Ökörnyál a szélben

Ökörnyál úszik a levegőben. A napsugár és a szél játszik vele, meg-megcsillan, majd tovaszáll... Aztán ismét előtted ragyog, mintha aranyfonalat csüngetne alá az Ősz Nagyasszonya.

A szőlőlugas alól nézem e csodás játékát a természetnek, észre sem veszem, milyen nagy körülöttem a sürgés-forgás, és azt sem hallom, hogy kinn az utcán kiabálnak:

- Kosarat vegyenek, seprűt vegyenek!

Beköszönnek az udvarokba, a portékájukat mutogatják olyan nagy tehetséggel, hogy még az is megveszi, aki eddig nem is gondolt rá. Előkerülnek a régi kosarak, és bizony soknak lyukas az alja. Itt van a betakarítás ideje, nélkülözhetetlen a mezei munkában. Jön a segítség, mindenkinek kezébe kell adni egy-egy kast, amibe aztán a fürge kezek beleszedik a krumplit, kukoricát. Az év egyik legkellemesebb időszaka. A kinti munka bár fárasztó - de nagyon hangulatos. Ez ismétlődik minden évben, minden év szeptemberében, minden falusi portán.

A kukoricaszedést szeretem. A megszáradt kórók között - mint egy sárguló erdőben - elvész az ember. Zizegnek a levelek, az aranyló kukoricacsövek látványa örömmel tölt el. Nem könnyű munka, de szórakozást is jelent. Már előtte egy nappal megfőzi a gazdasszony az ételt - általában a töltött paprikát -, hiszen ősz van, paprika van elég, a paradicsom sem jelent gondot, és hús is kerül a töltelékbe. Húsos, meleg étel, kaszásnak való, bár most nem kaszálni készülnek, mégis csak nehéz munka ez. Tartalmas étellel illik megvendégelni a munkát végző embereket.

Süteményt is sütnek. Rendes háznál elmaradhatatlan, és mi más lehetne ősszel, mint - almás pite. Az alma megterem a kertben, ilyenkor már hullani is kezd. A hullott almát mire használná az ember? A legnagyobb fazék kerül a kályhára. Amíg fő a töltött paprika, már meg is sült egy teknő kenyér, csak le kell verni, hogy megmutassa aranyló héját. Hangosan csattog a kés, az asszonykezek gyorsan dolgoznak, apró szilánkokban repül szerteszét a kenyér héjának felső rétege. Mennyei illat száll a levegőben. Alig várod már, hogy egy dúcosabb kenyér kerüljön elő a kemence mélyéből, mert a madárkát a gyermekek kapják, de dúcát a kenyérnek letörheted. A dagasztást - mint mindig - már korán reggel elkezdték, és amire a nap magasra emelkedik, már hűlnek is a ropogós héjú kenyerek. A kemence melegével még megsül a pite, és még mindig marad annyi meleg benne, hogy a télire eltett szilvalekvár is bekerüljön egy kis dunsztolásra. Mire a kemence kihűl, a lekvár bőrt húzott a tetejére - készen van. Az üvegek bekerülhetnek a helyükre, és a kamra polcairól kacsingatnak az oda betérőre. A rendes gazdasszony felcímkézi, ráírja minden üvegre, hogy mit tartalmaz, és azt, hogy melyik évből való. Az íráshoz nem szokott kezek kacskaringós betűi hirdetik majd télen, hogy mi van eltéve, mit lehet elővenni. Nagy a választék, sokszor évekig eltart egy-egy lekvár, címke nélkül meglepetés érne, ha kibontod.

A férfiaknak jut a dolog neheze. Előbb egy kis köményes pálinka mellett megtárgyalják a munka menetét. Nagy szakértelemmel és még egy kis pálinkával dűlőre jutnak végül, hogy milyen a termés, hány szekér, meg hány zsák kell, és elég lesz-e az ajánlkozott segítség. Míg a férfiak a pálinkát kóstolgatják, az asszonyok sem maradnak tétlen. Megnézik, van-e elég kosár, és közben, hogy az emberek ne hallják, a falu híreit is kibeszélik. Megkönnyebbült a lelkük, most már készen állnak a másnapi munkára. Kívülállónak ez fel sem tűnik, nincs lótás-futás, az évszázadok begyakorolt történései ezek.

