4. rész

A bőrkabátos, szőke fiatalember gondterhelt ábrázattal nézett a remegő asszonyra.

- Az iskolában sincs - mondta tanácstalanul -, akkor hol lehet?

- Igazán nem tudom - felelte az asszony. - Reggel biz' isten odament. Még táska is volt nála.

A bőrkabátos a társaira nézett, de azok sem tudtak felvilágosítással szolgálni.

Az egyik Pobjeda a síneken állt. A Váci út felé tartó tizenötös villamos ott vesztegelt a Pobjeda előtt. A vezetője már csilingelt is egyszer. Igaz, több csilingelésre nem vállalkozott. Igenám, de mindjárt jön a másik villamos a Dráva utca felől, a Pobjeda meg beszorul. Valamelyik villamosnak vissza kell majd tolatni, hogy az autó távozni tudjon.

- Hol találjuk meg ezt a gyereket? - sürgette Csábelnét a bőrkabátos.

- Mit csinált már megint szegény teremtés? - kérdezte vissza az asszony.

- Még semmit. De majd fog. Azért vagyunk itt.

- Istenkém! - sopánkodott az asszony. - Még nem is csinált semmit, de már büntetni akarják? Micsoda világot élünk! Még az apja is agyonveri majd azt a szerencsétlent, ha megtudja.

A kialakult kínos helyzet megoldódott Csábel Jóska megjelenésével. A gyerek lihegve szaladt az anyjához, s ahogy odaért mellé, halkan megkérdezte:

- Apa már hazajött?

- Nem - felelte az anyja, miközben a kezeit tördelte aggodalmasan. Könnyek jelentek meg a szemében, amikor ránézett a fiára. - Mit csináltál már megint?

A gyerek hetykén válaszolt.

- Semmit. Csak apa meg ne tudja!

Aztán odaállt a bőrkabátos elé.

- Azt mondja a mama, hogy engem keresnek.

- Igen fiam, téged. Kurta elvtárs adta ki a parancsot, vigyünk oda hozzá, mert beszéde van veled.

- Velem? - kérdezte a gyerek megilletődötten. - Ki az a Kurta elvtárs?

- A Duna-parton találkoztatok a minap.

Csábel Jóska felhördült.

- A gázlámpás?

- Miféle gázlámpás? - lepődött meg a férfi.

- A kampós rudas. A gyújtogató.

- Nem hiszem. Kurta elvtárs legfeljebb a szívekben gyújtja fel a lángot. Amikor szónokol.

Akkor az a másik! Az a gyászos képű. Attól nem kell félni.

Időközben megérkezett a másik villamos is, a Pobjeda meg beszorult.

Az aprócska telep, ahol a Csábel család lakott, két sor házból állt a malom meg a Duna-part között. Nem tudni ma már, hogyan alakult ki ez a környék, csak feltételezhető, hogy a malom telepedett meg itt legelőször, és ezért kellett a tizenötös villamosnak rögtön a református templom után kikanyarodni a Pozsonyi útról a Duna-part irányába. Arra még kevesebben tudnak választ adni, miért kellett a villamosnak éppen a két házsor között elhaladnia. Vajon a villamos járt-e itt előbb, s csak azután építették a két sorházat a sínek mellé, vagy éppen fordítva: a házak már álltak, netán szép kis kertekkel a konyhaajtók előterében, és a kertek helyére fektették le a síneket, ami kézenfekvőbb megoldásnak látszott a házak lebontásánál. Így volt lehetséges, hogy a két sorház tíz-tíz egyszobás lakása között, közvetlenül az ablakok és a konyhaajtó előtt csörömpölt el a tizenötös. Kora reggel és késő este, a fényes nappalokat nem is említve. Meg kell hagyni, a tervező előrelátó ember volt, mert a sínek mindkét oldalán hagyott egy keskeny járdát, sőt, a járda mellé korlátot is állíttatott, nehogy valaki nagy sietségében, esetleg mámoros állapotában éppen a villamos elé lépjen ki otthonából.

Ide, a korlátok közé állt be az egyik Pobjeda a sínekre, merő megszokásból, a másik ugyanis az épület túloldalán, a malom előtt parkolt, mivel az ilyen kiszállásoknál nem árt a célállomás mindkét oldalát lefedezni. Volt már olyan, hogy valaki eltűnt a másik oldalon.

A bőrkabátos, mintha csak egy tolakodó kutyát hessegetne el, intett a közelebb álló villamos vezetőjének, tolasson vissza a templom felé. A vezető bosszús volt, káromkodott is, de ezt még az utasok sem hallhatták, elnyomta az öreg villamos kerekeinek csikorgó hangja.

A bőrkabátos társa kinyitotta a kocsi ajtaját, és szakmájához méltatlan udvariassággal betessékelte a megilletődött Csábel Jóskát, akit egyaránt hatalmába kerített a félsz meg az érdeklődés, lévén ez élete első kocsikázása egy személyautóban, ami csodálatos dolognak ígérkezett, de mégiscsak ismeretlen helyre vitték, ami viszont félelemmel töltötte el. Nem tartotta lehetetlennek, hogy ez a Kurta elvtárs összejátszik a gázlámpással, aki nagyon a bögyében volt, kampós rúdjának nyomát még mindig érezte a hátán, s a föld összes lakosa közül ővele akart a legkevésbé találkozni.

