Felérve a hegytetőre, mindketten úgy érezték, hogy a világ legszebb kilátása tárul eléjük. Odalent zöld réteket láttak, házacskákkal. A szemben lévő szikláról hatalmas vízesés zúdult alá millió sziporkázó csillagpontocskává válva azért, hogy eltűnjenek a mélyben. Félve néztek le a magasból, mivel majd leszédültek az óriási mélység láttán. A fiú gyengéden, óvón átkarolta a lányt, nehogy megcsússzon és lezuhanjon. Ettől a mozdulattól a válluktól a könyökig összeért a karjuk, abban a pillanatban azon a felületen sűrűsödött össze számukra minden érzés. Testük beleremegett ebbe és ismeretlen új érzés kerítette őket hatalmába, Eddig el sem tudták képzelni, hogy ilyesmi létezhet. Amikor agyuk ezt felfogta, a felismerés megrendítette mindkettőjüket. A férfinek is új volt ez az érzés, mert eddigi életében az útjába kerülő virágokat meg-megszagolgatta, letépett belőlük néhányat, de ahogy leszakította utána el is dobta őket. Nem jelentettek neki semmit, nem hagytak nyomot a lelkében. Most azonban ez a váratlanul feltörő érzés lelke feneketlen tavát teljesen felkorbácsolta, és belezuhant kihalászhatatlanul. Miriana, hogy zavarát leplezze, lehajolt és letépett egy kis fehér virágot, amit azonban alig tudott tartani. A férfi látta, hogy mennyire remeg a lány keze. Erre gyengéden, lassan felemelte, fejét maga felé fordítva mélyen a szemébe nézve hangtalanul válaszolta meg a ki nem mondott nagy kérdést. – Igen, én is így érzem. Amióta az eszemet tudom, mindig is vágytam erre az érzésre és alig tudom elhinni, hogy ez most bekövetkezett? Majd Anton lassan elengedte a lányt és a magas meredély széléről visszasétáltak a mozdulatlanul őrt álló óriási fák közé. Egyik alá letelepedtek. A férfi mellére vonta Miriana fejét. Mindketten érezték, hogy a meleg levegőt megremegteti egy gyengéd, hűvösebb fuvallat, ami titokban osont be. Körüllebegte őket és a lombok között tovahussanva újra elillant. Kis idő múlva felálltak és elindultak visszafelé. A lány hozzá akart nyúlni egy-egy színes bogyóhoz, de a férfi nem engedte, hogy bármelyiket is leszakítsa. Majd nagy hévvel egész kis tudományos előadást tartott a különböző növények mérgező hatásáról. Amikor elmondott róluk mindent, újra
Közben a Szent Hivatal Főinkvizítora mindig szigorúbb és szigorúbb rendeleteket bocsátott ki. Már azt is elrendelte, hogy minden igazhívőnek kötelessége jelentenie még a hétköznapi élet olyan dolgait is, amik furcsának vagy kirívónak hatnak, ami eretnekségnek minősül. Ezzel a rendelettel elszabadult a pokol, mert a szokástól csak egy kicsit is eltérő cselekedetet már halállal büntették. Még azt is, ha valaki szombaton váltott tiszta alsóneműt, vagy ha étkezés előtt kezet mosott, netán pénteken gyertyát gyújtott. Ha ilyesmit észleltek a gyerekeknek a szüleiket, férjnek, feleségnek házastársát, az egyik szomszédnak a másikat kellett feljelentenie, persze orvul, a legnagyobb titokban. Leginkább a gazdagokat fenyegette a veszély, mert a Szent Hivatal fente a fogát a vagyonukra. Elkoboztak tőlük mindent, még a házukat is lerombolták, sőt még a barátaikét, a rokonaikét is. Az inkvizíció alapításától IV. Károly megkoronázásáig háromszáznegyvennyolcezer-kilencszázhét személyt öltek meg, kit megkínozva, kit elégetve, ki meg a börtönökben pusztult el. A kivégzéseket mindig nagy csinnadrattával vitték véghez. Ilyen alkalmakkor nagy ünnepet