Ezalatt az ökörnyál lassan befonja az összes szőlőlevelet, és az esti fényben megmártózva utolsókat szikrázik még, a lemenő nap vöröses tűzében. Másnap reggel, mintha összebeszéltek volna, ki mikor indul el, hangos szóval egyszerre érkeznek meg a segítő emberek: családtagok, barátok, szomszédok - egyszóval a kalákások. Vidámnak ígérkezik a nap. Az égről még a bárányfelhők is legelészni mentek, és a gyermekek fürgén másznak fel a szekérre. Kezükben kis ostor, vidámak, ők a jövő évtizedek gazdái. A föld, ha messze kinn van a határban, akkor az asszonyok is felkászálódnak a szekérre. A madarak kora hajnali csicsergését túlszárnyalja a szekérderéknyi asszonyság, csak a férfiak hallgatnak, bagójukat rágva megadják a tiszteletet, a betakarításnak. A fáradt őszi nap megembereli magát, a vénasszonyok nyara is kedvükbe jár.

A mezőn már más illat és hang fogad. Mindenütt szorgos emberek, messziről integetnek, köszöntik a most érkezőket. Fél lábon álló gólyák a réten, és madarak ezrei köröznek a levegőben. Szüret van nekik is. Még fölszedik az ott maradt magokat, erőt gyűjtenek a hosszú út előtt. A megszáradt kukoricakórók sejtelmesen susognak, ha néha a pajkos szél beoson közéjük. Mindenki nyakában egy zsák, ebbe majd a babot szedik. A megszáradt hüvelyekkel óvatosan bánnak, mert élük mély sebet vághat egy óvatlan mozdulatra az ember kezén. A kukorica levele sem kíméletesebb, vág az is, ha nem tudod, hogy nyúlj hozzá. A sorok közé tököt ültettek tavasszal. A székely ember kihasznál minden kis helyet, a kukoricaszárra fölszaladt a télire való bab, a sorok között kapott helyet a tök... A sárguló tök-fejek kivigyorognak a sorok közül. A gyermekek és a férfiak dolga kidobálni a kukoricás szélére. A zöld tököket félre teszik az apró emberkék - estére töklámpás készül belőlük, és azokkal ijesztgetik a szomszéd kislányokat, mikor az utcán csokorban, egymást karonfogva sétálgatnak, és vidáman nevetgélnek.

Az asszonyok bemennek a sűrűbe, a szó nem fogy ki a szájukból, de azért szaporán tördelik, mustrálgatják a csöveket, ami száraz időben sokkal könnyebben megy, mintha eső áztatta volna meg a termést. A megtelt kosarakat már az emberek cipelik, és öntik a szekérbe. Délig meg sem áll senki. Amikor a toronyóra megszólal, meghallják a harangszót, egyszerre teszik le a kosarakat, és ülnek ki a föld szélére. Végre! Erre vártak, hiszen nemcsak a pihenő kecsegtet, de sehol sem olyan finom a főtt tojás, szalonna, szalámi és túró, mint kinn a szabadban. Mennyei íze van a tegnap sült kenyérnek! A fáradság, meg az éhség megfinomítja az ízeket. Hiába olvadt meg egy kissé a szalonna, a kenyér a zsírt magába szívja, és olyan az íze, hogy felfalnád az egészet. Nem teszed, mert ott vár még, fehér kendőbe bújtatva a fonott kosár alján, az almás pite. Annak is kell a hely. Az evésben még egy-egy kupica köményes pálinka is besegít, utána a férfiak borral öblögetik a torkukat, míg az asszonyok a demizsonban hozott finom vizet kóstolgatják. Majd folytatják a munkát, amikor kissé leülepedett hasukban az étel, míg nem marad egy kukoricacső sem a helyén. Jó termés lett, megtelt a deszkákkal felmagasított szekér, és nyögve indul útnak. Oldalában a sárga tökök szegélyzik a kukoricatermést, és vigyorognak a kíváncsi emberekre. Mert hazafelé bizony nem kevés pillantás esik a rakományra, hiszen téma ez, hogy hányszor fordult a szekér, kinek mennyi termése lett. Ez már hozzátartozik a falu mindennapi életéhez.

Hazaérve a csűr méltóságteljesen tárja ki nagy kapuját, hogy leönthessék a termést. Asztalra kerül a töltött paprika, ami hamar el is fogy. Esteledik, mindenki megy haza ellátni az állatokat, majd aztán sietnek vissza. A kukoricaszedés ezzel nem fejeződött be. Este van a folytatása. A frissen leszedett csövekkel könnyű dolgozni, erőlködés nélkül törik a cső, könnyedén le lehet fejteni róluk a fehér csuhét.

A tökök az udvar egyik felében, halomban állnak szomorkásan - velük most senki sem foglalkozik. Csak a gyermekek vésik hangoskodva a még zöld tököket, gyertyát tesznek bele, kacagva bújnak le a kerítés mellé, hogy aztán a kellő pillanatban üvöltve emeljék magasba, és jókat nevessenek a megrémült lányokon.

Az otthoni munkát elvégezve hamarosan visszaérkeznek a szedésben részt vett emberek, de jönnek barátok - most főleg a fiatalság gyülekezik. El is kel a friss, fiatal erő, mert bizony a padlásra kell felhordani a kibontott kukoricacsöveket. Munka és mulatság.

A kukoricafosztásnak nagy hagyománya van. A hold már magasan jár az égen. A csillagok is felébredtek már, udvarhölgyei a sötét éjszakának. Mindenki serényen dolgozik. Ha valaki piros csövet kap, hagyomány szerint számára a munka véget ért, de jaj, ha beteg cső kerül valaki kezébe, mert akkor elkezdődik a leánykergetés, és addig nem nyugszanak, míg össze nem kormozzák vele a kiszemelt áldozat arcát. Minden csövet megnéznek, mindenkinek van szava hozzá, hogy kicsi, vagy nagy a szem, hogy hosszú a cső, meg hogy sok a csuhé rajta. Jól beöltözött, és ez hosszú, hideg telet jelent. Az öregek - ők még értenek hozzá - szorgosan gyűjtögetik zsákokba a finom, selymes, belső csuhé-részeket.

Annyi mindent tudnak belőle készíteni, hogy csoda! Szatyrot, lábtörlőt, abból is hány, meg hány félét. Van, aki megfesti, csíkokat sző bele. Van, aki durvára szövi, az kerül az ajtó elé, de van finom szövésű, ami a házban foglalja el méltó helyét. A csuhé felhasználásának nincs határa, készül belőle minden, amit elképzel az asszonyi lélek: gyereknek baba, babának ruha, asztalra alátét, kenyérkosár, dísztárgy, és lehetne sorolni még nagyon sokáig. Az asszonyi lelemény túlszárnyal minden képzeletet, alkalmazkodik a szükség szülte szabályokhoz. Téli esték foglalatossága ez, míg a férfiak a hatvanhatot ütik, addig az asszonykezek szorgoskodnak, hogy a mindennapok se legyenek sivárak.

Csipkés szélű fonott táskámat még ma is emlékeim között őrzöm. Édesanyám pödörte a csuhét, és szőtte nekem.

A természet gondolt mindenre, adakozott: - a női szépségnek kelléket. Az egyenes kukoricaszárat régen a lányok haza vitték, befaragták a két végét, és hajcsavaró készült belőle, így a bálban még annak is loknikban esett vállára haja, aki egyébként csak sóvárgott volna a hullámos csavaros fürtökért.

Közben fogy a csomó, a tészta meg a bor. Felkerül a padlásra a kukorica, az asszonyok zsákja is megtelik csuhéval, éjszaka lesz, szép őszi éjszaka... Megszólal a nóta, hol vígan, hol fájdalmasan. Az esti csendben a székely himnusz halk sóhajszerű dallama szorítja össze a szíveket. Titokban mindenütt elénekelték, és utána egy pillanatra a néma csönd, és fájdalom szorította össze a mellkasokat. Csak a Tejút vigasztalta őket, ha felnéztek az égre, Csaba királyfi ösvényét, soha, senki sem veheti el tőlük.

Így történt minden évben, és történik ma is, amíg a falvakban még él a szeretet:
Szeretete a földnek - a munkának.
Szeretete a dalnak - a hazának.
Szeretete az ősz játékának, a fényben játszó ökörnyál csillogásának.