Mit tettek veled???!!! Majd lassan felhúzta a lány vállára a borral leöntött elszakadt ruhát. Hirtelen kibukkant a hold a felhők közül és bevilágított mindent. A lány meglátta az Anton szemében dúló pokoli vihart. Tekintetük egymásba kapcsolódott. Tudod, hogy milyen gyönyörű vagy. A hold fénye glóriát von a fejed köré, mint a szenteknek! – Szinte csak lehelte Anton a szavakat. Aztán hallották, hogy a bárból részeg üvöltéssel kirohannak a lány keresésére, hogy visszavigyék. A kutyák is vonítani kezdtek. Ők hideglelősen bújtak még közelebb egymáshoz. Miriana teste megfeszült, úgy figyelte a férfi hosszúkás, vékony, finom ívelésű orrát, szemöldökét, markáns, férfias arcélét, homlokának nemes vonalát, keskeny, most késpenge-vékonyságúan összeszorított száját, szőkésbarna haját, kissé barnás bőrét. Erős, sportos nyakát, amit karjainak oly jó volt átkulcsolni, és aranybarna szemének gyöngéd pillantását, amely oly nagy akaraterőt sugárzott a hold világánál. Tudta most már biztonságban van. Ezért szinte egy hihetetlen zaklatott álomnak tűnt nekik mindez, de tudták, hogy most már senki és semmi sem szakíthatja el őket egymástól. Miriana már harmadszor akart nekikezdeni egy gondolatnak, hogy kimondja, de az a gondolat mindháromszor elúszott, valami nem engedte, hogy szavakká váljanak. A hatalmas, mindent betöltő érzés, ami már nem tőlük függött, amit már nem ők irányítottak, felujjongott bennük és betöltötte a lelküket. Tudták, számukra már minden egyet jelent. Anton egész lényével azt sugározta Miriana felé, hogy szeretlek... Bízd rám magad... Megvédelek! NEM HAGYLAK EL SOHA!!! Bármi történjen veled, utánad megyek. Hogy remegek gondolta a lány és lélegzetem fojtott zihálása miatt úgy érzem, nem kapok levegőt. A férfi ettől még jobban kigyúlt, szíve hevesen vert, és mint a pöröly dübörgött, mert csak egyetlen érzés töltötte el,
A fellőtt rakéták, az udvarra eresztett fénycsóvák nappali világosságot árasztottak. Az odaérő SS-ek hirtelen visszahőköltek az elébük táruló látványtól. Ott álltak, mindketten kiszolgáltatva, védtelenül. Az egyik SS odaugrott, durván kiszakította a lányt Anton karjai közül. A hold is eltűnt erre a látványra, mert nem akarta látni a folytatást. Elbújt a felhők mögé, gyér fénye alig szűrődött át rajta. Kettőjük előtt véglegesen világossá vált, hogy most együtt kell átlépniük a halál kapuján, ahonnét nincs visszaút, mert kinyílt és elnyeli őket!
A következő pillanatban az SS tiszt, aki elrántotta Anton mellől, egész pisztolytárát beleeresztette Mirianába, aztán mintha mi sem történt volna, kezét Anton vállára téve, részeg röhögéssel mutatott a lány testére, amibe még bele is rúgott. Aztán mindnyájan visszatértek a bárba és folytatódott a tivornya. A többiek gúnyolódása közepette a sárga földig leitta magát Anton, mert különben nem tudta volna elviselni azokat a trágár, rágalmazó szavakat, amivel a lány emlékét illették. Amikor közben-közben eszébe villant, hogy hiszen ő már nincs, akkor úgy érezte, hogy valami kinyújtja a kezét a lelke felé, amin még csavarint is egyet, és úgy röpíti a lány után. Azt sem tudta, hogyan került vissza a szobájába? Valószínű, hogy a tisztiszolgája vetkőztette le. Nem emlékezett semmire, mély álomba merült. Azt álmodta, hogy egy gyönyörűségesen szép virágzó cseresznyéskeretben jár. Minden teljes pompájában ontja a tavasz dús illatát. Az aranyos napsugarak elborítják a hófehér menyasszonyi ruhába öltözött fákat. Milyen jól állna ez Mirianának, gondolta álmában. Aztán megpillantotta a lányt, amint lebegve közeledik feléje a sugárzó fényben. Az arany kéve annyira elborította, hogy a ragyogástól alig tudott ránézni. Megpróbált feléje rohanni, de minél jobban
