A kis lak

Ott fenn a hegyekben, egy sűrű erdő tisztásán építette fel a kis házat. Gerendái szépen egymásba illenek. Kívül vakolatlan, hogy ne rontsa az összképet, és mert ő maga is így szerette. Most itt áll a negyvenes éveinek végén egy törékeny, kis nő. Nézi, mit alkotott. Az élete úgy alakult, hogy miután felnevelte két gyerekét, nagy elhatározásra jutott. Kiköltözik a hegyre. Oda, ahová mindig is vágyott. Látva az elkészült kis lakot, megerősödött elhatározása. - Ez maga a paradicsom! Ez csoda! - A ház nem nagy, de kényelmes, előtte egy kis tisztás, a fűben sok száz virág, pompás kis ruhájukban illegetik magukat.

- Hogyan közlekedek itt? - mosolygott magában, mert egy szál virágra sem szeretett volna rálépni. Mindent alaposan megszervezett. Az erdész hetente hozza majd fel az élelmet, csak annyit, amennyire szüksége lesz, amit nem ad meg neki az erdő. Meg akarta ismerni az természet kincseit, gombákat, gyümölcsöket. Aztán a mesés nyárban feldolgozza, majd marad télire is eleség. De nem csak ezért jött fel. Magát is próbára teszi. A tűrőképességét. Eddig alávetette magát az elvárásoknak, de ő szabad embernek született, érzéseit akarja szabadon engedni, hagyni, hogy repüljenek, mint ott fenn az a madár. Végre élni! Lelkét kitárva, egy olyan környezetben, amelyet egy életen át, csak távolról csodált. De jó lesz itt reggelente madárcsicsergésre ébredni! Hagyni, hogy gondolatai és érzései olyan mélységeket járjanak be, mint amikor zenét hall, fel a magasba és le a pokol bugyraiba.

Első találkozása házával eufórikus hangulatba hozta. Nem habozott. Erejét felülmúlva cipekedett, vonszolta be a házba a magával hozott személyes holmikat. A többit a juhász szamara hordja majd fel. Elhozta a számára nélkülözhetetlen, de nehéz csomagokat, könyveket, számítógépet. Ezek nélkül nem tudna élni. A külvilággal nem szakít meg minden kapcsolatot, nem remete akar lenni. Fényűzés és pompa nélkül, levetni a várost, s egybeolvadni a természettel, szokásban, viseletben egyaránt. Kócos hajjal járni-kelni, patakvízben mosakodni, semmi pompa, semmi fényűzés, csak az, amivel megajándékozza a természet. Virágot tesz a hajába, koszorút fon és nyakláncot, közben fürödni azok illatában.

A házát is eszerint rendezi be. Miután minden benn volt, körülnézett. Akasztók a falon, polcok, egy fából készített íróasztal, sok fiókkal, és egy mesés, deszkából eszkábált ágy. Azonnal vette is a szalmazsákot, alig várta, kimehessen és megtölthesse frissen szárított fűvel. Jól megtapodta, a zsák száját bevarrta, aztán hanyatt feküdt rá, hogy egyenletesen elrendeződjön benne a széna. Feküdt? Úgy dobta rá magát, mint egy tinédzser kislány, fel nézett az égre. Milyen kék! Ilyennek még soha nem látta! A bárányfelhőkkel ismerkedett, intett nekik, szólt hozzájuk:

- Szervusztok kedveseim! Itt vagyok! Fogadjatok el nővéreteknek, majd elszórakozunk együtt, jó testvéretek leszek, meglátjátok. - Aztán hasra fordult, hogy érezze a hegy illatát. Ó, mennyi illat! Gyógyszer a szmoghoz szokott orrának, mennyei boldogság.

Még mindig a szalmazsákon hancúrozott, amikor megérkezett a juhász. Két szamarat is hozott, mert egyre nem fért el csomagja, meg aztán nem is akarta kedvenceit terhelni. Jöjjenek párban, az út úgysem könnyű. Furcsán nézett az asszonyra, aki nevetve köszöntötte:

-  Épp jókor jött meg, már mindent bevittem a házba, majd később elrendezem, de arra vártam, hogy egyhelyben legyen, így könnyebben találom majd meg, minek hol legyen a helye.

-  Nehéz volt az út, a hegy lába elég alant van. No, de itt vagyok. Segítek magának. -

Azzal behurcolkodtak, a juhász az áramfejlesztőt bekapcsolta, megbizonyosodott, hogy az működik, és búcsúzott:

-  Nem fog félni? A baglyok itt elég hangosan szólongatják az éjszakát. Ha mégis meggondolta volna magát, jöhet velem vissza. Vagy tudja mit? Ha fél, álljon ki a ház elé és sikítson. Visszaverik ezek a nagy hegyek a hangot, meghallom ott lenn, s azonnal jövök magáért.