Az autó zötykölődve gurult le a sínekről, nagy ívben kikerülte a tömegközlekedés ósdi monstrumát, majd felgyorsított a Margit híd irányába.

Csábel Jóska pár pillanatig még látta édesanyját, amint a könnyeit törölgetve tesz néhány bizonytalan lépést a távolodó autó után, aztán már csak az elsuhanó emeletes házakat látta, s ez valami hihetetlen élmény volt, olyannyira, hogy félelme ottmaradt az anyja mellett.

Tágas irodába vezették, amelynek bejárati ajtajával átellenben egy másik, sötétbordó párnázott ajtó nyílt a belső helyiségbe. A párnázott ajtóhoz két íróasztal között kellett elhaladni, s mindkét íróasztalnál egy-egy hétfejű sárkány trónolt, és mind a két sárkánynak hiányzott hat feje. Az az egy fejük, talán éppen e hiányérzetből kifolyólag felettébb barátságtalanul tekintett fel a belépőkre.

- Kurta elvtárs várja a fiút - mondta a bőrkabátos borongós hangulatú sárkányoknak kijáró tisztelettel.

- Az más - károgta az egyik hárpia, mialatt a másik eltűnt a párnázott ajtó mögött.

Szelíd bárányként tért vissza, randa képén legalább olyan széles volt a vigyor, mint amilyen szélesre tárta Csábel Jóska előtt az ajtót.

Kurta Kálmán régi ismerősként fogadta a fiút, ami érthető volt, hiszen egy közös Duna-parti élmény fűzte össze őket. Kurta elvtárs egy öblös bőrfotelbe ültette vendégét, majd ujjainak egy csettintésével elővarázsolta az egyik sárkányt.

- Italt kérünk - mondta kellemetlenül barátságos hangon. - Nekem a szokásosat, ifjú barátunknak pedig.

Elakadt. Mit iszik egy gyerek tárgyalás közben?

Kurta elvtárs nem emlékezett arra, mit ivott annak idején, gyerekkorában. Nagyon hamar megszerette a bort, később a szovjet vodkát. Gyerekei nem voltak, vendégei sem igen, így otthon is csak szovjet vodkát tartott, meg grúz konyakot. Mert a felesége azt itta, lévén az valamivel édesebb.

De mit iszik egy gyerek miközben tárgyal?

Kurta Kálmánra jellemző, hogy mindig feltalálta magát. Ez a tulajdonság eleve alapvető követelmény abban a pozicióban, amelyet betöltött.

- Málnaszörpöt - vágta ki felvidulva, mint aki éppen az örök ifjúság édes italát találta meg.

- Az nincs - mondta a sárkány, cseppet sem sajnálkozva a készlet hiányosságán.

- Akkor hozzanak! - jelentette ki Kurta elvtárs határozottan megoldva a gordiuszi csomót.

- Honnan?

- A kocsmából! Hát honnan? Felháborító, hogy minden kocsmában lehet málnaszörpöt kapni, csak nálunk nincs.

- Nem vagyunk kocsma - jegyezte meg szerényen a hárpia, miközben tett egy elhárító mozdulatot a kezével, amit úgy is lehetett értelmezni: ezen mégse múljék, egyszer ő is beteheti lábát egy kocsmába. És Kurta elvtárs így értelmezte.

Aztán a vendégéhez fordult.

- Nos, fiam - mondta atyáskodva -, azért kérettelek ide, mert van egy egész embert kívánó megbízatásom a számodra.

A gyerek hallgatott. Rumot hoznak neki biztos, gondolta. Apjától hallotta még régebben, hogy a rum nagyobb mennyiségben egész embert kíván. Nagyobb mennyiséggel fogják tehát megvendégelni mégis. Ő pedig nem szerette az ilyen italokat, még az apja borába sem kortyolt bele soha. És nem az esetleges következmények miatt. Apja nagyon silány bort ivott. De Csábel Jóska az apja által elfogyasztott italt sohasem minősítette, legfeljebb annak hatását.

Kurta Kálmán folytatta:

- Sztálin elvtársról mindenütt meg kell emlékeznünk, természetesen az úttörők lapjában is, de őszinte, szívből áradó megemlékezést csak olyasvalaki írhat, aki kellőképpen átérzi, nemcsak feladatának súlyát, de magát a tragédiát is, ami az emberiséget érte. Én láttam rajtad, ott a Duna-parton, hogy téged könnyekig hatott ez a szomorú esemény. És nekünk pont ez kell. Nem kifinomult stílus, nem egy felnőtt szigorúan tanáros beszámolója, hanem olyasvalakié, aki ismeri a többi gyereket, szívéből ragadja magához a tollat, azt fejti ki, amit a lelke érez. Aki gyerekszájjal tudja érzékeltetni az űrt, amit Sztálin elvtárs maga után hagyott.

