, olyan idő tájban, ami az ellenséges harctevékenységtől függően a legalkalmasabbnak mutatkozott. Az ellátás ebédből (leves, hús és főzelék), kenyérből, 1 csajka kávéból és 2 üveg vízből állott fejenként. Málhás állatok hozták fel az Assa-völgyben lévő ezredparancsnokságtól, mintegy 3-4 km távolságból 500 métert kapaszkodva fel a hegyre. A koszt persze nem volt változatos, a leves szárított (kukacos) zöldségből készült, a hús néha büdös volt, a főzelék rendszerint káposztából állott. A víz felét, amit kaptam, tisztálkodásra fordítottam, a magammal hozott gumi mosdótálban. Nagyon kellett, mert hálóhelyem az Asiagóban rekvirált dívány volt, melyben poloskák és tetűk tanyáztak. Amikor a kavernába költöztem, szalmazsákkal cseréltem fel, de itt is naponta rendeztem tetűvadászatot.

Mindennapos észrevételezéseimet, írásbeli jelentéseimet többször rendkívüli események tarkították. Az augusztus 14-i pergőtüzet már említettem. Ekkor az olaszok szétlőtték a századokhoz lefektetett távbeszélővonalakat. Gyakran kaptunk tüzet az úgynevezett csimbum ágyúkból, amikor a kilövés és a becsapódás zaja egybeesett.

Augusztus 18-án ünnepeltük a császár és király születésnapját. A legénység már 17-én este háromszoros éljennel éltette Ferenc Józsefet. Erre persze az olaszok éktelen lövöldözéssel feleltek, nem tudván mire vélni a kiabálást. Egy ezt követő támadástól féltek. Egy másik napon viszont bennünket ért meglepetés, mert este nem indult meg a szokásos puskalövöldözés, s a figyelőőrseink az olaszoknál papot észleltek; teljes, szinte riasztó csend honolt. Teljes készültségben voltunk egy esetleges támadás visszaverésére. Két óra elteltével azonban mégis megindult a szokásos lövöldözés, és nem történt semmi.

Augusztus végén a dandár parancsnoka, Ellison tábornok rajtaütést tervezett az olaszok ellen, hogy a Monte Katzen lévő állásokat előbbre tolja. Alkalmat akart nekem adni, hogy ne csak a rejtjelezések megfejtésével, hanem egy haditettel is szerezzem meg a Mária Terézia-rendet. E célból még egy csomó aknavetőt kaptam. Szeptember 4-én rendeztem meg az aknavetők belövését, leadtam a 9 cm-esekkel, a 22-esekkel 9 lövést két kijelölt célra. A hatás óriási volt, és jajgatás hallatszott az olaszok árkaiból. A megijedt olaszok nemsokára ezután hatalmas tüzet zúdítottak állásainkra, melynek javát bal szomszédaim kapták. Itt említem meg, hogy a felváltásoknál mindig aggodalommal figyelte az ember, kit kap szomszédként. A megbízhatatlan hírű szomszéd esetén a vele érintkező szárny mögött tartalékot szoktunk elhelyezni, hogy biztosítva legyünk a szomszéd veresége vagy megfutamodása esetén (különösen a cseh legénységű szomszédtól féltek).

Még két esetet említek mint érdekes eseményt. A 26. Landwehr ezrednél egy Kisvárdai nevű százados volt az elődöm mint zászlóaljparancsnok. Sebezhetetlenségének híre járt, mert az egész háború alatt kihívó bátorsággal viselkedett, lovagló pálcával a kezében vezette rohamra embereit. Szabadságot kapott, és hátramenve állásaim mögött egy erdei pajtában húzódott meg, hogy kialudja magát. Éppen ide csapott be egy olasz gránát, és széttépte a szerencsétlent. Egy más jellegű esetet meséltek nekem a zászlóalj orvosáról. Az erős olasz tüzérségi tűz alatt annyira félt, hogy fedezékében a priccs alá bújt, de ha sebesültet hoztak, kibújt és a legnagyobb nyugalommal végezte orvosi teendőjét.

1916. szeptember 6-án parancs érkezett a főparancsnokságtól, hogy azonnal induljak Bécsbe, ahol az Evidenzbüróban további parancsot kapok. Szertefoszlott a reményem, hogy végrehajtsam a 9-re tervezett vállalkozást a Monte Katze ellen. Zuhogó esőben - akkor gyakran esett és eredt el a zivatar - indultam a dandárhoz, az ezredhez és a hadosztályhoz, Kochanovszky tábornokhoz jelentkezni. Mindenütt sok dicséretet kaptam tevékenységemért. Kocsival Trientbe vittek, ahol a következő nap alapos tisztálkodáson és tetűtlenítésen estem keresztül. Itt szálltam vonatra 8-án, és érkeztem meg a következő nap Bécsbe. A Hadügyminisztériumban már várt a főparancsnokság egy tisztje, aki azt a parancsot közvetítette, hogy induljak Mackensen főparancsnokságához Bulgáriába és onnan Falkenhayn német tábornokhoz Erdélybe a rádiólehallgatás ottani megszervezésére. Hozzám csatlakozott Jansa százados, aki a déli lehallgató csoportosítás parancsnokának lett kiszemelve. Szeptember 9-én indultunk a Balkán expresszel Budapesten, Belgrádon át Bulgáriába. Szófiába 10-én érkeztünk. Jelentkezések és előkészületek után szeptember 12-én indultunk autóval Mackensenhez, akinek főhadiszállása Tirnovóban volt. A marsall és az ismerős tisztek szívélyesen fogadtak. Braune századossal megbeszéltük a szervezés részleteit. Megállapodtunk, hogy Sumlában egy két állomásból álló, Tirnovóban egy három állomásból álló csoport működjön. 13-án folytattam utamat autóval Dekovba, ahol már egy osztrák-magyar lehallgató csoport működött. Szeptember 14-én Belenbe utaztam, az osztrák-magyar Duna-flottilla állomására. A flottilla parancsnokával való megbeszélés után motorcsónakon végigmentünk az egész hajóraj mellett. Sípjelre a legénység a fedélzeten sorakozott és tisztelgett. A flotta akkor már készenlétben állott Mackensen Bukarest felé való előretörésére és a Dunán való átkelés biztosítására.

Szeptember 15-én tértem vissza Szófiába, onnan indultam 17-én éjjel a Balkán-expresszel Budapestre. 18-án folytattam utamat Kolozsvárra. Nagyváradtól kezdve az utazás keserves volt. A vasútvonal tömve volt csapatszállító vonatokkal. Többet álltunk, mint mentünk. Végre délben megérkeztem Kolozsvárral, ahol már autóval várt Wild József százados. Az Erdélyben megszervezendő rádiólehallgatás megbeszélése után 20-án hajnalban autóval indultunk Tordán át Dévára Falkenhayn német tábornok 9. hadsereg-parancsnokságához. Útközben rengeteg erdélyi menekülttel találkoztam, akik szekereken, állataikkal együtt menekültek a románok elől, és részben az országút mellett táboroztak.

Déván Falkenhayn rádiós- és hírszerző tisztjeivel megbeszéltem a teendőket, és 21-én visszaindultam Budapestre. A felvonulás miatt az indulás egészen bizonytalan volt, de végre éjjel 2 órakor mégis elindult a vonat, mely este érkezett Pestre. A szállodákban Budapesten sehol sem lehetett szobát kapni, úgyhogy a Keletivel szemben egy átvonulóknak szánt barakkban aludtam.

Szeptember 22-én, majdnem két hónapos csavargás után tértem vissza Teschenbe. Miután a rádiólehallgatás a Fekete-tengertől az Északi-tengerig meg volt szervezve, a desifrírozás simán folyt és az orosz hadsereg nyilvántartása biztos alapokon nyugodott, érdemesnek tartottam volna, ha ismét frontszolgálatra nyernék beosztást. Főnököm, Hranilović teljes megértést tanúsított, kieszközölte, hogy ugyan nem csapatszolgálatra, de mint a 3. Edelweiss (gyopár) hadosztály vezérkari főnöke nyerjek beosztást. Szolgálatom átadása és előkészületeim befejezése után végre november 2-án elhagytam Teschent, és Bécsen keresztül Bozenbe érkeztem. A troli hadsereg-parancsnokságnál való jelentkezésem után Trientbe utaztam, onnan november 9-én vasúttal Callanoba és teherautón Folgariába. A sziklába robbantott út mellett szédületes mélység tátongott, melybe a járművek gyakran becsúsztak. Ilyen szerencsétlenség áldozata lett az 1918-as visszavonulás alkalmával Marcskényi alezredes, aki akkor egy hadosztály vezérkari főnöke volt.

Délben érkeztem az elöljáró hadtestparancsnoksághoz, ahol Schaumburg hercegnél jelentkeztem. Délután voltam a hadosztálynál, mely egy részben újonnan épített barakkcsoportban, a "Waldhaus-Raute"-ben helyezkedett el. Egy cementelemekből épített barakkban egy kis szobát kaptam. A megközelítően 1200 méter magasan fekvő helyiségekben már erősen fűteni kellett, s a cementfalakon annyira kiütött a nedvesség, hogy az ágyat jó távol kellett felállítani a faltól. A hadosztályparancsnok, Horzetczky altábornagy éppen a csapatoknál tartózkodott, úgyhogy 10-11-ét a hadosztály helyzetéről való tájékozódásra használtam fel.