-  Menjen csak nyugodtan, úgy elfáradtam, hogy nem lesz bagoly, amelyik felköltene, főleg, ha megérzem a szalmazsákom illatát. - Leült a ház előtti padra, rákönyökölt az asztalra s addig maradt ott, amíg elnyelte a lemenő nap a juhász és szamarainak árnyékát. Még felnézett az égre, ennyi csillagot soha nem látott. Majd velük is barátságot köt, de most nagyon álmos. A fák sötét vonulata bástyaként övezte házát, semmi veszély - mosolyodott el -, s azzal bement. Csak a kezét és orcáját mosta meg friss, hideg vízzel s azonnal belebújt ágyába. Olyan mélyen aludt, hogy nem volt hang, ami felköltötte volna. Reggel pihenten ébredt az első napsugárral.

Alig nyitotta ki a szemét, máris főzte kávéját, amivel kisétált a ház előtti asztal mellé. Ott itta meg. Az év első és egyben a legszebb hónapját választotta a felköltözésre, a tavaszt.

Amíg kávéját szürcsölte hallgatta a madarak reggeli beszélgetését. Még meg kell tanulja, melyik, milyen hangon szólal meg. Szakirodalmat is hozott, és már az interneten is rákeresett a madarak hangjára, hogy az ismerkedés könnyebben menjen. Nem volt kétség ez a kikelet. Napról, napra virult az erdő! A hegy minden nap más arcát mutatta meg. A rügyek lassan bomladozni kezdtek, édeskés illatukat mélyen beszívta. Ezek a friss bimbók energiát adnak, hallotta a városban, és látott már rügyeket evő embereket. Itt csak lélegezni kell, s egyből megtelik a tüdeje életet adó illattal. A fű is lassan alakult a lába alatt, és nemsokára olyan pompás pázsit simogatta a talpát, hogy elképzelni sem lehetett kellemesebbet. Néha a mellette levő patakot figyelte, amelyen még makacsul ott volt a jeges páncél. Egy reggel mintha recsegést hallott volna, és azt vette észre, hogy nem csal a hallása. A kis patak megszabadult abroncsától, s most sebesen fut alá. Hogy mennyi mindennek lehet örülni, a réten már nyílnak a virágok, de a hegyi patak még csak most szabadul meg téli ruhájától. Azonnal a patakocska partjára ült, s csodálta a benne visszatükröződő színeket. Egyedül lenne, de nem ezt érzi. Körülötte egész sereg madár, csacsogó kis patak, s ott a fákon kis mókusok nézik ijedten a jövevényt. Egyszer talán barátjukká fogadják, és nem szaladnak el előle. Úgy óhajtotta, hogy ő is részese legyen életüknek!

Minden reggelt így kezdett. Napközben azonban kereste a változatosságot. Bejárta a körülötte levő vidéket. Kezébe fogott egy letört botot, még az ideköltözése napján, kísérőjéül fogadta, nélküle nem indult el soha. Hetente egyszer sétája az "esztenára" vezetett. A hegyről letekintve látta, amint a kis tisztáson, bekerítve a juhokat, éppen fejésre készítik. Mire leérkezett, végzett velük a juhász, kiengedte és szépen legelésztek. Egy pillanatra megállt, bámulta őket. A kicsiket szerette. Mindenben, a gyerekben és az állatokban egyaránt. Ártatlan szemükkel néztek rá, bégetve, és gyorsan szaladtak az anyjuk után.

- Jó napot! - kiáltott már messziről, bár nem vallotta be, de félt a kutyáktól. Való igaz, ugattak is, torkuk szakadtából az ebek.

- Jó napot adjon Isten! - szólt vissza a juhász, a munkát a gyerekekre hagyva, már ment is elé.

- Milyen a hegyen? - kérdezősködött, mert még mindig furcsállta, hogy ez az asszony oda költözött, ahonnan ő olyan szívesen megy kéthetente haza. Igaz őt a felesége és családja várta. - Nagyszerű, de elfogyott az orda meg a sajt - válaszolt, és azonnal beszédbe elegyedett a juhásszal. Kíváncsian hallgatta, hogyan tárolja a sajtot. Megtanulta módját, hogyan készítsen belőle túrót, azt hogy csomagolja be fakéregbe. Egyre érdekesebb volt a beszélgetés és ő gazdagabb lett egy csomó recepttel.

- Jó, akkor most többet veszek, és kipróbálom - határozta el. Átalvetőjét megtöltötte friss, finom sajttal, majd hazament.

Nem telt be soha a szépséggel, néha megállt és lenézett, körülötte a hegyek. Lassan ismert minden fát, és minden bokrot. Soha sem látta egyformának őket. Változott a természet napról-napra. Főleg eső után, mintha minden kiegyenesedett volna, pedig csak nőttek a szeme láttára. Ez volt a csoda, amit magába szívott. Hazaérve előkészítette a sajtot, és elindult az erdőbe. Faháncsot keresett, nem is akármilyent, a fenyves felé vette útját. Megszáradt, de még egybemaradt fenyőfaháncsra volt szüksége. Volt választék bőven, a puha, mohás avarban megtalálta, amit keresett. Szépen összeválogatta, hogy aztán hordószerű tárolót készíthessen belőle. Mikor már eleget gyűjtött, indult hazafele. Közben a fák tövében kibújt őzláb gombákat nézegette, és szedett belőle egy kosárra valót. A vacsorája már megvolt, és még szárítani is jutott, nem is kevés. A telet is itt tölti, hiába mondják, hogy nem lehet. Meg hogy egy asszonynak félelmetes. Nem félt, ismerni akarta a téli életet is, és elhatározásából nem engedett. Ezért hát a készülődés - a télre. A gombákat megaszalta az árnyékban, a füvön. A sajtot ledarálta, begyúrta, és a faháncsból készített hordókba szépen, óvatosan telerakta. A tetejét is fahánccsal födte le, de még előtte borókabogyót helyezett rá, hogy az íze még finomabb legyen. A jól elvégzett munka öröme töltötte el a lelkét, és mivel lassan már esteledett, kiült a ház elé. A naplementét nem hagyhatta ki. Minden este más és más, nem volt egyforma soha, ahogy a lemenő nap búcsút int a természetnek, sugarait leküldi a fák közé. Néha vörös színben, néha aranyló sárgán keresik meg azt a kis rést, ahová beférkőzhetnek. S ilyenkor a fák festői szépségükbe fürödnek, egy utolsó napfürdőben. Ennek látványát itta magába estéről-estére. Ha már a hold is magasan járt és hideg lett, bement. Ekkor ápolta kapcsolatát az emberekkel. Gyorsan pötyögteti az üzeneteket, válasz is jön, senkiről sem feledkezett meg. Családja arra biztatja, hogy menjen haza, de minden alkalommal elutasítja kérésüket. Itt marad, ez az ő élete, erre vágyott. Aztán elővette naplóját, és pontosan leírta, mit csinált aznap, milyen élményekben volt része. Beszámolt a madarairól, leírta egy-egy ritka növény szépségét, azt le is rajzolta és nevet is adott nekik. A lapok meg teltek, vissza-visszalapozott, és csodálattal látta, hogy a városban egyhangúnak ítélt élet, itt ezen a helyen milyen változatos, és szép

A nyár lassú lábakon jött, de hamar eltelt, ha meleg volt, a patak nyújtott felüdülést. A fák árnyéka háza fölött, sohasem engedett be több meleget, mint amennyi éppen kellett. Munkája bőven volt, mert folyamatosan járta a vidéket, útjában összeszedett és befőzött minden gyümölcsöt. Folyamatosan jegyezte, és nevezett el minden visszajáró kis madarat. Figyelte a bogarakat, órákig elnézte a bolyban szorgoskodó hangyák munkáját. Csodálta őket, és közben mosolyogva hallgatta a tücsök ciripelését. Gyermekkora verse jutott eszébe: "A tücsök és a hangya". De valahogy a tücsök zenéje nélkül nem lett volna igazi a kis tisztás hangulata. Hangja volt a reggelnek. A délnek meleg csendje. Délután a madarak ismét beszélgetni kezdtek, éjszaka a baglyok sejtelmes huhogása hallatszott. Mennyire ismerte! Órára sem volt szüksége. Az élet hangjai és a nap állása elég volt neki, tudta, mikor mennyi az idő. Nem is volt kíváncsi nagyon rá, hisz nem versenyezni jött ide az idővel, hanem kihasználni azt, ami még maradt neki belőle.

Az ősz színeit is nagyon várta. Nemhiába, mert a fák rőt ruhái, a bokrok rozsdabarna szoknyái, szebbek voltak annál, amit eddig elképzelt.

