 |
beterelt emberekre. Anton is ezek között volt. Ő is letérdelt, mint a társai. Nem félt, mert Miriana halála teljesen kiölt belőle minden félelmet. Tekintetét felemelte és ebben a pillanatban megpillantotta Péter apostolt, aki az aréna leghátsó sorában állt és a kereszt jelével búcsúztatta a halálba indulókat. Erre a látványra a férfi szemében és az ajkán feltűnt egy békés, nyugodt kifejezés, pedig a halál aratott körülötte. Előtte, mellette, a háta mögött egymás után rohanták le a vadak a térdelő embereket. Voltak, akiket a fejüknél kaptak el, és azt hatalmas szájukban eltüntetve úgy száguldoztak velük az arénában. Olyan áldozat is akadt, akin két vadállat is osztozott. A tömeg az ilyenre fogadásokat kötött. Némelyeknek kezét-lábát szakították ki, és a többi testrészét pedig otthagyták. Másoknak egyszerre fordult ki a belső részük. Egy síró csecsemőt szinte egyetlen falással tüntetett el az egyik vadállat. Egyesek sokáig szenvedtek, de akadt, akiknek idejük sem maradt arra, hogy felfogják mind ezt, hogy fájdalmat érezzenek. A tömeg visszafojtott lélegzettel nézte a mindent felülmúló borzalmas valóságot. Antonhoz egyik vadállat sem nyúlt, nem kellett nekik. Mert még a kifáradt vadállatok is, amelyek egymást is megtámadták a zsákmány marakodása közben, az egyik itt, a másik ott nyúlt el. Ki halva, ki jóllakottan. Anton ott térdepelt sértetlenül az aréna közepén. A tömeg hirtelen bosszúságot érzett, zúgni kezdett és két pártra szakadt. Egyik része kegyelmet követelt, a többiek viszont, akiket zavart a férfi fiatal teste a sok megcsonkított, cafatokra tépett véres testek között, a halálát követelte. Hirtelen néma csend lett, mert a férfi felé egy hatalmas sivatagi oroszlán közeledett. Körülötte a föld telis-tele volt emberi, állati maradványokkal, vérrel, szennyel. A hatalmas oroszlán megszagolgatta Antont, majd odafeküdt melléje, mintha védené. A tömeg az első pillanatban nem értette, hogy mi történt, aztán eget rázó üvöltés szakadt ki a torkokból, de hiába próbálták uszítani az oroszlánt, nem reagált rá. A zúgás azonban zavarhatta, mert nagyot morranva, a fejét felvetve, beleszagolt a levegőbe, majd a hátára feküdt, mint egy macska, a négy lába az ég felé, s teljes erővel beledörgölte hátát a véres cafatokba. A többi vadállat nem mert Antonhoz közelíteni, mivel féltek a hatalmas sivatagi oroszlántól. Ezután nem maradt más hátra, mint a jól ismert záróakkorddal befejezni az aznapi játékot. Jöttek a núbiai szerecsenek, és lenyilazták az összes vadállatot, ahogy mindig is szokták. Antont is velük. Száz sebből vérzett. A teste tele volt nyílvesszőkkel. Aztán már nem tudott magáról semmit. Eltűnt előle minden és
|
 |
érezte, hogy repül, mindig feljebb és feljebb. Látta, amint az égbolt kettéválik és mögötte megnyílik egy hatalmas, tömör aranynak látszó szárnyas ajtó, ahonnan az Ezeregyéjszaka fényeivel megvilágított Miriana lebegve közeledik feléje. Jött a vakító fényes sugárban, kinyújtott kézzel. A férfi érezte, hogy a lányból kisugárzó fény teljesen elborítja, majd eggyé válva suhannak az örök megújulás birodalma felé.
*
És megint ősz lett. Az ablak előtt nyújtózkodó aranyos színben pompázó hatalmas fák lombja, amit Miriana reggeli ébredésekor megcsodált hálával tölti el, mert újra otthon van, a saját ágyában fekszik és a kórház már a múlté. A szoba csendjét is csak az óra ketyegése töri meg és amit még hall, az a saját szívverése. Az emlékek megállíthatatlanul és kéretlenül bukkannak fel benne és zúgó áradattal öntik el agyát annyira, hogy belefájdult a feje. Hogy szabaduljon tőle, ezért igyekszik az ablakon beáradó reggeli fényben pompázó ezerszínű levelekre koncentrálni. Közben megmozdulhatott, mert Anton azonnal föléje hajlik, mosolya rásugárzik, ő pedig szorosan öleli át férje nyakát. Milyen jó, hogy van időnk suttogja neki, akár az örökkévalóságig szerethetjük egymást. Már senki és semmi nem állhat közénk. – Ha csak mi magunk el nem rontjuk valahol, gondolja repeső szívvel.
A baleset után Anton és Miriana újra egymásra talált mintha csak új házasok lennénk, pirul el az asszony. Most már van idejük egymás számára és senki és semmi nem fontos csak a saját boldogságuk.
Mirianát még sok éjszakán keresztül kísérik a víziók, azokkal a furcsa túlvilági lényekkel. Ilyenkor, ha felriad, Anton karjaiban talál menedéket. Mindig sokáig szoktak beszélgetni, mert azon igyekeznek, hogy megfejtsék az üzenetet, amit Miriana kómában átélt. Tudják, hogy fáradozásuk nem hiábavaló, hiszen olyan tudás birtokába jutottak, amely egész további életüket meghatározza. Így vált világossá előttük az is, hogy évezredek boldogságát és gyötrelmét a földön a
|
 |