A hadosztályhoz a 14. linzi (zöld paroli), az 59. salzburgi (narancs színű paroli) és az erdélyi 50. (zöld paroli) ezred tartozott. A két első ezred főleg németajkú, a harmadik román ajkú legénységből állott. A hadosztály a tavaszi offenzíva megállítása után a Monte Cimone és a Monte Seluggio területén volt állásban. E két hegy északra, a Vena-szoros felé hullámos platószerűen szélesedett ki, kelet felé meredeken az Astico-völgy felé lejtett, és a két hegyplató között mély völgy húzódott északi irányban. A terep sziklás, erdős jellegű volt, közbeeső karsztos teknőmélyedésekkel... A Monte Cimone csúcsa eleinte még az olaszok kezében volt, de azt egy árkászfőhadnagy a levegőbe robbantotta, és így az életben maradt olaszok a csúcstól délre kapaszkodtak meg. Mesélték, hogy a főhadnagy hihetetlenül merészen dolgozott. Géppuskával sakkban tartotta az olaszokat, amíg elkészült a csúcs alá mélyített aknafolyosó, amelybe kellő mennyiségű robbanószert helyezett. Az egész hegycsúcs a levegőbe repült. A keletkezett katlant, melyet "Boszorkánykatlannak" (Hexenkassel) neveztek el, azonnal megszállta a saját csapat. A Monte Cimone alatt terült el Arsiero község, és attól délre - állásainkkal szemben - a hírhedt Priafora hegycsúcs, amelyet megspékeltek olasz ütegekkel. Az ágyúkat kavernákban helyezték el. Jobb szomszédaink a császárvadászok voltak.

A Cimone-hegy platóján láttam később egy madárfogó kifeszített hálóit, melyekkel vándor énekesmadarainkat fogták be. Az állásaink körül húzódó mélyedések kb. 1000 méterrel alacsonyabban feküdtek. Amikor a tavaszi offenzíva alkalmával a hadosztály előrenyomult, fenn a platón még csak virágba borultak a fák, a völgyből ugyanakkor már érett cseresznyét küldtek fel a hadosztályparancsnokságra.

November 11-én érkezett vissza Horzetczky altábornagy az arcvonal bejárásáról. Jelentkeztem nála, megbeszéltük a helyzetet és kértem tőle, hogy még a vezérkari főnöki teendőim átvétele előtt végigjárhassam az egész arcvonalat. Teljesen tájékozott akartam lenni. Ez nagyon megnyerte a tetszését, hozzájárult, hogy 12-14 között a csapatokhoz távozzam. Horzetczky nagyon művelt tábornok volt, szimpatikus ember. Voltak azonban bogarai. Hallottam, hogy 11 kofferja van egyforma tartalommal, amelyek állandó körforgalomban vannak harcálláspontja és bécsi lakása között. Ezekben küldi fehérneműjét és más szükségleti cikkeit. Nagyon szeretett tarokkozni, és esténként 1-2 órára leült, hogy szenvedélyének hódoljon. Örömére szolgált, hogy megígértem csatlakozásomat. Szokása volt továbbá, hogy minden vasárnap, illetve ünnepnap előtt megszemlélt egy-egy arcvonalszakaszt. Ez alkalomból a Vena-szoros elérése után egy bizonyos menetvonalat tartott be. Úgy mondta, hogy az ünnepnapot meg kell "érdemelni". Nagyon jól jöttem ki vele, és mélyen tiszteltem.

November 12-én hajnalban indultam szemrevételezési utamra. A Vena-szorosig szánkóval mentem. Az 1400 m magasan fekvő szorosig az utat vastag hóréteg borította, némely helyen a hó vastagsága elérte a 2-3 métert is, úgyhogy az út melletti bakterházikónak csak a teteje látszott ki. A Vena-szoros egy cakkos hegygerincet szelt át, a gerincről fenséges kilátás nyílt. A Monte Cimone és a Monte Seluggio felé szemben lejtett a terep. Az Astico-völgyön túl kilátás nyílt a Pó-síkságra - egész Velencéig. Míg a szorostól északra zord téli idő uralkodott, dél felé azúr színű volt az egész táj, hó alig, havazáskor a talaj lucskossá, nedvessé vált. A Vena-szorostól az országút lejtett, és amíg a Priaforán elhelyezett ütegek tüzének ki volt téve, a megfigyelők látáskörébe esett, kifeszített álcák akadályozták a belátást, az úton zajló mozgások felderítését.

Először a hadosztály balszárnyán levő 59. ezredet kerestem fel, melynek egy zászlóalja az Astico-völggyel szemben állott. Az ellenség eléggé messze volt az arcvonaltól, úgyhogy veszélyeztetés nélkül végighaladtam az első vonalban. Ahol az állás a Monte Cimone felé kanyarodott, már nagyobb óvatosság volt tanácsos. Egy futóárkon keresztül átmásztam egy előretolt figyelőőrshöz, s onnan szemrevételeztem az ellenséges vonalakat. Ezután tovább haladtam a Monte Cimone felé, melyet a 14. ezred tartotta megszállva. Bementem a "Hexelkassel"-be, amely előtt még a robbanás után ottmaradt megcsonkított olasz hullák oszladoztak. Egyik fél sem merte fedezékeit elhagyni és a halottakat elföldelni. Ez a terület szinte állandóan olasz tüzérségi és aknavetőtűz alatt állott. Eme állásszakasz megtekintése után a 14. ezredparancsnokságra mentem, amely egy karsztos katlanban helyezkedett el. Az éjszakát is itt töltöttem.

November 13-án folytattam utamat, és megszemléltem az ezrednek a Cimone és a Seluggio közötti mély völgy felső peremén húzódó állásait és a tüzérséget. Este kerültem a völgy északi végébe. Itt a festői dolomit sziklaképződmények szinte természetes állásokat nyújtottak. Ez volt a védelmi vonal összekötő szakasza a Monte Cimone és a Monte Seluggio között, amely oldalozta a két hegytömb között elterülő völgyet. Ezt a védelmi szakaszt a hadosztály lóról szállt ulánus százada tartotta megszállva. Parancsnoka egy régi hadapródiskolai bajtársam volt, gróf Zucco. Nála töltöttem az éjszakát, és sokáig beszélgettünk a múltról és a jelen helyzetről.

November 14-én még napkelte előtt folytattam utamat a Monte Seluggio felé. Amikor az 50. ezred balszárnyához közeledtem, egy nagyszerű kilátópontról figyeltem látcsövemmel a Priaforát és az ellenséges állásokat. Alighogy elhagytam a figyelőpontot és beléptem az 50. ezred állásaiba, az ellenség össztüzet nyitott elhagyott figyelőhelyemre. Megmondták az ezrednél, hogy szerencsém volt, az olasz tüzérség erre lövi be magát, hogy a napi lőelemeket megállapítsa. Végigjártam az állásokat egészen az ezred előretolt állásáig, az úgynevezett "Kolbe" bordáig. Nevét Kolbe századosról kapta, aki híres erdélyi vadász volt. Feltűnt nekem a sok bedöglött 15-ös gránát az előretolt állás mögött. Azt mondták, hogy ez a rendszerű gránát rendszerint nem robban. A Seluggio nyugati állásainak a megszemlélése után kerültem el az ezredparancsnoksághoz, Simacsek ezredeshez. A parancsnokság egy meredek sziklabevágásban helyezkedett el, primitív faalkotmányok simultak a falakhoz. Innen a Vena-szoroshoz mentem, majd szánkón tértem vissza a hadosztály-parancsnoksághoz. Az esti órákban az állásokban robbanó ellenséges lövedékek, a fényszórók és a kilőtt világító rakéták nagyszerű tűzijáték benyomását tették.

Visszatérésem után beszámoltam benyomásaimról, és különböző javaslatokat terjesztettem elő. November 17-én Frigyes főherceg jött szemlét tartani, 24-én pedig a hadtestparancsnok, Schönborn herceg. Az utóbbi nagyon vallásos és szigorúan erkölcsös volt. A tiszti étkezdét különféle pikáns képek díszítették, a képek hátlapján csatajelenetek és a vezetők képei voltak, a szemle idejére gyorsan meg lettek fordítva.

November 21-én érkezett Ferenc József halálnak híre. A várható következmények miatt mindenkit lesújtott, de a harctevékenység zavartalanul folyt tovább.

A hadosztályparancsnokkal november 25-én 4 órakor indultam a Cimone-állások megszemlélésére. Eddig az volt a szokás, hogy ezt egy tiszt kíséretében tette, míg a vezérkari főnök a parancsnokságon maradt. Kérésemre a hadosztályparancsnok engedélyezte, hogy mindig én kísérjem, halljam észrevételeit, visszamaradásom az adott helyzetben feleslegesnek látszott, aggodalomra nem volt ok. Nagy fáradsággal járt, de elhatározásom a hadosztályparancsnoknak nagyon jólesett. A nagy havazások aznap indultak meg, sűrű hóhullásban értük el az állásokat. A puha, lucskos hóban a járás nagyon fárasztónak bizonyult... Így jutottunk fel a Cimone-csúcshoz. A Hexelkassalhez vezető futóárkokat még nem tisztították meg a hótól. A zászlóaljparancsnok jelentésére, hogy nappal nem lehet a Hexelkasselben dolgozni, mert folyton ellenséges tűz alatt áll, Horzetczky az említett "Boszorkánykatlanban" rendezte meg a tiszti gyűlést. Amikor észrevételeit elmondta az állás lejáratánál, ránézett az órájára és azt mondta: "Uraim! Már fél órát álltunk a Hexenkasselben anélkül, hogy egy gránát is eltalálta volna! Ez alatt az idő alatt ki lehetett volna a havat lapátolni az állásból".

Amikor elmentünk onnan, a zászlóaljparancsnok odasúgta nekem, hogy őrült szerencsénk volt, mert nem emlékszik olyan esetre, hogy az ellenséges tüzérség ennyi ideig szüneteltette volna az állás lövését. A visszamenet a mélyen átázott talaj és a felfelé vezető út emelkedője miatt a Vena-szorosig igen fárasztó volt. A szorostól szánkón éjfélre értünk a parancsnokságra. Fáradtak voltunk, de az egy órás tarokkozás mégsem maradt el.

Napokig esett a hó. Barakkjainkat szinte ki kellett ásni. A munkában a tisztek is részt vettek, utakat kellett ásni a két méteres hóban. Gyakoriak voltak a hólavinák, lavina sodort el egy orosz hadifogolycsoportot, amely az olasz fronton dolgozott. December 6-án lavina áldozata lett egy járőr, egy zászlós, egy szakaszvezető és tíz katona pusztul el.

