ANTON és MIRIANA

Magdalena HODONYI - Ickler

	felvezették földalatti celláikból és kinyíltak a csapóajtók, a szerencsétlen halálra ítéltek lassan, vánszorogva mentek az aréna közepéig. Szemüket bántotta a fény, hunyorogtak, majd térdre esve, kezüket az ég felé tárva várták a halált. Ez nem tetszett a szórakozni vágyó tömegnek. Azt hitték gyávák és kegyelemért esedeznek. Nemtetszésüket azzal nyilvánították ki, hogy óriási hangerővel uszítani kezdték az áldozatokra szabadított vadállatokat. Anton és Miriana még nem volt közöttük. Ők a cellájukban vártak sorsukra, egymást erősítve.    A császár, hogy még jobban erősítse a hatalmát, nemcsak cirkuszi játékokkal szórakoztatta a tömeget, hanem a vatikáni kerteket is megnyittatta. Ott is hatalmas lobogós fáklyás ünnepséget rendezett. Fényárban úsztak a tekervényes utak, szökőkutak. Ezek a fáklyák azonban meggyújtott keresztények testei voltak. Több százé, ami minden elképzelhetőt túltett, mert az embereket szurokba, gyantába hempergették, majd magas cölöpökhöz kötözve, meggyújtották. A vatikáni kertek megteltek fájdalommal, imádkozással, fohásszal, halálkiáltással, emberi testek véres füstjével, ami kibírhatatlan bűzt árasztott. Sokan a nézők közül rosszul lettek, nem tudták a látványt elviselni. Később már a zárt kerteket is fel kellett használni, ezért oda is betereltek néhány száz kiválasztott keresztényt és rájuk engedték a különféle vadállatokat azzal, hogy aki a reggelt megéri, az kegyelmet kap.    Anton és Miriana a börtön legsötétebb zugában húzta meg magát. Váratlanul járvány tört ki, és már az is szedte az áldozatait. Az őröknek minden reggel végig kellett menni közöttük és az éjszaka meghaltak hulláit összeszedni.    A városban kitört a pánik, mert féltek, hogy a járvány kint is el fog terjedni, ezért siettették a foglyok pusztulását azzal, hogy megduplázták a játékokat. A börtön mélyére lehallatszott a vadállatok üvöltése, a tömeg zúgása, a halálba menők sóhajszerű imafoszlánya, s mindezek alapján a foglyok tudták, hol tart a játékok menete. Anton és Miriana egymást átölelve imádkoztak, leszámolva evilági életükkel. Megszűnt számukra a jelen, lelkük már csak Krisztusban élt. Néha még egy kis türelmetlenség is elfogta őket, mert  szerettek volna már túlesni azon, ami vár rájuk. A járvány azonban, ez az alattomos		láz, olyan nagy méreteket öltött, hogy jelentősen megcsappant a foglyok száma. Miriana is megkapta a lázat, ami lesoványodott testét hamar kikezdte. Nem volt mentség számára. Anton ahogy Miriana fejét az ölébe vonta érezte, hogy elérkezett ideje. Azt hitte, hogy talán már meg is halt, de a lány hirtelen felült, hatalmas láztól égő szemét a férfire emelve, mert beszélni a gyengeség miatt már nem tudott, úgy kérte bocsánatát azért, hogy nem kísérheti oda fel az arénába, hogy neki előbb kell elmennie. Anton, amikor megértette a lány szeméből sugárzó könyörgést, elviselhetetlen fájdalom járta át a szívét, hogy máris elveszíti. Vadállati üvöltés szakadt ki kebléből, de minden hiába volt. A lány utolsót sóhajtva repült az égi birodalom felé. Drága testét addig tartotta karjai között, amíg az őrök nem jöttek, és el nem ragadták tőle. Tudta, hogy most már ő következik. Úgy is lett. A délutáni játékokra különlegesen kegyetlen halálnemet eszeltek ki. A tömeg már torkig volt a birkaként porba hulló, imádkozó emberekkel. Félelemmel teli védekezéseket akartak látni, harcot, hogy fogadásokat köthessenek, hogy izgulhassanak. Mert már megértették, hogy az elítéltek nem azért térdepelnek le imádkozni, hogy kegyelmért fohászkodjanak, szemüket az ég felé irányítva, mintha látnának ott valamit – amit ők nem –, hanem boldogan földöntúli békességgel az arcukon akarják átlépni a halál küszöbét. Némelyek már sajnálták is Őket, különösen az ártatlan gyermekeket, a fiatal szűz lányokat és az aggokat, akik mindannyian a legkegyetlenebb halállal múltak ki.    Aztán elkezdődött a délutáni játék és egyik csoportot a másik után terelték fel az arénába. A kegyetlenség annyira a tetőfokára hágott, hogy az minden képzeletet felülmúlt. A szerencsétlenek a legrövidebb idő alatt haltak meg a legrettenetesebb halállal, a vadállatok fogai között. A tömeg egy része már nem is tudta nézni ezt az óriási mészárlást. A gyengébb idegzetűek eltakarták a szemüket, hogy ne lássák, ami ott lent történik. A lányok, terhes asszonyok rosszul lettek, ki kellett vinni őket. A többiek visszafojtva lélegzetüket, kikerekedett szemmel, a szájukból kicsorduló nyállal, bénultan bámulták a lejátszódó véres drámát, ami a szemük előtt ment végbe. A császár, hogy még jobban növelje a rettenetet és a nép izgalmát, kinyittatta  a  másnapra  szánt  ötszáz  vad ketrecét is és ráengedték őket az újonnan
	44		45

«első            ‹előző            44-45   46-47   48-49            következő›            utolsó»