Havas havasok

A telet nagyon vártam mindig, mint minden gyermek. A hideg már novemberben beköszöntött az Erdélyi medencébe, a Nemere teljes erejével fújt, fagyos levegőt hozott magával. Reggelre csipkés volt már minden ablak, és én kíváncsian néztem ki. Elszomorodtam, ha még nem volt fehér a táj, és nagyon örvendtem, amikor megláttam az első hópihét. A jégvirágos üveget leheletemmel melegítettem fel, ujjaimmal körbe-körbe simogattam, hogy kilássak. Közben imádkoztam, bár csak leesett volna a hó.

Mennyire vártam! Milyen boldog voltam, amikor nagy pelyhekben végül hullani kezdtek az ég pillangói. Egy percet sem bírtam benn maradni! Azonnal rohantam ki, és örömmel játszottam a hópihékkel. Legnagyobb örömöm az volt, amikorra felébredtem, már magasan állt a hó, és alig lehetett kimenni. Igazi tél volt. A kertben a fák roskadozva álltak fehér terhük alatt, a napsugár és a hó játszadozva ünnepelt.

A felnőttek, persze nem örültek ennyire, előkerültek a hólapátok, kinn volt az egész utcanépe. Ők dolgoztak, tisztították az utat, hisz közlekedni is alig lehetett. A gyermekek nyakig a hóban szaladgáltak - vagy inkább botladoztak -, és önfeledt játékukban nagyokat huppantak a puha, fehér takaróba. A hóval együtt, kézenfogva jár a hideg szél, és a zord idő. Gyakran hallottam a nagyoktól, hogy ennek a hónak lesz aztán ereje. Lett is! Igazuk volt, mert a jeges levegő nem tétlenkedett. Zúzmarás koronát varázsolt a fákra, villanypóznákra és az emberek kackiás bajszára. Ettől a látványtól minden kisgyermek elvarázsolt palotában érezhette magát, ahol minden csupa kristály, csipke, fény és csillogás. Csak a folyó szalad még sebesen, mit sem törődve a faggyal, de ez sem tartott sokáig, nem kellett várni, mert egy napon megálljt parancsolt neki feljebbvalója. Aztán jött ám csak a nemulass, amikor már elég jónak ítéltetett meg - szülői mérce szerint is - a jég vastagsága, átvehettük mi gyermekek, a síkos pályát. Minden idők legnagyszerűbb játszóterét.

Első korcsolyám gyújtósfa volt, madzaggal jó erősen a lábamra rögzítve. Csúszni nem igazán csúszott, de ott volt, és én büszkén korcsolyáztam vele. Aztán hamarosan megkaptam az első igazi lepkés korcsolyámat. Kulccsal kellett rögzíteni a cipőre, csak egy hátránya volt, minden lábbelimnek leszedte a talpát. Nem lesz mit felvennem, ha nem teszünk valamit - mondta édesanyám aggodalmaskodva. - Aztán elővett egy jó nagy bakancsot, és elvitte a kiscigányhoz. Ő volt a falu egyik cipésze. Hamarosan kész is lett, vastag talpat kapott a bakancs, ami olyan nehéz lett, hogy a Nemerének nagyon kellett volna fújnia, hogy felemeljen engem "cipellőimmel".

A lapátok tavaszig nem voltak nyugalomban, minden nap hullott az égi áldás. A vetésnek takaró, az embereknek bosszúság, a gyermekeknek játék, öröm és kacagás. A tél bő választékot nyújtott a kis nemzedéknek, hogy a gyermekkor örömeit élvezhesse. Az eltakarított hókupacok között, úgy jártam ki-be, mintha alagútban sétáltam volna. Felemelő érzés volt - törpének lenni a labirintusban. És hogy csillogott! Be kellett hunynom a szemem, csak félve nyitottam ki, hogy kacérkodhassak a hó felszínén játszó csillogással.

A szánok is előkerültek. A domboldalak megteltek visongó, csúszkáló gyermekkel. Nemcsak a lejtők nyújtottak játszóteret, hanem az erdőből hazatérő szekerek is. Már a faluszélen vártuk, hogy jöjjenek. Az első szánkót odakötöttük egy kilógó fához, a többit meg utána akasztottuk. A szekeres legtöbbször megengedte, és mi láncban haladtunk a falu felé, kígyózott a gyermeksereg, elől a ló észre sem vette, hogy valamit is növekedett volna a teher, amit maga után von. Néha ránk-ránk mordult egy-egy mogorva fuvaros, az ilyent már messziről megismertük, nem is próbálkoztunk vele. Tudtuk, ki a jó ember, ki szereti a gyermekeket. A szánkózást lassan már unni is kezdtük. Épp ideje volt - befagyott a folyó. Ha, már megjelentek a Szövetkezet autói, tudtuk, hogy lehet a jégre menni, elég vastag ahhoz, hogy elbírjon bennünket. Nagy autókkal hordták jégpincékbe a szabályos darabokban kivágott jeget. Nyáron pedig a vendéglőben, majálisokon azzal hűtötték az italokat. Nekünk ünnep volt lemenni a jégre, míg az embereknek izomfeszítő munka. Mi is dolgoztunk a magunk módján. Le kellett takarítani a jégről a havat. Keresztbe fordítottuk a szánokat, toltuk magunk előtt a vastag hóréteget, ha ezzel megvoltunk jöhetett a söprű, amivel csillogóra varázsoltuk a felületét. Ez a feladat mindig a kisgyermekeké volt, amolyan tanonciskola a jégen, és ha a munkájukat jól végezték, nézhették a nagy fiúk játékát, sőt még ütögethették is a fekete korongot, ha kigurult a pályán túlra.

Mi lányok, nem vettünk részt ebben a játékban. Túl durva volt nekünk. Meg aztán azt sem értettük, miért hadonásznak botjaikkal, és mit ünnepelnek a fiúk, ha a kapunak nevezett két szán közé berepült a korong. Mi inkább kézen fogva siklottunk fel-alá. Néha elmerészkedtünk messzebbre is, hogy aztán kilométeres utat tegyünk meg suhanva, piros arccal, hazafelé. Messzire menni nem volt szabad, tiltották a szüleink. A horgászok nagy előszeretettel lékelték a jeget, még ilyenkor télen sem hagyták békén szegény halakat. Nem is egyszer, de pontosabban kétszer estem bele ilyen lyukba, és amire hazaértem, már fagyott volt rajtam a nadrág, kabát, sapka - na meg a lyány. Édesanyám miközben dorgált és ígérte, hogy többet aztán soha nem enged le a jégre - közben teának tett fel vizet forrni -, és sorra húzta le rólam a fagyos ruhát. Én meg dideregve bújtam a meleg paplan alá. Szerencsére nem váltotta be ígéretét, és ha már - látva, hogy megúsztam betegség nélkül -, mehettem ismét, de lelkemre kötötte mindig, hogy ne menjünk messzire. Mi meg is fogadtuk, és csak titokban mondom el, hogy nagyon sokszor nem. De el ne áruljatok most engem.

A stég bejáratához édesanyám is léket vágott, itt tisztálta a ruhákat. A frissen mosott ruhát kosárban hozta hátra, és vele nagy fazékban a gőzölgő, forró vizet. Aztán felváltva mártogatta kezét a hidegből a melegbe - hogy le ne fagyjon -, közben folyton mondogatta, hogy ettől a víztől és a fagytól olyan szép fehérek a ruhái. Fehérek is voltak! Kiteregette, majd darabonként hozta be a lakásba, hogy száradjanak. Hihetetlenül kellemes és friss volt az illatuk!

A tél, a háromszéki medencében hosszú és hideg. Számunkra azonban még sok szép pillanatot tartogatott. Egy nap Lajos bácsi - a szomszéd - befogta a lovakat a talpas szán elé, előállt, és felpakolt minket, gyermekeket. Csak úgy repült, szállt velünk a csengettyűs szán! Kacskaringós úton, ki a hegyek közé... Ha megpróbálnám elmondani azt a szépséget, amint a lovak csilingelve, téli patkókkal a lábukon szaladtak a fák között, csődöt mondana a tudományom. Mert azt leírni nem lehet! Rátok bízom hát, hogy elképzeljétek... Képzeletben csak arra ügyeljetek, hogy néha egy-egy útban álló ágat kapjatok el. Bizony havasak lesztek, de ne féljetek, a meleg bunda, és a sok-sok pokróc megvéd benneteket, mint ahogy a lovakat is óvta a hátukra terített lótakaró. Fehérlett a szájukból kiáramló pára, és a fejük fölött, mint koszorú, úgy ölelte át őket. Ha erre a légkoszorúra rásütött a nap, és fénye megtört -, a mennyországot ilyen ragyogónak képzeljétek el. Az út a hegy lábánál kezdődött, aztán folytatódott egy kis hegyi ösvényen - egyik dombra fel, a másiról meg le. Soha sem felejtem el ezeket az élményeket, a tájat, és azt az embert, akinek nem kellett könyörögni... Mindig tudta, mikor és mivel kell a gyermekeknek kedveskedni.

A falu közben élte megszokott életét. A tiszta hó eltakart minden szennyet, minden csupa fehér, csak a házak kéménye ontotta magából a fekete füstöt. A reggeli csendben, ebben a nagy hórengetegben meghúzódó füstölgő házak, mintha meséből léptek volna elő. Csak a törpéket kellett volna elképzelni, meg az óriást. Az erdélyi falvak ezt a látványt mutatták, főleg ha most - hosszú évek távlatából visszatekintek.

A gyermekként megélt telek csodálata nem változott meg bennem soha. Hiába nőttem fel, és látom másként a világot, küszködök néha más dolgokkal - de az első hó mindig eszembe juttatja a régi, nagy teleket. Furcsa csak az volt, és még mindig az: ha Pesten leesik az első öt vagy tíz centiméteres hó, miért áll meg az élet? Ezt még ma sem értem, hiszen nekem megszokott volt a méteres hó. Soha nem állt meg az élet, nem okozott semmi galibát, nem sóztak, csak a lapátok dolgoztak serényen. Utat vágtak maguknak az autók, szekerek, meg emberek. A télnek az volt a dolga; behavazni mindent, örömet hozni a gyermek lelkekbe.

Egy Karácsony előtti este merül fel emlékezetemben. Az erdőből hozták nekünk mindig a fát. A fiam nyolc éves lehetett, este mentünk a gyönyörű nagy ezüstfenyőért. Közben elkezdett nagyon hullani a hó. Amire az esti beszélgetésnek vége lett, és összekötözték a férfiak a fenyőt, már a hó vastagon belepett mindent. És még mindig esett... A férjem felültetett mindkettőnket a szánkóra, kezünkben a fenyő, orrunkban a gyanta illata. A Fő utcán húzott hazafelé, és mi nagyon hangosan karácsonyi énekeket énekeltünk, a meg nem álló, egyre sűrűbb hóesésben. Majd helyet cseréltünk, én voltam a lovacska, és hogy a párom is élvezze a gyerekkor örömét ismét, húztam a fiúkat, ők meg még hangosabban énekeltek.

Ezekkel, az érzésekkel várom mindig a havat, s örömmel az ünnepet. Ezt az estét is elraktároztam mélyen a lelkemben, mert az életünk ezektől, az elraktározott kis örömöktől lesz gazdagabb. Ma, ha sűrűn hull a hó, ott látom magamat a szánon, kisfiammal az ölemben, karácsony ünnepe előtt, és ugyanazt az örömet érzem, mint akkor, azon a szép estén. Várom az ünnepet, legszebb ünnepét az évnek, mikor a családok egybegyűlnek, a gyermekek szeme csillog az örömtől. A konyhák megtelnek a sütemények és a fűszerek: fahéj, gyömbér, narancs, meg citrom és vanília finom illatával. A készülődés, az örömvárás percei a legszebbek, a feldíszített fa, és a körüllőtte levő élet. Ezen a szent éjjelen, a székely kis falvakban, nagy pelyhekben hull a hó, reggelre a fák felöltik legszebb ruhájukat. Kis templomaikban a Csendes éj dala szól, újjászületve és megszentelve várják a következő év szépségeit és gyötrelmeit. Tisztán és fehéren, a fenyvesek tövében, egy áldott nemzet énekli Himnuszát, egy boldog, új esztendő reményében.

Áldottak legyetek, havas havasok, kis székely falvak! Isten áldjon meg!