December 4-én újból megszemléltünk egy állásrészt, és csak éjjel tértünk vissza. Hihetetlenül fárasztó volt az út, az olasz tüzérség állandóan lőtte az országutat a Vena-szoros körül. Egy ilyen szemleút alkalmával humoros eset fordult elő. Éppen az 59. ezred vonala felé haladtunk, amikor Horzetczkynek ez szép szál, nagyszakállas ember tűnt fel messziről: "Látod - mondta -, az alpesi ember valóságos mintapéldánya." Amikor a közelébe értünk, az altábornagy kérdésére, hogy hova valósi, röviden azt felelte: "Ne rozumim". Cseh volt. Megbízhatatlanságuk miatt sok csehet akkor már német és magyar ezredekbe osztottak be.

Karácsonykor újból hosszú frontbejárásra indultunk, hogy - mint Horzetczky mondta - "az ünnepeket kiérdemeljük". Egy híres német festő jött ki a hadosztályhoz, hogy az altábornagy és az én portrémat megfesse a Hadimúzeum számára. A képről egy színes üvegkópia maradt a birtokomban. Ekkor látogattuk meg a közelben tartalékba helyezett 14. ezred zászlóaljait, amelyeket a Cimone-állásokból váltottak fel. Mindig az a zászlóalj került tartalékba, mely előzőleg a hadosztály legnehezebb szakaszán harcolt. A hadosztályparancsnok beszélgetett az emberekkel, s amikor feltette az általános kérdést: "No, emberek, mit kívántok?" - szinte kórusban felelték: "An Frieden woll'mehr haben" (Békét akarunk!). Jellemző volt, hogy mennyire elterjedt akkor már a békevágy, különösen a munkásság között, melyhez a linzi ezred állományának nagy része is tartozott.

Így telt az idő frontbejárásokkal, irodai munkával, különböző tervek kidolgozásával 1917 februárjáig, amikor e hónap közepén parancs érkezett, hogy azonnal vonuljak be a főparancsnokságra, melyet közben Badenbe helyeztek át. Nehéz szívvel hagytam ott a hadosztályt, amellyel annyira összenőttem, parancsnokát, akit annyira megszerettem. A búcsúzás alkalmával dedikált arcképével ajándékozott meg.

Badenbe érkezve feletteseimnél és az új vezérkari főnöknél, Arz tábornagynál jelentkeztem. Közben a király, I. (IV.) Károly egész családjával a badeni főtéren lévő kis kastélyába költözött, és Frigyes főherceg mellett - aki a hadsereg főparancsnoka volt (s a Baden melletti Halenthal-i kastélyában lakott - tevékenyen beavatkozott a hadvezetésbe, valamint a politikai ügyek intézésébe. A kemény és szókimondó Conrad nem volt a király ínyére, ezért leváltották, helyébe a "Beschwichtigungshofrat" (a megnyugtató és csillapító udvari tanácsos) Arz került. Conrad a tiroli front parancsnokságát vette át. A főparancsnokság a badeni Kurhausban és a mellette lévő épületekben, a hírszerző osztály egy külön panzióban helyezkedett el, mely a kénes gyógyvízpatak mellett feküdt. Én a Hellenhallban, a dr. Dobelhof-kastélyban kaptam lakást, egy kis toronylakosztályban, amelyben azelőtt a harctéren elesett fiatal Dobelhof lakott. Szép és kellemes helyiségek, csakhogy közvetlenül fölötte volt a toronyóra, melynek éjféli ütései előtt berregését nehéz volt megszokni. Különben a kastély gyönyörű, ápolt park közepén állott.

Sürgős berendelésemnek az volt az oka, hogy a főparancsnokság Badenben rendezkedett be, s a királyra való tekintettel minden bedolgozott szakemberre szükség volt. A régi munkakörömön kívül az egész hadisifre-szolgálatot kellett vezetnem és elvégeznem a kiértékeléseket is. Ehhez a szolgálathoz az önállóan dolgozó orosz, olasz és központi, valamint a Monarchia különböző helyein működő, stabil állomásokból álló lehallgató szervezetek tartoztak. A munka nagyon változó és érdekes volt, és még soha nem tapasztalt áttekintést nyújtott a fronton történtekről és az antant-államok közötti tárgyalásokról, súrlódásokról. Minden nap kimerítő összesítést állítottam össze a hírszerző osztályhoz befutó hírekből. Részese voltam a főparancsnokság ebédjeinek, melyeket a Kursalonban szervíroztak. Arz tábornagy élénk természete miatt ilyen alkalmakkor parázs beszélgetések kezdődtek. Emlékszem egy esetre, amikor azt akarta bebizonyítani, hogy elegendő a magyaroknak csak egy politikai témát bedobni, azonnal tüzet fognak és polemizálnak. Ennek a bizonyítására Tombor alezredest szemelte ki (aki később, 1945-46-ban a magyar honvédelmi miniszter is volt). A kísérlet fényesen sikerült.

Egy Frigyes főherceg kastélyában rendezett teadélutánon is részt vettem, amelyen leányai is jelen voltak, és nagyszerű hangulat uralkodott. A rossznyelvek szerint a főherceg jó hangulata felesége, Izabella hercegnő távollétének volt köszönhető. Szárnysegéde Deinz vezérkari ezredes volt, aki az is maradt, amikor a főherceg magyaróvári birtokán telepedett le Horthy uralma alatt.

Május 1-jén léptem elő alezredessé. Alakban, bajuszviseletben és szemkifejezésben akkor bizonyos mértékig hasonlítottam Károly királyra. Utcán sokszor hallottam azt a rám tett megjegyzést: "Hogy hasonlít Károlyra!" Egyszer nagyon kellemetlen volt a hasonlóságnak ez a ténye, amikor a Kurhaus melletti parkban sétálva szembe jött velem egy öreg ezredes, aki nekem a Habsburg-házhoz tartozóknak kijáró módon előre tisztelgett. A májusi előléptetésem után az olasz fronton teljesített szolgálataimért megkaptam a hadiékítményes kardos Signum Laudist.

1917 májusában hírek keringtek az orosz forradalmi megmozdulásokról, a Düna arcvonalszakaszon egy orosz hadseregparancsnok ajánlatot tett fegyverszüneti tárgyalások megkezdésére. Hadvezetőségeink akkor elhatározták, hogy Wilnában egy bizottságot állítanak össze, amely teljes felhatalmazással készenlétben áll majd az ilyenféle tárgyalásokra. Mint az osztrák-magyar hadsereg megbízottját, engem jelöltek és választották ki. Május 13-án indultam Badenből Bécsbe, ahol az Evidenzbüróban megkaptam a kellő utasításokat és okmányokat. Bécset 14-én hagytam el, és Kowelbe utaztam, ahol az orosz lehallgatás legészakibb csoportját[18] szemléltem meg.

15-én érkeztem Breszt-Litovszkba, ahol a Keleti Front főparancsnoksága állomásozott. A vezérkar főnökénél, Hofmann tábornoknál jelentkeztem további utasítások átvétele és megbeszélése céljából. Az éjszakát ott töltöttem, a német bajtársak vendége voltam. 16-án reggel folytattam utamat Wilnába, ahová este érkeztem meg. Tyskijewicz gróf pompás kastélyában székelt a General-Gouvernement Wilna parancsnoksága. Másnap jelentkeztem és bemutatkoztam a kormányzónál, a Gouverneunél, Ysenburg herceg tábornoknál, valamint a parancsnokság tisztjeinél. Szállásom magánháznál egy szép szoba volt. Május 22-ig hiába vártunk a további orosz ajánlatra. Kiderült, hogy követeinket az arcvonalon át sem engedték, az ajánlatot tevő orosz hadsereg-parancsnokot leváltották.

Az idő Wilnában nagyon kellemesen és változatosan telt. Autókirándulásokat tettem a város környékén, megtekintettem a látványosságokat. Érdekes volt a zsidónegyed, boltívekkel áthidalt keskeny utcáival, lármás életével és az ortodox zsidók színes alakjaival. Érdekes beszélgetések folytak Ysenburg hercegnél, aki esténként a kandalló körül szokta fogadni tanácsadóit, megbeszélni az aktuális eseményeket. A németekben akkor feltétlen győzelmi meggyőződés uralkodott, lelkesen beszéltek a megélénkült tengeralattjáró-tevékenységről, sőt ki is számolták, hogy télig az angol hajópark annyira tönkre lesz téve, hogy kénytelenek lesznek a háborút befejezni. Már a békefeltételekről is vitatkoztak, kialakult az a nézet, miszerint a németek fogják diktálni, hogy a békekötés után legalább egy fél esztendőig kizárólag a németeknek lesz szabad külkereskedelmet folytatni a világon. Ez alatt annyira megragadják majd a világpiacot, hogy ezután az antantra csak az utánanézés marad.

A várható fegyverszüneti tárgyalásokra a németek szocialista képviselőket is hívtak Wilnába, hogy az oroszoknak méltó és elismert partnerei legyenek. Az étkezésekre a Tyskjewicz-palota ebédlőjében került sor, ami "gut und teuer", megtalálható volt az asztalon. Az étkezések után a hangulatos kisebb helyiségekben kisebb asztaloknál feketekávét szervíroztak és különböző italokkal kedveskedtek. Így kerültem össze az egyik asztalnál Eulenburg gróffal, aki kedvenc italával kínált meg. Talán a leggyilkosabb ital volt, amit valaha élveztem: portersör pezsgővel. Nagy poharakban szervírozták, mindkét italból fele-fele arányban keverték. Jó ízű volt, itatta magát, de a második pohár után haza kellett szállítsanak. Másnap reggel félig felöltözve ébredtem az ágyamban, már tiszta lett a fejem. Lejelentkeztem, elbúcsúztam. 22-én délben indultam Wilnából Breszt-Litovszkon át Bécsbe. Gróf Brokdorf parancsőrtiszt volt kellemes útitársam. Badenbe 24-én érkeztem meg.

