Juditka

Eltelt egy nagyon nehéz nap. Estére meggyötörten már nem tudtam, ki vagyok, mit akarok. Elérkezettnek láttam az időt, hogy bevegyem azokat a keserűen édes szemeket, melyek visszahoznak ebbe a világba. Közben összegörnyedve vártam a hatást. Gondolataimban kerestem, hol is van a lélek és a test közötti kapcsolat. Néha úgy érzem, két külön világ. Ha artisták csoportját látom, egyszerűnek tűnik minden teljesítményük. A lelkem meg tudná csinálni. A lábamat azért megsimogatom, hogy ne fájjon. Vagy, ha balett megy a tv-ben, szinte repülök vele, és elképzelhetetlen, hogy én nem tudok ugrándozni, a testem nem engedi. Akkor miért ugrik velük a lelkem, miért, és hogyan? Hol kezdődik a lélek, és hol kapcsolódik a testemmel?

Gyermekkori emlékek jutnak eszembe. Kislány voltam és volt egy nagyon jó barátnőm. Mindig együtt játszottunk. Ő volt Juditka. Egyszer azonban elvitték a kórházba. Juditka beteg lett. Egy éjszaka azt álmodtam, hogy ott vagyok egy bokor mellett, és vele beszélgetek. Reggel aztán úgy éreztem, mintha már megértem volna azt a percet, valahol - valamikor. Még ma is érzem ezt az érzést és tudom, hogy ott voltam és láttam. Beszélgettünk.

A betegség hosszú volt, néha hazaengedték és játszhattam vele. Szép kislány volt és nagyon jó. Odaadott mindent és én is odaadtam neki, soha nem veszekedtünk egymással. Szebb kislányra nem emlékszem. A betegség azonban elhatalmasodott. Én csak azt tudtam, hogy nincs otthon. Egy nap végleg hazajött. Nagy volt a boldogságom. Mindennap vele lehetek. Szegény babák, mennyi "szurit" kaptak! Eljátszottunk mindent, mi vele történt a kórházban. Napokig, hetekig - míg egyszer csak ömleni kezdett - játék közben - az orrából a vér... Hamar megfogtak és kivittek a lakásból.

Leukémia. Az utolsó játék véget ért. Már csak arra emlékszem, hogy Édesanyám megfogta a kezem egy este, és elvitt búcsút venni a barátnőmtől. A tisztaszoba közepén egy ravatal, rajta egy kis koporsó, és benne egy gyönyörű, hosszú hajú kislány. A barátnőm, gyerekkorom legjobb pajtása. Menyasszonyi ruhája, fekete haja és kedves mosolygós arca mindig előttem volt, és van. Szólongattam, de nem válaszolt, és nem akart jönni, játszani. Megmagyarázták, hogy elment, és nem tud többé velem játszani. Soha nem tudtam elfelejteni, mindig, most is velem van. Az álom sem hagy nyugodni, mert tudom, hogy most ő van valahol. Azt az álmot, a vele való találkozásomat, megértem már, emlékezem rá, csak nem tudom mikor, és hol...

Ez, az élet azon furcsa dolgai közé tartozik, amelyekre nem kaptam feleletet, és talán nem is fogok soha. De, ha rá gondolok, a fájdalom az elvesztése miatt, mindig nagyon éles. Az idő nem gyógyította be, mert gyermekként nem veszítheted el azt, kit annyira szeretsz.

A lélek és test kapcsolata. Amit akkor nem értettem meg, most kezdem érteni. Az öregasszonyt a házunkban, aki évtizedekig ült székében mozdulatlan, és mikor felhangzott a zene így szólt.

- Most én is táncolok Emmácska, minden idegszálam velük mozog - mondta az agg asszony Édesanyámnak, és én akkor hitetlenül néztem:

- Ugyan már!