Az idő is egyre hidegebb lett és az eső egyre gyakrabban kopogtatta ablakát. Minden meleg napot kihasznált, a természet állandóan változó színeiben gyönyörködött. Ami tegnap még vörös volt, az ma barna. A zöld szín árnyalatai is elkápráztatták. A nap már fáradtan sütött, de az eszetena még a helyén állt. Majd ha az első hó leesik, akkor mennek be a faluba. Várta is már a juhász, utolsó beszélgetésükkor már nagyon készülődött, és nem győzött a téli hónapok otthon töltött meghittségéről beszélni. Aztán leesett az első hópehely. Izgatottan nézett ki a fakeretes ablakon és azonnal kiment.

Erről álmodott. Tél a hegyen!

Fája volt elég, rendben sorakozott a ház mellett. A favágók gondoskodtak róla egy kis pénz ellenében. A kandallót már begyújtotta az őszi hideg napokon, ontotta magából a meleget. Egy reggel arra ébredett, hogy a hegy hófehérbe öltözött. Az ágakon bőségesen állt a hó. A levegő friss, ő csak nézte ezt a látványt, hogy ezt soha se felejtse el. Ezt kereste, és itt van a lába előtt. Olyan káprázat, amelyben kevés embernek lehet része.

A hideg azonban megviselte, de nem adta fel. Mindennap a táj szépsége kárpótolta, mert bizony nem volt könnyű. Nem engedte, hogy megzavarja bármi ezt az élményt, amire annyira vágyott. Hosszúnak ígérkezett a fehér évszak, de lassan vége lett. Fáradtan, de már élesebben sütött a nap, és egyre többet. Egyszerre szépült ismét a táj. Ismerte már, és várta a megújulást. Várta a színes és illatos virágok jelenését, várta az életet. Lecsurgott, elolvadt a hó, a reggelek napsugara melegítette a földet. Minden reggel, amikor kiment, látta jelét a tavasz zsongásának. Előbb zsenge kis hóvirágok merészkedtek a fény felé, majd követték őket a jól ismert színes ruhácskás tünemények. Amire feleszmélt, már telis-tele volt velük a tisztás. Apró kis színes kelyhek tárták ki szirmaikat a napsugár felé.

Egy ilyen gyönyörűnek ígérkező tavaszi napon, már nem bírt benn maradni, vagy ücsörögni a háza előtt. Elővette botját, sétára indult. Az öreg tölgy és a három fenyő felé igyekezett. Nem volt házától messze az a tisztás, amit annyira megszeretett. Különösen szerették ezt a helyet a kis virágok is, mert szinte nem is volt fű, csak virágos pázsit. Pihegett, amikor a tölgy alá érkezett. Elfáradt. Öreg barátja törzsét megsimogatta, mintha arra kérné, hogy engedje meg neki, hogy nekidőljön, és megpihenjen. Lassan ereszkedett le a földre, hátát neki vetette a fának. Szemével a mókusokat figyelte, akik rá sem hederítettek. Ugráltak és játszadoztak a tavaszi napsütésben, ezt az alakot már ismerték. Nem féltek többé tőle, része lett az erdei életnek, miért szaladnának el? Az asszony boldog volt, most már valóban befogadták az erdő lakói. Olyan, mintha innen szakadt volna ki, ebből az életből, emlékeznek rá. Aztán lehajtotta fejét, a virágokat nézte és orvosa jutott eszébe. Három hónapot sem adott neki, amikor a városban megismerte. Azt mondta, hogy azt is végig ágyban kell töltenie, olyan gyenge a szíve. Elmosolyodott. Három hónap! Azóta ő már pontosan egy éve él itt kinn a szabadban, teljes életet. Betegségéről senki sem tudott. Letétbe helyezett ügyvédjénél egy levelet, amelyben mindent megírt gyermekeinek.

Milyen szépek ebben az évben is a virágok! Szerette volna megsimogatni bársonyos kelyheiket, amikor megszédült. Pillangó ruhájukat alig érinthette meg, amikor elsötétült előtte a világ. Még érezte a fenyő illatát, aztán eldőlt kedvencei közé. Keze egy kis színes kehelyre hanyatlott. Körülötte hegyi virágoskert, a fákon a madarak altatót daloltak. Csak még a szellő osont át a fák között némán, vigyázva, hogy álmát ne zavarja meg. Így vált eggyé a természettel. Aznap a favágók találtak rá, Csipkerózsikára a havas virágai között.

Utolsó útjára szeretett madarai dala és a kis patak csobogása kísérte, illatos ágyat a vén tölgyfa tövében, s az óriássá nőtt fenyők szomszédságában vetettek, amelyet beültettek színes virágokkal, hogy örökké hirdessék az életet, és annak szépségét.