Érdekes volt ennél az utazásnál az éghajlat változásait megfigyelni. Wilnában még télies volt az idő, a kora tavaszi vegetáció alighogy megindult, amikor Badenbe megérkeztem, már minden virágba borult és nyári hőség uralkodott.

A rendes foglalkozásom folytattam Badenben, amit két esemény szakított félbe. Az egyik éjjel heves robbanás zajára ébredtem, az egész torony, ahol laktam, megingott. Kezdetben azt hittem, hogy földrengés van, de az ablakból látható tűzfény és a kastély lakóinak izgatott viselkedése meggyőzött arról, hogy másról van szó. Sorban robbantak fel a Bécsújhely melletti Steinfelden lévő lőszerraktárak. A robbanásokat állítólag zsákmányolt olasz kézigránátok oszladozása okozta. Felmentem a kastély mögötti magaslatra, és ott tárult elém a láthatáron a félhold alakú tűzfészek. Badenben valamennyi kirakat betört.

Júliusban, mint futárt, fontos paranccsal küldtek József főherceghez, az erdélyi hadseregcsoport parancsnokához, aki Marosvásárhelyen székelt. Megszemléltem ott működő rádiólehallgató csoportomat is. Visszautazásom kellemetlenségekkel járt. Felszállásom után zárt futárfülkém ablakán kopogtatott egy tiszt. Nagyon kért, hogy a fenntartott fülkémben vigyem el feleségét és két gyermekét Budapestig. A vége az lett, hogy az egyik oldalon az asszony kinyújtózkodott, a másikon a két gyermek. Nekem csak ülőhely maradt, s a nyugtalanul alvó gyerekek egész éjjel rugdostak.

1917 nyarán nyugtalan természetem újból mozgásra, a csapatokkal való közvetlen érintkezésre vágyódott. Még nem ismertem a román hadszínteret és a tüzérségi szolgálatot. Kérésemre beosztást nyertem az Ojtozi-szoros vidékén harcoló VIIII. hadtest 71. hadosztálya tüzérségéhez. 1917 szeptemberében indultam Bécsből Kézdivásárhelyre. Itt állomásozott a hadtest hadtápja, ahonnan alkalmat kellett keresnem, hogy eljussak az Ojtoz környéki hadtestparancsnokságra. Ismerőseimtől Kézdivásárhelyen elszomorító képet kaptam a németek ottani garázdálkodásáról. Ismerőseimet kiutasították lakásukból (egy kamrában kaptak helyet), dőzsöltek, pezsgős üvegeket dobáltak, betörték a házban lévő üvegajtókat és tükröket. Domokosék kastélyában eltulajdonították az arany cigarettatárcát, és volt képük a tulajdonost abból a tárcából még cigarettával megkínálni. Ugyancsak Kézdivásárhelyt történt, hogy egy narkotizált élő disznónak levágták az egyik combját. A disznólopások napirenden voltak. A székelyeknél nagyon rossz emléket hagytak maguk után a német "felszabadító" csaptok. Rakományszámra küldték Németországba a lopott zongorát, bútort, de még termőföldet is.

Szeptember 9-én végre teherautóval elértem Ojtozt, és jelentkeztem a hadtestparancsnokságon. Folytattam utam a Harján levő hadtest-nehéztüzérség parancsnokságához. Itt két napot töltöttem, tájékozódtam a helyzetről. Átéltem légiriadót, román repülők bombatámadását, majd Sósmezőre indultam, a 71. hadosztályparancsnokságra, Goldwach tábornokhoz. Itt kaptam meg a parancsot, hogy vegyem át a szabadságra menő Vécsey századostól annak tüzércsoportját. Ez két hegyi ágyús ütegből és egy tarackütegből állott. Kaptam egy vezetőt, és délben elindultam a 73. dandárparancsnoksághoz közel települt tüzércsoport parancsnokságára. Az út kb. 1000 méter magas erdős hegyvidéken keresztül vezetett. Átlépve az országhatárt képező gerincvonalat, estig mintegy 10-12 kilométeres menet után - amikor a vezetőm maga sem tudta mindig, hogy merre kell menni - értük el a 73. dandár parancsnokságát, amely a Lesuntul-völgy egyik elágazásában helyezkedett el. A sátorban holtfáradtan feküdtem le, de alig aludtam el, hatalmas robbanás ébresztett fel. A robbanások még négyszer megismétlődtek, de hiába vártam a hatodikat. Másnap reggel láttam, hogy egy 12 cm-es nehézágyútól pár méterre feküdtem. Amikor a parancsnoktól megkérdeztem, hogy miért nem adták a szabványos 6 lövést, az felelte, hogy már 5-tel elérték a célt.

Őrnagyként 1917
szeptember-októberében

Másnap indultam harcálláspontomra, amely a Lesuntul-völgy egyik szakadékos elágazásában feküdt. A lejtőhöz simuló három kis fabarakkból állott, ahol az ágyakban a szalma helyett fenyőgallyak szolgáltak. Illatos és elég rugalmas volt. Vécsey századostól átvettem a csoportparancsnokságot, s működésemet az ágyúknál kezdtem. Tüzemmel a gyalogságunkat kellett támogatnom, amely a Casinului gerincén az üveggyárig befészkelődött románokkal szemben volt állásban kb. 3 km-es szakaszon, erdős, áttekinthetetlen terepen. Az állások a Lesuntul-völgy felett, mintegy 300 m-rel magasabban feküdtek. A megszálló gyalogság részben magyar, részben horvát honvédség volt, valamint a közös hadseregbeli híres 82. székely ezred, Pappházi ezredes parancsnoksága alatt. A parancsadás három nyelven folyt: németül, magyarul és horvátul.

Amikor a parancsnokságot átvettem, lejártam az egész arcvonalszakaszomat. Alapos menetteljesítmény volt, hegyes terepen mintegy 10 km-t kellett megtennem és 1000 métert felkapaszkodnom. Az állások teljesen az erdőben húzódtak, alig akadt itt-ott egy kis kilátás, tisztás. Hosszú szakaszon mehettem anélkül, hogy saját katonával találkoztam volna. Ez felette bizonytalan érzés volt, mert ellenséget sehol sem lehetett látni, csak sejteni, mert az is az erdőben bujkált. Gyönyörű bükkerdők voltak, hatalmas törzsek, csonkok, melyekről embermagasságban lerobbantották a koronát. Szemrevételezéseim alkalmával felkerestem a hozzám tartozó zászlóaljparancsnokságot is. Így jutottam el Hutiray százados zászlóaljához is, aki a honvédségen belül különböző női afférjairól volt ismeretes. Nagy pózőr volt, erre vallott a ritka erdőben berendezett parancsnoksága is. A parancsnokság mellett hősi temetőt rendezett be. A sorjában elhelyezett, szépen ápolt sírokon festett fehér keresztek tűntek fel a szemnek. Azt hiszem, hogy még a szomszédoknál elesett katonákat is ide gyűjtötte és temette el, hogy a hely veszedelmes mivoltát minél jobban kidomborítsa.

Felkerestem a gyalogsági állások vonalában elhelyezett tüzér figyelőhelyeket is. A főleg budapesti ifjúságból kikerült fiatal tiszteket a figyelőhelytől távol, jóval hátrább, a fedezékben, kártyázás közben találtam. Amikor harcra került sor azonban, már a helyükön voltak, és bátran viselkedtek, rendesen látták el szolgálatukat. Később egy román előretörésnél az ellenség betört egy állásba, a figyelő tiszt az utolsó pillanatig közölte megfigyeléseit, míg fogságba nem került.

Alárendeltjei
körében

Tüzércsoport-parancsnoki működésem alatt jobb és áttekinthetőbb központi figyelőhelyet is kerestem. Az erdős magaslatok közötti bolyongásaimnál nagyon óvatosnak kellett lennem, mert a harcok következtében itt-ott fel nem robbant lövedékek, kézigránátok, eltemetetlen halottak hevertek, émelygő hullaszag áradt. Egy erdővágáson áthaladva észrevettem, hogy 200-300 méterre egy farkas surrant el.

A Lesuntul-patak elágazásában, közel álláspontomhoz a könnyű ütegek lovai, málhás állatai voltak sorban kikötve. A lovak állapota szánalomra méltó volt, alig tudtak megállni a lábukon, éheztek. A lótáp csupa pótszerből állott, az is elégtelen, a helyszínen alig akadt legeltetésre alkalmas terület. Ha kihajtották őket a völgy tisztásaira, ki voltak téve az ellenség megfigyelésének és tüzének. Egy alkalommal álláspontom közvetlen közelében tüzérségi lövedékek sorozata csapódott le. Tisztiszolgám, aki éppen a barakk mellett foglalatoskodott, gyorsan fedezte magát, majd bosszúsan megjegyezte. "Nem várhattak volna már egy hetet ezzel, amikor távozunk?"

Meg kívánom említeni, hogy volt tisztiszolgám és lovászom. Útra lovakkal vagy anélkül indultam, lovászomat vagy tisztiszolgámat vittem magammal. Tisztiszolgámat Moszkvából visszatérésem után kaptam egy galíciai ulánusezredtől. Mózes Arnold Berger (obergems) volt a kis zsidó gyerek furcsa neve. A háború kitöréséig egyben lovászom is volt, jól lovagolt és ápolta lovamat, ügyesnek és hűségesnek bizonyult. A rádióállomásaimmal való bolyongásaim alkalmával mindent, amit kellett, beszerzett, de egyben "scheftelt" is, és szép pénzeket keresett. Amikor Bécsbe kerültem, megnősült, fia született. Gyakran felkeresett a háború után is, amikor kellett a segítségem, a támogatásom. A háború kirobbanása után osztották be hozzám Hrablek dragonyost, egy morvaországi csehet, aki a forradalom után is lovaim mellett maradt, amíg azokat el nem adtam.