És atyai biztatással nézett a fiúra, aki csak annyit értett az egészből, hogy újabb házifeladatot kapott, mintha nem lenne elég az, amit az iskolában akasztanak a nyakába, s aminek elvégzése alól többnyire sikerül kibújnia. Valahogy mégis érezte, ez esetben nehéz lesz kibúvót találni.

Közben megérkezett a sárkány a vodkával meg a málnaszörppel. A tálcát Kurta elvtárs íróasztalára helyezte.

- Igyunk fiam - állt fel Kurta Kálmán az asztal mögül.

Csábel Jóska is felállt a fotelből, megkönnyebbülve nyúlt a málnás pohár után. Csak jobb ez, mint a rum vagy a vodka.

Ittak.

Áldomást, mint parasztok a vásár után. Az üzlet megköttetett, még akkor is, ha Csábel Jóska nem adta rá teljes áldását. Erre nem is volt igazán szükség, mert a gyerek - amikor Kurta elvtárs pápaszemét az orrára biggyesztve és bizakodva ránézett a vodkás pohár mögül - megérezte, ezt a házifeladatot el kell végezni.

- Szóval, fiam, írj egy nekrológot a magad módján, úgy ahogy az a szívedből árad, a többit majd én elintézem.

A találkozó véget ért, a fiú megint kocsikázhatott, és ezt nagyon élvezte. Egészen más volt ez, mint a szenet szállító lovaskocsi bakján ülni a ló-, szén- és borszagú kocsis mellett, és egészen más volt, mint a tizenötös villamos ütközőjén tujázni. A műbőr ülésen el lehetett terpeszkedni, megmagyarázhatatlan fensőbbséggel lehetett szemlélni az utcákon baktató embereket, akik így, a kocsi ablakából nézve egy más világ gyorsan mozgó bábuinak látszottak. S mivel az autó sebessége fantasztikus élményt jelentett, sajnálta, hogy olyan hamar odaértek a malom elé, szemben a sorházzal. A Pobjeda sofőrje nem merészkedett még egyszer a sínek közé.

Csábel Jóskát szorongás fogta el, nem tudta hogyan fogadja majd az apja.

Az idősebb Csábel - szokásához híven - a konyhaasztalnál ült, előtte fél üveg kövidinka.

- Hol kujtorogtál már megint? - kérdezte meglehetős közönnyel, bár mind a gyerek, mind a sparhelt mellett álló anyja szemrehányást éreztek a hangjában.

- Kaptam egy házifeladatot.

- Úgy? Ideje, hogy megembereld magad.

A gyerekben feltámadt egy kis büszkeség.

- De nem ám az iskolából! Elvittek egy autóval. Meg azzal is hoztak vissza.

- Aztán hova furikáznak téged autóval, mint a nagyurakat?

- Valami miniszterféléhez, aki velem akarja megíratni a házifeladatát.

- Éppen veled? Jobban már a miniszterek sem hülyülnek meg. Nem csoda, hogy szarban van az ország.

- Pedig így van. Sztálin elvtársról kell írjak egy negrót, úgy, ahogy az én szívemből folyik ki.

- Takony folyik a te orrodból, nem negró.

- Pedig így lehet - kelt most fia védelmére Csábelné, aki megnyugodott, mert hiszen nem lehet komoly baj, ha vissza is hozták a fiút időben. Meg aztán, amikor elvitték se tuszkolták úgy a kocsiba, mint ahogy gazemberekkel teszik. Teljesen felfordult ez a világ. Volt cselédek úrizálnak, a nagyságos asszony meg - a Berendiné, aki azelőtt sohase dolgozott a férje miatt - most vele együtt takarít az üzemben, és még örül is neki. Mert hogy jobb ez, mondta egyszer, mint ganéjt hordani egy eldugott faluban. Meg azt is mondta, hogy sok régi barát utánajárásába került, mire felvették takarítani, holott ő például minden protezsálás nélkül került az üzembe, mégpedig akkor, amikor a Berendiné még bálba járt a férje oldalán. Furcsa világ az, ahol egy nagyhírű ügyvéd felesége örül a takarításnak, aminek ő sose tudott örülni, pedig egész életében azt csinálta. Ilyen feje tetejére állt világban miért ne írattathatná meg egy miniszter az őrá kirótt házifeladatot éppen az ő fiával?

- Biztos így van, ha mondjátok - helyeselt az öreg Csábel, feltűnően egykedvű hangulatban. Már korábban is csak a borát kérte az asszonytól minden rossz szó nélkül. Töltött a poharába, aztán elrévedezett a pohár fölött, s ez valami egészen más révedezés volt, nem az a szokásos, amikor már egy korty sincs az üveg alján. - Írjál csak fiam Sztálin elvtársnak, ha kell, hátha holtában kinyílik a szeme, és észreveszi hol hibádzott. Hátha éppen egy ilyen porontyot sajnál meg. Holtában, ha már az életében senkit sem sajnált.

Egészen felvidult a gondolattól. Ivott még egy kortyot, és szokatlanul vidám hangon mondta: