Kis piros hálóing
Megszülettem, most három éves és három hónapos vagyok!
A nagyok történetei annyi szenvedésről, bánatról szólnak... Íme az én kis történetem.Édesanyám hasában voltam 9 hónapot - mit ne mondjak - nagyon jól éreztem magam. Anyukám féltve óvhatott, mert mikor valami döccent, akkor a kezével mindig oda, a hasikájához kapott. Éreztem, mert megsimogatott - és szólt hozzám:
- Kicsim itt vagyok!
Melegben voltam, és puha mindenütt. A legjobban a zenét, meg a mamám énekét szerettem.
Hallottam, hogy dalolt, dúdolt, simogatott és altatott. Rossz voltam talán? Nem, nem hiszem!
Csak mozogtam, rugdalóztam és ha elfáradtam, akkor csendben voltam, de akkor a mamám hangját hallottam, mint amikor fél. Erre megmozdultam.
De kár, hogy ily keveset voltam ott!
Mert egyszer csak fájdalmat éreztem, és mintha mindenki ellenem lett volna. A puha, meleg víz eltűnt, és nekem fájt nagyon. Nagyon nehéz volt, de valami taszított. Egyszer csak nagyon furcsa lett minden, én sírni kezdtem, zajos volt ahová kerültem, és nagy fény - amiről most már tudom - hogy néha szép, és néha fájdalmas nagyon.
Megnyugodtam, mert éreztem egy meleg illatot, meg hallottam egy hangot, biztosan a mamám volt, mert azóta is mindig ott van, ahol én. Mellére vett, és amit nem ismertem eddig, finom, édes, meleg tej lett az ételem. Néha a mamára néztem, és láttam két szép csillagot - most már tudom, hogy nem csillag, hanem a szeme ragyog. Megmosdatott finom, meleg vízbe. Illatokat éreztem! A legfinomabbakat, amiket gyermek kaphatott.
Mellettem volt még valami, vagy valaki, mert most már több csillagot láttam ragyogni.
Apukám - hallottam, meg unokatesim, meg nagyik, nénikék - a csillagok ott ragyogtak a fejem fölött, és a ragyogásukat szerettem meg előbb, de nagyon. Aztán, hallottam furcsa hangokat: - Gőgicsél - mondták a nagyok. Egyre kedvesebb lett nekem ez a hang, játszottam vele, a nagyok meg hallgatták. Ha rájuk néztem, a csillagok még jobban ragyogtak. Aztán felfedeztem furcsa dolgokat, felemeltem kezemet és néztem az ujjaimat. - Mozogtak! - láttatok ilyet? - engem nagyon szórakoztatott! S a csillagok ekkor még fényesebben kezdtek ragyogni, ha rájuk néztem. Nem is tudom, mi tetszett jobban. A kis ujjak mozgása - mert most már tudom, hogy azok - vagy a csillagok ragyogása, melyek engem csodáltak, ezért hát folytattam boldogan.
Láttam falevelet, embereket, és minden mozgott! A Balatonon is voltunk, és ott nagy vizet láttam. Az anyukámmal egy nagy kádban lubickoltunk. A szemem kék, és úgy ragyog, mint az anyukámé, azt mondják a nagyok. Tehát én is csillag vagyok!
A színeket - mert már nagy vagyok, és most már azt is tudom, mi az - nagyon szerettem. Értük nyúltam, megfogtam, játszottam velük, mert kedvesek és vidámak voltak. Boldoggá tettek.
Nagy lettem, mert már fordulok, hisz annyira vonzanak a színek, és a játékok!
Felültem, álltam, menni tanultam, a kezemet mindig az a csillagos szemű néni és bácsi fogta.
Most tudom már - Ők az ANYUKÁM meg az ÉDESAPÁM. Ők voltak a csillagszemű, meleget adó kedves angyalok!
Már két éves vagyok, és egyszer csak, mintha halványulni láttam volna szemükben a csillagot. Fehér kabátos bácsi vizsgálgatott, és ami ezután következik, azt szeretném elmondani, figyeljetek nagyon.
Van egy szó, amit nem értek, de ettől a csillag a mama és a papa szemében is megváltozott. A szó, amit mondtak - RÁK - ÁTTÉTES - én nem tudtam, mit jelent. Nem értettem, de tudtam, éreztem, velem van valami baj. Aztán elmesélték, hogy egy kis ideig nem az ágyamban aluszok. Csak a hasikám fájt, de az nagyon! Ekkor voltam két éves és két hónapos!
Így hát utaztunk, de nem tudtam, hová. Egy nagy épület előtt álltunk meg végül. Felmentünk, és mindenki rám bámult, jöttek a nénik és bácsik, és én féltem nagyon. Anyukám volt velem, és mesélt, hogy ne féljek, mert meggyógyítanak. Anyukám azt is mondta, hogy beteg vagyok, de én ezt a szót még nem értem, mert azért még pici vagyok! Itt a nénik, meg a bácsik is kedvesek nagyon. Csak az a furcsa, hogy nincsenek színek, és olyan egyforma mindenki. Én ezt nem értem, de folytatom.
Sokat vizsgáltak. Most leírom nektek, mert elmondani nem tudom, hiszen mindig aludtam, csak néha láttam a mamám és a papám szemét, azt a két homályos csillagot. Ti, lehet, tudjátok, ezt én nem érthetem. Altatás alatt végezték a vizsgálatot. A vesémben találtak egy nagy-nagy daganatot. Felvágták a hasam, kivenni nem tudták, olyan nagy volt a daganat, azt mondták, hogy zsugorítani kell.
- Kemoterápia - erről hallottatok? Azzal kezdődött, hogy én, meg az apu levágattuk a hajunkat. Az enyém göndör fürtökben lógott alá, de mert apu azt mondta - Nem "trendi" kislányom - hát levágattam és is, és hogy egyformák legyünk, képzeljétek, apuval együtt színes kendőt viseltünk! Ekkor már nem volt kedvem játszani, nagyon rosszul voltam, és csak aludtam. Csövekben adták nekem az élelmet, és mert ez is "trendi", 8 kg lettem.
Néha már nem nyitottam ki a szememet, fájt a fény, és az, hogy a mama szeme hol csillog, hol meg nagyon szomorú.
Műtét! - erről hallottatok? - kivették a vesémet, mellékvesémet és a daganatot. - Erről sem tudok, csak mondják a nagyok! A baj nagy lehetett, mert ekkor a mama szeméből gyöngyszemek hullottak. A műtét sikerült, de még egy beavatkozást végrehajtanak...
Arról hallottatok - őssejtbeültetés? - Ezt úgy gondolom, kibírom. Csövek tápláltak, erősítettek. A mama, meg a papa felváltva itt van mellettem. Nagy baj nem lehet - gondoltam - mert hallottam, mikor azt mondták, a véremben, a csontokban és a nyirokmirigyekben rákos sejt nincs sehol. Ismét ragyognak a mama szemében a csillagok! A nagynénik is megnéztek, és mert mindenki szeret, kérdezték, mit szeretnék, ha hazamegyek.
- Kis piros hálóing! - ez volt a kérésem, mert a színekre vágyom, nem a fehérre. A nagynénim meglátogatott, igaz, csak az ablakon átnézhetett meg engem, de én kikiáltottam neki:
- Mama! Meggyógyulok és megyek hozzád!
Ismét aludtam - nagyon sokáig - úgy hiszem. Egyszer csak arra ébredtem, hogy látom a fényeket. És minden nap több csillag ragyog a mama és a papa szemében!
Közben karácsony volt, de én nem igazán értettem, mi az. Láttam messziről egy piros, kis cicás hálóinget! Azt a piros, kis cicás hálóinget! Ez lehet a Karácsony? - hogy örömet szerezzenek nekem? Nagyon boldog voltam, és elhatároztam, hogy ilyenkor és is örömet szerzek majd másoknak, ha felnövök. És én is veszek majd a maminak ilyen szép piros hálóinget.
10 hónap volt ez az én történetem! (akkor azt hittük, ennyi)
Most hazamegyek! Steril környezetben - ezt a szót sem ismerem - de otthon leszek, az ágyamban, amit apa már előkészített. Felveszem a piros hálóinget, és nézem a szüleim szeméből szikrázó fényeket.
Ez volt az én kis történetem. - Nénik, bácsik - sajnálom itt hagyni a gyerekeket!
Azt mondják, legyőztem a bajt, de még erősödnöm kell, nem volt sok, csak: "bal mellékvesében daganat, nyirokcsomó áttéttel és csontvelő érintettséggel " - és ennem kell!
Kérlek titeket, értem és az itt maradt gyerekekért:
MONDJATOK EL EGY IMÁT, TI FELNŐTTEK!
Kedves Nénik - Bácsik!
Ma 2005. február első napja van.Itthon vagyok! A szobám nagyon szép és tiszta. Apukám a plafonra fellegeket festett, napot és szép, tiszta kék eget. Boldog vagyok és már csipegettem, sőt ettem is. Húslevest, egy-két kanállal, meg palacsinta-darabkákat, a többit meghagytam nektek. Most meg Túró Rudit kívánok, és ez nagy szó. Mindet nem ettem meg, de kívántam az ételt!
Még egy jó hír, képzeljétek, 10 kg vagyok. Nemsokára, ha így erősödök, elkezdhetem a 10 sugárterápiát, hogy biztos legyen a gyógyulás menete, és hogy elmondhassam nektek, meggyógyultam - és Ti is velem örvendezhessetek
Kedves Nénik és Bácsik
Ma 2005. február 12. van.Ma van az első nap, amikor meglátogatom egyik rokonomat. Mamihoz megyek!
Tudjátok, ő vette nekem a kis piros hálóinget! Nagyon szeretem, ő a kedvenc nagynénim.
Most kitakarította a lakást, két napig fertőtlenített az én tiszteletemre.
Megérkeztünk - mindenki szájkendőt viselt, nehogy megfertőzzenek engem.
A nagynénim ajándékokat vett nekem. De képzeljétek el, nem adta ide, nekem kellett megkeresni őket. Előbb megtaláltam egy üdítőt, amit meg is ihatok, mert nem tartalmaz tartósítószereket - hogy ez mi lehet, fogalmam sincs, ezt csak a nagyok tudják. Aztán a szekrény egyik sarkában találtam egy perselyt, tudjátok, két szívecske volt rajta, és ebben fogom a pénzemet tartani, mert utazni is fogok. Nagyon boldog voltam. Aztán a nagynéni ismét szólt, hogy ha nem fáradtam még el, keresgélhetek tovább. Ekkor találtam meg a világ legszebb fehér maciját, azt is kaptam, ajándékba. A bundája meleg és puha, a kezében kis piros szívecskét tart.
Ez volt hát az első utam! A kis piros szívecske jegyében, búcsúzom tőletek.
Most már az jók eredményeim, a jövő héten megyek sugárterápiára. Hogy ez mi lehet?
De nem fog fájni, még a nagynéni is ezt mondta, és én hiszek neki, mert a mérlegre is felállt, amire én nem mertem. Aztán utána én is megpróbáltam, nem fájt. Képzeljétek már 10kg. vagyok. Ez igazán "trendi"!
Kedves Néni és Bácsik!
Ma, már 2005. március 05-e van, tavasz helyett tél.Ismét nagyon sokat utazunk autóval, elkezdődött - anyukám szerint - az utolsó kezelés: a sugárterápia. Nagyon féltem, de a macimat magammal vittem. Emlékeztek rá, ő a barátom, és mindenütt velem van. A kezelés egy nagy, ijesztő hengerben történik, és nagyon féltem bemenni. A mamám és az apukám, hogy megnyugtasson, elmesélte, mi fog történni. Azt is mondták, ha sokat mocorgok, akkor altatni fognak, és én azt nem szeretném. Inkább átöleltem a macimat és képzeljétek, 3 évesen meg sem mozdultam. A végén mindenki megdicsért, amiért ilyen ügyes voltam. Azt is elárulom nektek, hogy a bácsi, aki vizsgált engem, elszaladt a boltba, és vett egy csomó matricát, amivel kidíszítette belülről azt a nagy, csúnya hengert. Így már a macim sem félt. A tíz kezelésből már kettőt megkaptam.
Volt egy kis ijedelem, mert foltokat találtak a tüdőmben, de szerencsére kezd felszívódni, és nagyon nagy és szép kislány leszek. Ígérem Nektek!
Kedves Nénik és Bácsik!
Ma 2005. május 2. van.Nagyon sok minden történt velem, fáradt is voltam, ezért nem meséltem tovább.
Megkaptam a sugárterápiát, mind a tíz kezelést, de nem szerettem. Igaz, velem volt a macim, segített is sokat, de féltem attól a nagy géptől. Utána ismét többször megszúrtak, vért vettek és adtak. Sajnos valami ismét nem jó, ezt látom az anyukám és az apukám szemén, ők nem is sejtik, hogy én ezt tudom.
A doktor néni azt mondta, hogy mindent megtettek értem. Utazzunk el egy nagyon szép városba, mert ott többet tudnak segíteni nekem, meg egy kisfiúnak, aki a barátom lett.
Apukámmal és a barátommal ismét utaztunk! Ott is nagyon kedvesek voltak, és szerettek. Megvizsgáltak, ezt a szót már értem! És a város nevére is emlékszem: Bécsben voltunk, mert a csontvelőmben még mindig vannak rakoncátlan rákos sejtek. Ezt kellene meggyógyítani - azt mondta az apukám. Most sok-sok nénit és bácsit fogunk megkérni, hogy segítsenek.
Már az apukám szeme is könnyes lett, azt mondta, nem is gondolta, hogy ennyi jó ember van! Azt is mondta, hogy ezt meg kell köszönjük nekik!
Ezért én most, megköszönöm Mindenkinek, csak még azt nem tudom, hogy mit kell megköszönni, de majd megnövök, és azt is tudni fogom.
Most nagyon álmos vagyok, és elbúcsúzom:
Sok szeretettel: Nyári Virág
Kedves Nénik és Bácsik!
Ma 2005. június 3. vanNagyon elfáradtam, de leírom, mi történt velem. Tegnap este jöttünk haza. Egy olyan városban voltunk, ahol nem értettem mit beszélnek az emberek. Bécs a város neve. Ismét megvizsgáltak, kétszer is, és sokat beszélgettek rólam. Tudom, hogy valami baj van. Igaz nem értettem a bácsikat meg a néniket. Éreztem anyukámat és apukámat, hogy nem boldogok. Nem csillogott a szemük, amit én olyan nagyon szeretek. Azt is tudom már, hogy ismét visszamegyünk abba a nagyvárosba. De én nem félek. Nem is azért sírok.
Azt szeretném a legjobban, hogy halljam az anyut úgy kacagni, ahogy csiripelnek kinn a madarak. Azt is szeretném, ha apu magasba emelne, és látnám, hogy sok-sok csillag nevet a szemében. Úgy szeretném, amikor megölelnek, ne érezzem, hogy fájdalmat éreznek. Ez nekem is fáj, és ilyenkor nagyon betegnek érzem magam.
Anyuval szeretnék pancsolni a Balatonban, szeretnék játszani vele, és hallani, ahogy apuval kacagnak. Azt is szeretném, ha Zsolti, az unokatesóm nekem is írna Balatonos verset.
Nem kell hogy féljetek, mert ha ismét hazajöttünk, én ugyanaz a Kis Virág leszek, aki voltam, és vagyok nektek. Én bátor kislány vagyok. Jövőre, mikor ismét kinyílnak a virágok, már nem lesz semmi bajom. Csak ti maradjatok meg nekem!
Ezért most küldök egy-egy virágot. Egyet az Édesanyámnak és egyet az Apukámnak.
És egy virágot küldök nektek is, akik megszerettetek.
Sok szeretettel: Nyári Virág
2005. szept.03.
Most nem Virág szól Hozzátok, kedves olvasók. Megkezdődött az, amire oly régóta várt, és amiért annyit harcolt az apuka és a család. Virág felkészült a nyár során, sok mindennel megküzdött. Kapott sugarat - utazott Bécsbe nem is egyszer. Most - amiért megszólalok, nem más, mint megkérni Benneteket, hogy mindenki, aki olvassa ezeket a sorokat, és megszerette ezt a kislányt, a maga hite és meggyőződése szerint gondolatban segítsen Neki.
Virágnak, 2005.szeptember 03-án reggel 6 órakor infúziót kötöttek be a Bécs-i klinikán. Este 18 - órakor morfiumot kapott, hogy ma szept. 4- én elkezdhessék a sejtterápiát. A legnehezebb harc lesz egy kis életért, ami most elkezdődött. Lehet, felőrli a mellette levőket, mélyen érint mindannyiunkat, akik megismertük és megszerettük Virágot.
A felnőttek panaszait olvastam, mikor találkoztam Virág történetével. Egy éve, hogy előbb egy névtelen kislány szólalt meg írásomban, aztán nevet és arcot kapott. Részesei lettünk küzdelmeiknek, az életért folyó harcuknak.
Most már nem egy elbeszélés, vagy novella áll a papíron, hanem a való élet. Bevallom nagyon nehéz, rengeteg kérdés van bennem, előbb a miértek, aztán összeszorul a lelkem, és a gondolataimban mindig ott van: hogyan fogja bírni?
Láttam, találkoztam vele. Szemében az élet fénye ragyogott, kedvességet és bájt sugárzott. Szavai szinte felnőttként szólaltak meg. Illedelmesen köszönt meg mindent, válaszolt, mint egy jól nevelt tizenéves gyermek. Meghazudtolták korát szavai. Megérinteni, ölbe venni és simogatni azonban nem lehetett. Próbálkozásomra azonnal a nagynéni, vagy édesapa karjaiba menekült. Idegen voltam. A hároméves kislány még nem tudta, hogy melyik pillanatban ölt magára a kedves idegen egy fehér köpenyt, félt...
Most kiszolgáltatottan, de szeretettel övezve várja a gyógyulást. Segítsetek neki, bár nem tudom, hogyan, de mint Virág történetének írója, mást nem tehetek, csak ennyit. Felelősnek érzem magam, ha nem teszem meg, akkor mindig hibáztatni fogom magamat, amiért elmulasztottam kérésemet elétek tárni.
Az idő végtelenségében még egy-két hónap, és amire beköszönt a tél, és hull a gyermekek örömére a hó, jönnek az ünnepek, melyek csak a gyermekekért szólnak - csak addig, csak addig kérek áldást, erőt és életet - Virág részére. Utána már a felépülés és gyógyulás, a felhőtlen gyermekkor örömeiben reménykedhetünk.
Köszönöm.
