Rózsika néni

Kitavaszodott. Melegen süt a nap. A legyek és a méhecskék már szorgosan dolgoznak. Az első napsugár előcsalta őket. Csak az öreg morog, miközben megy hátra az udvaron. Szép, régi, tornácos házban lakik feleségével együtt. Fala fehérre van meszelve, nemsokára kikerülnek az ablakokba a piros muskátlik. A ház előtt egy kis kert várja a tavaszi virágokat. Már látni is, ahogy elődugják - igaz kicsit félve - leveleiket, kíváncsiskodnak, jöhet-e már a királynőjük. Hajthatják-e bimbóikat, hogy aztán a virágok pompájukkal ékesítsék az öregek kertjét.

Az öreg dohog, krákog, mint mindig. Valamikor magas ember volt, most összeesett, szikár, arca ráncos, szájából kilóg mindig a filter nélküli, erős szivar. Szelíd ember, a neve otthon hallgass, de ha néha megszólal, akkor csend van, mert minden szava velős, és nem tűr ellentmondást. Igaz, hogy csak nagyon ritkán hallatja hangját. Inkább az asszonyt szidja magában, megint elment, és csak estére jön haza. Gubanc-gubanc hátán ez az asszony - Az öregnek úgy látszik, ez a szó jelenti asszonya jellemét. Hogy miért gondolja ezt, mindegy. Nincs is semmi jelentősége. Felesége magas, erőteljes, határozott egyéniség. Férjével ellentétben öregségére kiteljesedett méretekkel rendelkezik. Csípőjén a kosár kényelmesen elfér, igazi gazdasszony. Jó asszony, csak a szája, az ne lenne olyan nagy! Nem lehet bírni vele, mindenhez van valami hozzáfűznivalója, mindent jobban tud, mindent kommentál. Most is épp a boltba indul, reggel nyolc óra van, s az öreg tudja, hogy hamarosan nem látja viszont.

Másnaponként bevásárolni indul. Reggel már tiszta ruhát vesz magára, a haját is szebben fonja, majd tekeri kontyba és púpozza a feje tetejére. Közben az öreg morog. Hadd morogjon - gondolja -, az a dolga. Aztán meg mi köze neki ahhoz, hogy ő mit csinál? A férfi nem is tudja, hogy mennyi elintézni valója van egy asszonynak - fűzi tovább gondolatait, miközben készülődik. - Annyi minden történik a faluban... A templom dolgát is figyelemmel kell kísérni, neki arról is tudnia kell. Miután felcicomázta testes alakját, végre karjára akasztja szatyrát, és indul, csak még szól az öregnek:

- Na, elmentem, aztán jövök...

Semmi válasz, csak elhaló hümmögés a konyhai pad felől. Végre elment az asszony, este előtt nagy szerencse, ha hazaér. Igaz, a kenyérbolt előtt hosszú a sor, sokat kell várni, amíg kisül a kenyér, de nem ez az igazi baj. Mert az asszony mindenkivel szóba áll, akivel találkozik. Alig lép ki az utcára, és János bácsi - mert ez az öregember neve - már hallja is, hogy felesége máris szóba elegyedett valakivel. No, erre ő nem kíváncsi, megy a dolgára. Van neki épp elég, nagy a gazdaság. Hiába meleg a tavaszi nap, még fűteni kell, előbb hát fát hasogat. Aztán ott az a nagy kert, az ágyásokat elő kell készíteni, mert holnap már a kertben dolgoznak mindketten.

Rózsika néni eközben lassan bandukol a bolt felé, de haladni sehogy sem halad. Beszélget, kérdez, meghallgat mindenkit. A fia fontos helyen dolgozik, ezért mindenki tisztelettel beszél vele - és ami igaz, az igaz - a szájától is nagyon félnek az emberek. Mert ha ő elkezd valamin rágódni, azt megtudja az egész falu. Annak bizony jó vége nem lesz, mert igen tehetségesen fűszerezi meg a hallottakat, és azonnal adja is tovább.

A kenyérbolt előtt nagy a tömeg, ez mindenkit elriaszt, de a mi jó asszonyunk igencsak jól érzi magát. Nem tolakodik előre, nem bántja a nap, semmi sem fontos, csak az, hogy traccsolhat. Végre van, aki meghallgatja, és válaszol is neki. Morgásból volt elege, ő beszélgetni akar! A szövetkezeti kemencében sül a kenyér, az emberek megveszik és mennek haza. Ő is sorra kerül. Alaposan megválogatja, milyent kér. Cseréltetné, mert vagy igen megsült az a kenyér, vagy nem elég piros, biztos nincs kisülve egészen. Már mondja is, hogy a villanykemence semmit sem ér, mert nem hevítik ki rendesen, túl gyorsan süt. Meséli, hogy volt az, amikor még ereje teljében ő dagasztott-sütött, az embere pedig hevített, ahhoz bizony nagyon értett - gondol haza elismerően. Most már nem éri meg otthon sütni, az ember is lerongyolódott, és már ő sem bírja. Egy szuszban hadar el mindent, mert az utána levők már kiabálnak, hogy fejezze már be, és hagyja, hogy más is sorra kerüljön. Értetlenül néz körül, - ezek az emberek semmit sem értenek, semmi sem érdekli már őket?

A hazafelé út már gyorsabb, elfáradt, és mindent megtudott, amit tudni akart, de azért még szóba elegyedik egy-egy emberrel. Ahogy beér a kapun, már szedi is le a fejéről a kendőt. Meleg van nagyon. Fáradtan roskad le a padra. A lábait nézegeti, bizony megdagadtak az egész napi állástól. Lavórt keres, felduzzadt lábait élvezettel teszi bele a hűs vízbe, s nagyot sóhajt. Erre már az öreg is előkerül. Leül, és várja a végzetét. Tudja, végig kell hallgatni az asszonyt, úgysem lesz nyugta, ha nem most, akkor este lefekvéskor kezdi mondani a magáét, és ha észreveszi, hogy ő már alszik, nagyokat bök oldalába a könyökével. Inkább végighallgatja, legyen meg az Úr akarata. Rágyújt, legalább valami élvezetes is történjen vele, ha már végig kell szenvednie az asszony locsogását. Szerinte üres fecsegés, asszonyi beszéd, na de ilyen ez az asszonynépség - be nem áll a szájuk.

Kissé felüdülve a víztől, meg hogy kibeszélte magát, Rózsika néni feltápászkodik és nekilát a vacsora készítésének. Kimegy az udvarra, kinézi, melyik csirkét kellene ma levágni. Rámutat az egyikre, és kezdődik a futam. Nem is olyan könnyű becserkészni a kiszemelt áldozatot. Az öreg sem bírja már szusszal, az asszony is mondogatja, hogy már forr a víz a kopasztáshoz. De végre megvan! Egy jó nagy kő segített elfogni az üldözöttet, lehet, hogy eltörte a lábát, csak az asszony észre ne vegye. Elvágja a csirke nyakát, és beviszi. Rózsika néni nézegeti, aztán leforrázza, a tollait tépi - közben beszél, beszél... Estére, mire megérkezik a csorda, már készen is van vele. Az érclábosban kész a friss csirkepörkölt, még valamit hozzákészít, és ülhetnek is le, vacsorázni. Na, ezt szereti János bácsi, mert nyílik az üveges szekrény ajtaja, és rendszerint egy-két pohár finom köményes pálinka is kerül hivatalosan, az asszony által engedélyezve öreg gyomrába. Azért nem ez volt ma az első kupica. A kert vége nincs messze a kocsmától, és valaki mindig kerül, akit elszalajt egy kis pálinkáért. Ő nem mer menni, a kenyérbolt szemben van a kocsmával, még az kellene, hogy ez a nagyszájú asszony meglássa, hogy kapálás helyett kocsmázik. Így is van épp elég baja, hisz olyan orra van a szája mellett, hogy messziről megérez mindent, és akkor, jaj a szegény öreg fejének.

Vacsora után még elszív vagy két szivart. Az asszony mosogat. Bekapcsolja a televíziót és nézi. Rózsika néni másként néz tévét, mint bárki más. A fia - kettő van neki - a nagyobbik - híres ember, párttag, meghívott volt egy kongresszusra. Egyszer-kétszer lehetett is látni az arcát, és azóta csak a fiát lesi minden adásban. Ha nem őt, akkor mindenkit, akit a képernyőn meglát, összehasonlít egy általa ismert emberrel a faluból, s gyorsan elmondja, mit tud róla. Egy jó, sokszereplős film alatt az egész falut beazonosítja.

Aztán végre elfárad, oldalt dől, és horkol... Álmában még eszébe jut valami, lehet, beszélget még egy kicsit. Ilyenkor az öreg a legboldogabb, végre csend van. Kicsoszog a konyhába, előveszi az üveg pálinkát, jó nagyokat kortyol belőle. Aztán az esti csendben kiül a küszöbre, rágyújt, nagyokat szippant, és élvezi a nyugalmat ... az életet.