Tüzérségi beosztásom alatt tapasztaltam, hogy mennyire tévedett a gyalogság, amikor panaszkodott, hogy a tüzérség gyakran sajátjait is lövi. A löveganyag akkor már annyira elhasznált volt, a lőszergyártás, de főleg a lőporzacskók anyaga és állapota annyira silány (a sérült zacskókból kihullott a lőpor egy része), hogy nem csoda, ha közvetlenül az állások elé helyezett zárótűznél egy-egy lövedék a saját állásba is talált. A három ütegemnek megfelelően az általam támogatandó állások 3 zárótűzszakaszra voltak felosztva (Náthán, Miczi és Liza fedőnévvel). Tűzösszpontosításnál pedig egy-egy szakasz elé 3-4 üteg, köztük a hadtest nehéztüzérsége adta le tüzét.

Étkezésünk feljavítása érdekében kecskét tartottunk, de egy éjszaka ellopták, és ezt követően a kávét tej nélkül kellett innunk. Az erdőben sok gomba termett, de nagyon kellett vigyázni. Segélyhelyemre behoztak egy tüzért gombamérgezéssel, sárga arccal a földön fetrengett, irtózatos görcsöktől szenvedve kaparta maga körül a földet. Az orvos szerint már az elszállításnál várható volt a halál beállta.

A Lesuntul-patakban sok pisztráng úszkált, de fogásuk nem túl sportszerűen történt. Ahol gyülekeztek a halak, karabéllyal belőttek a vízbe, a halak rövid időre elbódultak, és gyorsan kifogták őket. (A tavakban nagy halak fogására kézigránátot dobtak a vízbe.) Figyeltem egyszer egy napsütötte sziklán egy viperacsaládot, amikor az anya és kicsinyei kergették egymást.

Nagyon behatóan foglalkoztam minden tüzérségi kérdéssel, a hadosztály tüzérségi parancsnokának, Sándor őrnagynak - aki 1922-ben a honvédség tüzérségi szemlélője - javaslatot terjesztettem elő a nehéztüzérség hatásosabb csoportosítására, alárendelésére és tűztámogatására vonatkozóan. Egyben rámutattam az arcvonal mögött elhelyezett könnyűtüzérség veszedelmes helyzetére, ha az ellenségnek sikerül az állásaikat áttörnie és a Lesuntul-völgyet elérnie. Ugyanis csakis ezen a völgyön keresztül érhette el fogatolt tüzérségünk a harja-ojtozi országutat.

Tanulságos beosztásom letelt, október 6-án vissza kellett indulnom Bécsbe. Október 10-én érkeztem meg, új helyeztet találtam. Hranilović ezredes csapatszolgálatra vonult be, helyét - a főparancsnokság hírszerző osztályának a vezetését - Ronge alezredes vette át. Az említett Ronge helyét a bécsi Hadügyminisztériumban, az ott működő Nyilvántartási Osztályt nekem kellett átvennem. Ezt nevezték Evidenzbürónak, mely más alárendeltségben a főparancsnokság hírszerző osztályának a fiókját képezte. Hatáskörömre és az oroszokkal kötendő fegyverszüneti egyezmény tárgyalásaira, mint az osztrák-magyar hadsereg megbízottja voltam kiszemelve. E tárgyalások már előkészítés alatt állottak, és bármikor késznek kellett lennem az indulásra.

1917. november 25-én érett meg a helyzet, indultam Breszt-Litovszkba, amit a tárgyalások színhelyének szemeltek ki. A vár citadellájában székelt a német hadsereg keleti főparancsnoksága, az Oberost. A citadella hatalmas várfalakkal körülvett, hermetikusan elzárható épületkomplexumból állott. Egy kis város benyomását keltette. Ez a citadella-város, Breszt-Litovszknak az a része, mely az oroszok visszavonulása és rombolása után épségben maradt, nagyon alkalmasnak látszott a tárgyalások számára. A német Keleti Front főparancsnoka Lipót bajor herceg volt. (Még 1866-ban az osztrák-porosz háborúban az osztrákok oldalán harcolt, és megsebesült.) A vezérkar főnöke Hoffmann tábornok volt, helyettese Brinkman őrnagy. Mellém osztották be báró Mirbach vezérkari őrnagyot, aki osztrák-magyar összekötőtiszt volt a németeknél, osztrák részről báró Bergert, aki a Monarchia szétesése után osztrák külügyminiszter is lett, magyar részről gróf Csáky Imrét, aki Horthy alatt rövid ideig (1920) magyar külügyminiszter, valamint a kisegítő személyzetet. Az emeletes kőépületek egyikében nyertem elhelyezést, Csáky gróffal egy szobában. Mint megfigyelő, az osztrák-magyar külügyminisztérium részéről Mérey követ érkezett. Megjelentek a bolgár megbízottak Gantschew ezredes vezetése alatt, a törökök pedig Hakki pasa vezetése alatt.

December elején érkezett az orosz delegáció, melynek katonai vezetője V. E. Szkalon tábornok volt, az elegáns orosz tiszt mintaképe. Mellé volt beosztva Altvater admirális, Fokke vezérkari alezredes, Lipski százados és más vezérkari tisztek. Viszont nem ők voltak a delegáció vezetői, hanem a politikusok: Kamenev, Joffe, madame Bizenko, Karachan. Az utóbbiak kíséretében volt egy tarkán összeszedett társaság: mindenféle katonatanácsok és egyéb tanácsok képviselői, katonák, forradalmárok, parasztok - nagyon szedett-vedett, abszolúte nem szobatiszta alakok. Az első alkalommal a vezető személyek asztalánál a tiszti étkezdében kaptak helyet, ezután már csak a segédszemélyzettel együtt a tiszti kaszinó épületében étkeztek. Közvetlenül megérkezésük után agyonlőtte magát Szkalon tábornok, olyan magyarázat hátrahagyásával, hogy becsületével nem összeegyeztethető ezeknek a tárgyalásoknak a vezetése[19]. A németek ünnepélyesen eltemették, katonai tiszteletadással, valamennyi delegátus részvétele mellett.

A tárgyalások gyorsan haladtak, és már december 15-én aláírtuk a fegyverszüneti szerződést. Az oroszok fő igyekezete arra irányult, hogy a szerződés szövege szerint csapatelvonások a német nyugati arcvonalra meg legyenek tiltva. A tárgyalások sima menetét megkönnyítette a fehér asztal melletti beszélgetés, mert akkor még az orosz vezető emberek részt vettek a közös étkezéseken.

Egy külön fejezetet kell szentelnem a német vendéglátásnak. Már a reggelihez - melyet tetszés szerinti időben lehetett fogyasztani - a büféasztalokon minden rendelkezésre állott, amit szem-száj kívánt. Cigaretta és ital a nap minden szakában... Az étkezéseknél jó hangulat uralkodott, élénk társalgás folyt. Lipót bajor herceg präsdealt[20] az asztalnál.

December 15-én került sor a fegyverszüneti szerződés ünnepélyes aláírására. Az asztal körül foglaltunk helyet, éspedig Lipót bajor hercegtől balra a németek és a bolgár delegátus, továbbá én és a török Zekki pasa. Udvariasságból átengedtem helyemet az idős Mérey követnek, aki a külügy részéről, csak mint megfigyelő volt jelen. Velünk szemben a bolsevista aláírók, Mme. Bizenko[21], Kamenev és Joffe ültek. A történelmi aktus emlékére a 14 aláíró egy-egy fényképet írt alá, amely birtokunkban maradt. Magunkkal vittük a tollat, amellyel a szerződést aláírtuk.

Este a németek ünnepélyt rendeztek a tiszti étkezdében, német művészek léptek fel, utána tánc következett, melyre az egyedüli női résztvevő, Mme. Bizenko - a szokásos több mint szerény öltözékétől eltérően - kicsinosította magát, és szorgalmasan táncolt. A többi táncoló pár német tisztekből állott, minthogy a németeknél szokásos tiszti "Liebesmahl"-okon rendesen tisztek táncoltak egymással.

A fegyverszüneti tárgyalás okmányának ünnepélyes aláírása.

Balról az álló sorban a második Pokorny Hermann, előtte (az ülő sorban) Mérey Kajetán

A karácsony estét még Breszt-Litovszkban töltöttük, de mivel az orosz delegáció beérkezése körül - úgy látszik - bonyodalmak voltak, karácsonykor az oroszok Petersburgba, mi pedig Bécsbe távoztunk szóbeli beszámolás és további megbeszélés céljából. Badenben a főparancsnokságon jelentkeztem, és be lettem rendelve audienciára a császárhoz. Rövid várakozás után beléptem az uralkodó dolgozószobájába. Hellyel kínált, és el kellett mondanom a tárgyalások lefolyását és benyomásaimat. Referálásom alatt egyszer kinyílt a szomszéd szobába vezető ajtó, és bedugta fejecskéjét Ottó trónörökös, de máris ott volt Zita császárné, és gyorsan visszarántotta a fiát. Azt hallottam, hogy ez gyakrabban előfordult, és Károly Badent azért szerette annyira, mint tartózkodási helyet, mert ott a szűkebb elhelyezésben igazi családi életet élhetett. Később Luxenburgban is voltam audiencián, ahol már teljes volt az udvartartás, és a ceremóniákat is betartották. Az első audiencia után találkoztam a szintén berendelt Umansky vezérkari ezredessel, hadiiskolatársammal, aki - azt hiszem - politikai vonatkozásban referált. Azt panaszolta nekem, hogy Károlynál az ember soha sem tudja, hányadán van, mert mindenki véleményét elfogadja, a később jövőtől az ellenkezőjét is.

Bécsi tartózkodásom alatt gróf Czernin külügyminiszternek is referáltam, és azon nézetemnek adtam kifejezést, hogy a békekötés érdekében ne menjenek bele részletkérdések eldöntésébe, hanem nagy vonalakban állapodjanak meg a békefeltételekről. Ez a javaslat, melyet már Bresztből írásban is előterjesztettem, a "Rahmenfriede" (keretbéke) elnevezést viselte...[22]

Az osztrák-magyar békedelegációt Bécsben állították össze, melynek katonai vezetője Csicserics magyar altábornagy lett, mellette én mint katonai szakértő szerepeltem. A tengerészeti szakértő Wulf Olaf lett. A katonai szakértőkhöz még báró Mirbach vezérkari őrnagy és Glaise vezérkari alezredes csatlakozott, a híres bécsi Hadilevéltár későbbi vezetője...

Az osztrák-magyar diplomáciai küldöttség feje gróf Czernin külügyminiszter volt, a delegáció esze Gratz Gusztáv követ, fő tényezője Wiesner követ (aki mindig császárlövész egyenruhában járt). Prominens tagjai voltak még: gróf Mensdorff-Poully, báró Andrian, gróf Colloredo, gróf Csáky Imre, báró Mittag, von Stockhammer és egy csomó segédszemélyzet (gróf Lónyay, Preusz, Schwarz, Ulmanan főhadnagyok stb.). A békedelegáció 1917 decemberének végén indult különvonaton Breszt-Litovszkba. Még útközben sem volt egészen biztos, vajon Trockij elfogadja-e Breszt-Litovszkot mint a tárgyalások színhelyét. Ugyanis eleinte Stockholmhoz ragaszkodott, mert a breszt-litovszki citadella elzártsága nem volt ínyére, és nem ígérkezett eléggé rezonanc-képesnek a tervezett bolsevista propaganda világba kürtöléséhez. Német nyomásra azonban mégis kénytelen volt engedni és Breszt-Litovszkot a tárgyalások színhelyéül elfogadni.

Az osztrák-magyar delegáció megérkezése Breszt-Litovszkba

Pokorny alezredes az osztrák-magyar delegáció tagjaként

Megérkezett Bresztbe a többi delegáció is. A német küldöttséget Kühlmann külügyminiszter vezette. Prominens tagjai: Hoffmann tábornok, a mindenható német főparancsnok, Ludendorff szószólója, v. Baligam, gróf Rex, Kapp, Horn, Pellemann, Hay századosok stb. A török delegációt Haaki pasa és Zekki pasa lovassági tábornok, a bolgár delegációt Radoszlavov külügyminiszter vezette. Megjegyzem, hogy a tárgyalásokat majdnem kizárólag Kühlmann német külügyminiszter vezette - azok nagy hátrányára, mert rideg és merev természetével nem tudott lépést tartani a rugalmas, rafinált és hihetetlenül tájékozott Trockijjal.

Nagy huzavona után érkezett végre meg az orosz delegáció 1918. január 7-én Breszt-Litovszkba. A delegáció vezetője Trockij volt, mellette tagja: Joffe, Kamenev, Bizenko, Karachan, Radek, Altvater admirális és Lipski százados. A többi katonai delegátus (a hivatalos delegátus-listán) már nem szerepelt az oroszoknál. Ők a fegyverszüneti tárgyalásokon még teljes díszben, rangjelzéseikkel és kitüntetéseikkel vonultak fel, most pedig egyedül Lipski százados jelent meg - nyilván mint Trockij parancsőrtisztje - ő is minden rangjelzés, kitüntetés és zsinórozás nélkül.

Az osztrák-magyar delegáció és a vezérkar közti összeköttetést biztosító távírókészülék

Az orosz delegáció:
(Álló sor) Lipski, Karelin, Trockij, Karachan, (ülő sor) Kamenyev, Joffe, Bizenko

Az orosz delegátusok közül, mint egyéniség, főleg Trockij magaslott ki. Szúrós tekintetű szemével, dús fekete hajával és kecskeszakállával valóban mefisztói benyomást tett. Nagy általános műveltséggel párosult szónoki tehetségével és lélekjelenlétével a szócsatákban rendszerint ő került felül. Mesterien értette, hogyan kell a témát mindig a neki kívánatos irányba terelni, és bolsevista tanainak, nézeteinek a propagálására alaposan kihasználni. Viszont emellett hiányzott a gyakorlati érzéke a jó helyzetfelismerése, s így kihívó és engesztelhetetlen viselkedésével országának - mely elsősorban békét akart - inkább ártott, mint használt.

Trockij működése Breszt-Litovszkban így csak a bolsevista tanok hirdetését célzó demagóg szóáradatokban merült ki, ehhez a mindig hallgatag Radek méregbe mártott tollával, mint publicistája asszisztált neki: cinikus mosolyát a tárgyalások alatt bőven volt alkalmam megfigyelni, mert a tárgyalóasztalnál éppen velem szemben ült, elmaradhatatlan pipájával a szájában.

Beérkezésük után az oroszok egyenesen a számukra kijelölt pavilonba hajtattak. Trockij üzente, hogy az oroszok az étkezést elkülönítve, szállásukon kívánják elfogyasztani. A fehér asztal melletti diplomatamunkának vége szakadt! De megszűnt minden egyéb magánérintkezés is az oroszokkal. Teljesen tartózkodóan viselkedtek, már csak csoportosan jelentek meg, kitérve minden találkozás elől. Az eddig lezajlott tárgyalásoknál tanúsított engedékenységen okulva, Trockij nyilvánvalóan féltette embereit az európai diplomaták fertőzésétől, és erélyesen együtt tartotta őket. A demarkációs vonalhoz elébe küldött vonatot kísérő tisztnek kijelentette, hogy sokkal kényelmesebb és jobb vonattal érkezett Petersburgból, s a német vonatra nincs szüksége.

Az orosz delegáció - civilben Trockij és Kamenyev

Még az oroszok megérkezése előtt megjelent Breszt-Litovszkban egy népes ukrán bizottság - az ukrán nemzetgyűlés (a Rada) tagjai. Kinek a megbízásából, milyen hatalmat, mely területet fognak képviselni, kik mellett állnak majd: az oroszok mellett vagy mellettünk - eleinte senki sem tudta. Az ukránok beszédéből kivehető volt, hogy súlyos ellentétben állnak az oroszokkal, és azok részéről önállóságuk elismerésére aligha számíthatnak.

Eltelt január 7-e és 8-a anélkül, hogy az oroszok életjelt adtak volna magukról. Végül felszólításra január 8-án azt üzenték, hogy vendégeknek tekintik magukat, és a tárgyalásokra meghívást várnak. Így jött létre január 9-én az első teljes ülés. Amikor a központi hatalmak képviselői már teljes számban együtt voltak, bevonultak a terembe az oroszok. Köszönés és bemutatkozás nélkül fagyosan foglalták el helyüket.

Az ülést bevezető formalitások után sorra szólaltak fel a központi hatalmak bizottságainak vezetői, és tiltakoztak a bolsevisták addigi eljárása, valamint a béketárgyalásokkal sehogy sem összeegyeztethető orosz sajtómunka és propaganda ellen. Trockij egykedvűen és cigarettázva hallgatta végig a tiltakozásokat. Kühlmann kérdésére: "Kíván-e válaszolni?" - Trockij azt felelte: "Majd még meggondolom!"

A tárgyalások nyelve hivatalosan orosz részről az orosz, a központi hatalmak részéről a német vagy a francia volt. A beszéd elhangzása után azt a tolmácsok oroszra, illetve németre fordították. Trockijnak óriási előnye volt, mert teljesen uralta a német és a francia nyelvet, így az előadást kétszer hallotta, a fordítást ellenőrizhette, és bőven volt ideje, hogy a válaszra felkészüljön.

Január 10-én Trockij megadta a választ az előző nap elhangzott felszólításokra. Frázisoktól tarkított beszédében, mely hemzsegett a központi hatalmak diplomatái elleni heves és gúnyos kifakadásoktól, hajlandónak nyilatkozott Breszt-Litovszkban a békéről tárgyalni, mert - mint mondotta - a kényszernek engednie kellett. Ebben az időben vette kezdetét a béketárgyalások döntő időszaka. Most már mindenki előtt világos volt, hogy mindkét tárgyaló fél homlok egyenesen ellentétes nézetei - különösen az orosz birodalomból kihasítandó peremállamok önrendelkezését és jövőjét illetően - sohasem hozhatók közös nevezőre.

Mivel csupán olyan területekről volt szó, melyek a világháború kitöréséig orosz birtokban voltak, nyilvánvaló, hogy az orosz álláspont könnyebben volt védhető, mint a központi hatalmaké. Ahogy később be is bizonyosodott, itt csak hatalmi szóval lehetett a saját érveléseknek érvényt szerezni. És éppen ez volt a breszt-litovszki béketárgyalások tragikuma, hogy ezen "hatalmi szó" kiejtéséig a központi hatalmak diplomatái kénytelenek voltak a már megkezdett tárgyalásokat még heteken keresztül folytatni, és a befejezésüket folyton elhalasztó Trockijnak alkalmat adni propagandisztikus beszédei világgá kürtölésére.

A további tárgyalások amúgy is feszült légkörébe, mint a mennykő csapott bele január 12-én Hoffmann tábornok szenvedélyes kirohanása a bolsevisták kegyetlenségei, valamint tiltakozása Trockij halogató eljárása ellen, amellyel a tárgyalások befejezését folyton csak húzza-halasztja. Hoffmann tábornok beszéde Ludendorff utasítására és parancsára hangzott el, és teljesen meglepte a diplomatákat, ami kivehető volt arckifejezésükből. De most jött csak a csattanó. A német tolmács fordította a beszédet oroszra. Már éreztem, hogy ebből baj lesz. Így is volt. Trockij, aki a német beszédet teljesen megértette, a fordítás befejezése után felállt, a tolmács századoshoz fordult és azt mondta: "Köszönöm, százados úr, hogy Hoffmann tábornoknak e durva beszédét oly finoman fordította oroszra". A tárgyalás véget ért, és mindenki azzal a rossz érzéssel távozott, hogy megint Trockij aratott diplomáciai győzelmet.

A Pokornyról Breszt-Litovszkban készült karikatúra

Trockij revánsa persze nem maradt el. A január 14-ei ülésen szarkasztikusan feszegette a német külügy- és a hadvezetés közötti ellentéteket. A Kühlmann és Trockij közötti hosszú és eredménytelen szócsatáknak maga az orosz küldöttségvezető vetett véget azzal a kijelentésével, hogy belpolitikai okokból tíz napra Petersburgba kell utaznia, és így csak január 29-én vehet részt újból az üléseken.

A lezajlott ülésperiódusban került sor az újév megünneplésére. A tiszti étkezdében megtartott ünnepi vacsora után fiatal segédtisztjeink meghívtak a Kaszinó nagytermében tartott ünnepélyükre. A hangulat már nagyon emelkedett volt az ott étkező orosz segédszemélyzetnél is. Trockij akkor még nem volt Breszt-Litovszkban. A különböző himnuszok eljátszása alkalmával sorra került az orosz cári himnusz is. Ezt az erősen ittas oroszoknak részben önként, részben kényszerből állva kellett meghallgatniuk.

Január 7-én ünnepelték a németek a bajor király születésnapját. Nagy, zenés takarodót rendeztek, beszédek hangzottak el. Jelen volt a "Leipziger Illustrierte" riportere is, és akkor láttam, hogyan készülnek az újság képei. A képet gyors ceruzarajzzal rögzítette, a prominens személyek arcát pedig lefényképezte. A végleges összeállítás és kidolgozás már Leipzigben történt. Akkor Orlik Emil német rajzművész tartózkodott Breszt-Litovszkban, aki a delegátusokról karikatúrákat készített (lásd az albumot).[23]

Az oroszokkal folytatott tárgyalások eredménytelenségét mindjobban átérezvén a központi hatalmak diplomatái már napok óta foglalkoztak az ukránokkal, előtérbe került a velük való különbéke megkötésének a gondolata. Ez a béke nemcsak azért látszott oly kívánatosnak, mert ezzel az orosz háború legalább Ausztria-Magyarország, Bulgária és Törökország számára, földrajzi fekvésük folytán gyakorlatilag véget ért, hanem azért is, mert a központi hatalmak gazdaságilag csak ukrán területtől várhattak segítséget, és így Breszt-Litovszkban pozitív eredmény a legkönnyebben és a leggyorsabban az ukránok által volt elérhető.

A január 19-én beállott szünetet így a diplomaták főleg az ukrán különbéke előkészítésére fordították.

Ez volt a helyzet január 30-án, a béketárgyalások harmadik időszakának megkezdése alkalmával. Mindenki érezte, hogy ez így nem mehet tovább. Véget kell vetni a tárgyalásoknak, és minél előbb eredményeket kell felmutatni. A január 31-i és a február 1-jei tárgyalások megint csak a megszokott Kühlmann-Trockij szópárbajban merültek ki anélkül, hogy a tárgyalások egy lépéssel is előrehaladtak volna.

A központi hatalmak diplomatái most döntő lépésekre határozták el magukat. Ezért most ők szakították félbe a tárgyalásokat, és Berlinbe utaztak, ahol Németország és a Monarchia között fennálló és a békével összefüggő összes kérdésben megállapodás jött létre.

Az utazás a kényelmes különvonatban kellemes változást hozott a monoton breszti élethez képest. Mivel a tárgyalásokon nem vettem részt, szabadidőmet berlini sétákra fordítottam. Az elhelyezés és az étkezés az Adlon szállóban elsőrangú volt, a német vezérkari tisztek pedig figyelmes vendéglátóknak bizonyultak. Az Adlonban békültem ki az osztrigákkal, melyeket Breszt-Litovszkban mindig a szomszédnak engedtem át. A szállodában az osztrigát már fűszerekkel elkészítve szervírozták.

Breszt-Litovszkban a béketárgyalások február 7-én folytatódtak, de a bolsevistákkal szemben most sem sikerült eredményt elérni. Az ukránokkal viszont a tárgyalások már annyira előrehaladtak, hogy a békeszerződés aláírása már csak napok kérdése volt. Trockij, aki a helyzetről tájékozva volt, ezt a különbékét is el akarta halasztani. Ezért javasolta, hogy előbb a központi hatalmak egy kiküldöttje utazzon Kijevbe, és győződjön meg személyesen, hogy Ukrajnában a hatalom nem az ukránok, hanem a szovjetek kezében van.

Ezzel a feladattal engem bíztak meg. Mindent előkészítettek, Czernin már aláírta a részemre és tisztiszolgám, Arnold Berger számára kiállított útlevelet. De még mielőtt az útlevél túloldalán lévő szöveget Trockij aláírta volna, Kühlmann és Czernin február 8-án aláírták meglepetésszerűen az ukránokkal a különbékét.[24] A szerződésben a központi hatalmak elismerték az Ukrán Népköztársaságot. Észak-nyugati határát pedig úgy szabták meg, hogy körülbelül a San-Visztula torkolatától Lublin és Cholm között, Breszt-Litovszktól északra, és a továbbiakban keleti irányban a Pripjaty felett húzódott.

Másnap reggel Czerninhez mentem és megkérdeztem, vajon a történtek után menjek-e Trockijhoz, útlevelem aláíratása céljából.[25] A szobájában Trockij hűvösen fogadott, útlevelemet nem írta alá, hanem azt mondta. "Én most, hogy aláírták a különbékét az ukránokkal, nem vagyok tovább a kérdéses utazásban érdekelve. Figyelmeztetem, hogy ha az úr mégis Kijevbe utazna, nem garantálom biztonságát és az életét". Ezzel el is lettem intézve. A kapott válasszal Czerninhez indultam, aki természetesen az adott utaztatásomról lemondott. A háború után volt moszkvai ismerőseimtől megtudtam, hogy akkor először olvastak orosz újságokban rólam, mert Trockij elfogatási parancsot adott ki ellenem. Nagyon sajnáltam ennek az érdekesnek ígérkező utazásomnak az elmaradását.

Trockij viszont azt hitte, hogy egy ravasz sakkhúzással újból kibújhat a csávából. A február 10-i ülésen általános meglepetésre kijelentette, hogy a szerzett tapasztalatok alapján a további tárgyalásokat céltalannak tekinti. A központi hatalmak által ráerőszakolt területfoglalásos békét nem írhatja alá, és így kénytelen békekötés nélkül elutazni: a háborús állapotot a központi hatalmak és Oroszország között viszont befejezettnek tekinti. Ezzel Trockij otthagyta a tárgyalótermet, és a békebizottsággal együtt, búcsú nélkül még aznap elhagyta Breszt-Litovszkot.

A német hadsereg erre indította meg Petersburg irányába az offenzívát, amelynek nyomása alatt a szovjet kénytelen volt deferálni[26], Lenin békeakarata győzött. Önállóan cselekedett-e Trockij, vagy sem? Nem lehet tudni. Mindenesetre sietve elküldték Trockij helyett Breszt-Litovszkba Sokolnikovot, aki március 3-án, most már tárgyalás és ellenvetés nélkül írta alá az eléje tett békeszerződést. A békeszerződés lényege az volt, hogy az oroszok kötelezték magukat a Dünaburg (Dvinszk), a Peipusz-tó, Narva vonalától nyugatra eső területeket, továbbá Ukrajnát, Finnországot, az Aland-szigeteket és Kelet-Anatóliát haladéktalanul kiüríteni.

A breszt-litovszki békeszerződés nem volt hosszú életű, csak háromnegyed évig volt érvényben, de az orosz szereplők sem éltek túl sokáig. Joffe öngyilkos lett, Kamenyevet 1936-ban, Karachant 1937-ben végezték ki, míg Trockijt 1939-ben gyilkos kéztől érte utol a végzete.[27]

A béketárgyalásokról rendszerint jegyzőkönyvet vezettem, és naponta Ronge ezredesnek levél formájában hangulatképet küldtem. A gazdag forrásanyagot, mely így nekem rendelkezésemre állott, sajnos 1945. január 25-én át kellett adnom Malinovszkij marsall vezérkarának. Breszt-Litovszkban mindenesetre érdekes benyomásokat szereztem az oroszokkal, ukránokkal, törökökkel és bolgárokkal folytatott gyakori eszmecserékből. Így emlékszem, hogy egyszer Karachan azt fejtegette, hogy a Monarchiának feltétlenül szét kell esnie, mivel egy robbanás előtti bombához hasonló, mely végül széjjel veti a burkát. A búcsúzás alkalmával egy Trockij környezetéhez tartozó személy erősebben megszorította a kezem, és azt mondta: "Isten mentsem meg titeket a forradalomtól!"

Nagyon szimpatikusak voltak a törökök, az egyik attasé azt mondta nekem, hogy az osztrák-magyarokat sokkal jobban szereti, mint a németeket. Egy magas rangú török funkcionárius egy izgalmas vitánál úgy nyilatkozott: "Minek izgulnak, Uraim? Aláírni lehet mindent, betartani nem kell semmit."

A magam részéről már február végén meguntam a semmittevést, és bevonultam Bécsbe, hogy átvegyem az Evidenzbüro vezetését. Ez az osztály meglehetősen nagy volt és sokoldalú apparátussal rendelkezett, mellyel külön kell foglalkoznom. Elhelyezése a Hadügyminisztérium Duna-csatornára néző magasföldszintjén volt. Sarokszobám pazarul volt berendezve, a parkett szürke posztóval bevonva, külön toalett-fülkével. Két bejárata volt, egy a segédtiszti szobán keresztül. Három telefonom volt: belső, városi és interurbán. Íróasztalom alatt egy titkos gomb volt, hogy segédtisztem révén a kellemetlen látogatómtól bármikor megszabadulhassak.

Irodámhoz többféle osztály tartozott: 1. a velünk nem közvetlenül harcbanálló és a semleges hadseregek nyilvántartása; 2. a politikai nyilvántartás, az államellenes megmozdulások és ezekben az exponált személyek nyilvántartása. (Amikor a megbízhatatlan csehek lajstromát megláttam, feltettem a kérdést, hogy nem volna-e egyszerűbb a megbízhatókról egy vékony füzetet tartani. Ehhez az osztályhoz tartoztak az osztrák parlamentből kapott információk, melyeket a rendőrség egyik bizalmas közege juttatott el. Megjegyzem, hogy egyszer, mint néző, végig figyeltem egy parlamenti ülést. A kiabálások, dühkitörések, a fegyelmezetlen viselkedés és a képviselők modora undorító látványt nyújtottak; 3. A kémelhárító osztály érdemi vezetését Ronge ezredes fenntartotta magának. Külön említem eme osztály berendezését. A nem bennfentes látogatót egy külön szobába vezették, és hellyel kínálták. A fali könyvszekrényen elhelyezett egyik könyvbe volt szerelve egy fényképezőgép objektíve, amely a látogatóra irányult, akiről a mellette lévő szobából felvételt készítettek. Az osztályhoz fényképészeti és vegyészeti laboratórium is tartozott, írások lefényképezésére, mindenféle hamisítások előállítására, útlevelek, bélyegek, bélyegzők stb. készítésére. Az osztály mind offenzív, mind defenzív kémszolgálattal foglalkozott. Egyes tisztek elmeséléséből értesültem, hogy ott a cél érdekében (állam vagy párt védelme) eszközeikben cseppet sem voltak válogatósak. Minden lelki és testi kínzást alkalmaztak, mely a célhoz vezetett. Az volt a benyomásom, hogy erre a szolgálatra csak erkölcsileg romlott, minden gazságra képes egyének alkalmasak - illetve azzá válnak időnként, lásd a Gestapót, a Csekát, az Intelligence Service-t, az AVO-t stb. 1934-ben óva intettem egy tisztet, aki ilyen beosztásba került, hogy jókor kérjen más beosztást, még mielőtt jelleme elromlik; 4. Az I. és a II. sifre-osztály. (Az I-ben a központi rádióállomásokon lehallgatott táviratokat desifrírozták, a II-ben a közvetlen távíróvonalak lehallgatása folyt.); 5. A futárszolgálat a semleges külföldön lévő katonai attasékhoz (Svájc, Hollandia, Svédország), az onnan beérkező csomagok elosztása (kávé, tea, csokoládé, konzervek, sajtóanyagok, cipők, élelmiszerek stb.); 6. A hadifogolyposta cenzúrája. Ez a hivatal a belvárosban volt elhelyezve, nagy személyzettel rendelkezett, nyelvtudósokkal, írásszakértőkkel, rajzolókkal, vegyészekkel, valamint egy jól felszerelt laboratóriummal.[28] Feladata az volt, hogy a hadifoglyokhoz beérkező és tőlük feladott levelezést cenzúrázza. Ezek az orosz és az olasz hadseregre, az ország hangulatára, valamint az ellenséges csapattestek tábori postaszámaira vonatkozó minden adatot nyilvántartottak. A kívánatos adatok beszerzése céljából a feladott levelezőlapokat írásszakértők megfelelő kérdésekkel egészítették ki, vagy új lapokat hamisítottak. Mindebből látható, hogy az Evidenzbüro nagyon sokoldalú és érdekes volt.

Nem sokkal a Breszt-Litovszkból való bevonulásom után megindult a nagy csillaghullás. A következő kitüntetéseket kaptam: a főparancsnokság részéről a Lipót-rend lovagkeresztjét (a főparancsnok szárnysegédje, a "hűséges" Kudmann ezredes - aki Conradot áthelyezésénél otthagyta és átpártolt az új vezérkari főnökhöz, Arzhoz - azt mondta nekem, hogy tulajdonképpen breszti működésemért a Szent István-rend járna, de nézete szerint ez csak magyar számára bír értékkel). A német hadvezetőségtől a porosz katonarend II. osztályát (az 1. és 2. osztályú vaskereszt már megvolt), a bolgárok részéről a török félholdat és a III. Oszmánia-rendet, az Osztrák-Magyar Vöröskereszttől a tiszti keresztet. A legnagyobb kitüntetést az utolsónak megjelent Rendeleti Közlönyben 1918 novemberében kaptam - a Mária Terézia-rend káptalanja által javasolt "Arany (vagy Nagy) Signumot" háborús szalagon kardokkal. Ez a kitüntetés a nagykeresztek közé soroltatott, éspedig a Ferenc József-rend nagykeresztje elé.

Változatos és sokoldalú működésem élményei közül két esetet akarok felemlíteni. 1918 nyarán Svájcba utazott egy magyar politikus, Diener Dénes, és magyar részről az volt a gyanú, hogy fontos kompromittáló írásokat akar kicsempészni. A magyar Honvédelmi Minisztérium (Hohenburger hadbíró tábornok) utasítására telefonon visszatartottam a vonatot Buchsban, a svájci határállomáson, míg a másik telefonon Budapest utasításait vártam, hogy vajon az átkutatás végrehajtandó-e. Csak ezután értesítettem Buchsot, hogy a vonat átmehet svájci területen.

A másik érdekes eset egy konferencia volt, melyre az egész sajtó összes képviselőjét berendeltem. El kellett rendelni, hogy az újságok külföldre csak hirdetési rész nélkül mehetnek. Ugyanis bebizonyosodott, hogy a hirdetéseket a kémek hírszolgálatra használják fel. Különösen a Neue Freie Presse képviselője támadott meg azzal, hogy anyagilag nagy kárt szenved a sajtó eme intézkedés következtében. Álláspontom persze győzött, és a konferencia után az újság képviselője bocsánatot kért tőlem, hogy a javaslat ellen felszólalt. Tudja, hogy a hirdetések kihagyása feltétlenül szükséges, de mint a legnagyobb osztrák lap képviselője, pro forma ellen szólalt fel presztízs okokból. Utána meginvitált a szerkesztőségbe, és megmutatta kartotékját, ahol minden prominens személyiségről halála esetére a nekrológ már elő volt készítve. Amikor kartotékját elég szerénynek tartottam, bemutatott egy urat, akinek a fejében volt minden adat, melyre a nagy újságnak szüksége volt.

1918 nyarán több alkalommal díszkíséretre lettem kirendelve különböző Bécsbe érkező előkelőségek mellé. Így jelent meg Bécsben Berlin kerületének katonai parancsnoka, "kommandant in den Marken" gróf(?) - nevét elfelejtettem -, parancsőrtisztjével. Utóbb közölte velem, hogy egy szórakozóhelyet meg szeretne látogatni. Az Apollo Varietéban szereztem egy páholyt. A műsorban szerepelt egy szatíra. Ez egy öreg úrról szólt, akit megcsal fiatal felesége. A parancsőrtiszt megsúgta nekem, hogy a grófnak is fiatal a felesége, de azért jól mulatott a darabon.

Egy alkalommal a bolgár vezérkar főnöke, Lukov tábornok mellé voltam beosztva. Vele együtt meg lettünk híva Károly császár Semmering melletti nyaralójába, Reichenauba ebédre. A kastély parkjában Hunyady gróf, a főudvarmester éppen Ottó trónörökössel játszott. Az ebéd előtt figyelmeztettek, hogy minden fogásnál figyelni kell, hogy mikor teszi le a császári pár az evőeszközt. Ekkor azonnal félbe kell szakítani az evést, mert a lakájok elviszik a szervizt és újjal cserélik ki, hogy a császári párnak egy pillanatig se kelljen várnia. Mivel mint a legfiatalabbak egyike, az ovális asztal keskeny végénél ültem, és a felszolgálásnál az utolsó között voltam, nagyon fájdalmasan érintett, hogy sok jó falatba csak belekóstolhattam.

1918 júniusában Woyrsch német marsall mellé lettem beosztva, akit Károly császár külön meghívott. Össze kellett állítanom a látogatás programját. Éppen érkezésére estek a fagyos szentek, több fokos volt a fagy. A következő napra lett tervbe véve egy autókirándulás és ebéd a Semmering legelőkelőbb szállodájában. Ekkor tudtam meg, hogy Woyrsch kedvenc itala az eperbólé. Persze ez is szerepelt az ebéden. A hideg időtől eltekintve minden jól sikerült. Másnap a császár megjegyezte: "Wir sind ja schon alte Bekannte", (Hiszen már régi ismerősök vagyunk!). Az ebéd nagyon kedélyesen zajlott le. Zita elmesélte, hogy milyen jól érezte magát, amikor Stanislauban szolgáltak, ahol ő is bevásárolni járt. Nagy nevetés támadt, amikor egy fogás után az új főudvarmester, Lobkowitz herceg tábornok tovább evett, és nem vette észre, hogy a császári pár már letette az evőeszközöket. Akkor figyeltem meg, hogy miként eszi a császár a spárgát. Bal kezével megfogta a végét, jobb kezével villával irányította a szájához, és kiszopta. Ebéd után a dohányzóba vonultunk, ahol ugyancsak Woyrsch tiszteletére a kávé és likőrök mellett eperbólét szervíroztak. Amikor Zita nem volt állapotos - mint Reichenauban -, cigarettázni is szabad volt. Hosszú, aranyszopókás török cigarettákkal kínáltak, melyeket Károly a konstantinápolyi utazása alkalmával hozott. A beszélgetés fesztelen és hangulatos volt, a császárnak és Zitának mindenkihez volt egy pár kedves szava. Hazaérkezve Woyrsch marsall kedves levélben köszönte meg szolgálataimat, és emlékül egy dedikált fényképét küldte el.

1918 nyarán még egy figyelemre méltó esemény történt. Egy délelőtt légiriadót rendeltek el, D'Annunzio repülőrajával a Hadügyminisztérium fölé repült, röpcédulákat szórt azzal a felirattal: "Bombákat is dobhattam volna le - D'Annunzio". Az utána küldött saját repülőink nem tudták utolérni.

A forradalmi megmozdulások mind intenzívebbekké váltak. A különböző népgyűlésekre altiszteket küldtem ki, akik a hallottakról beszámoltak nekem, de tanultak is, mert éppen ők lettek azok, akik a forradalom kitörésekor a Hadügyminisztériumban megalakuló katonatanácsok vezetői lettek. A tüntetések Bécsben napirenden voltak, és gyakran fenyegető formát öltöttek. Egy ilyen tüntetés alkalmával még a parlamentet is felgyújtották.




Hátra Kezdőlap Előre