6. rész

Sztálin elvtárs elment közülünk, pedig Csoró szerint sose tartozott közénk. Ahogy a Krajcsik Pityu se tartozik igazán közénk, mer ő inkáb a parkba jár le. De Sztálin elvtárs hagyot valamit maga után nem ugy mint a Krajcsik Pityu aki csak a szart hagya. És ő mindig élni fog. A papám is mindig emlegeti. Most is pedig már elhunyózott. Mer mindennap aszongya anyunak: hosztál inni? És anyu mindig hosz neki. Kövi dinkát.

Abból is tudgyuk hogy Sztálin elvtárs mindig él hogy a felhőkarolónál a Satyabá töbször is monta legjob volna elfelejteni hogy élt. De ő se tudgya elfelejteni pedig ő már sok mindenre nem emlékcikk. Mi gyerekek azonban sohase foglyuk elfelejteni mer nekünk jobb memorjánk van mint a Satyabának. Mer mi nem iszunk annyit.

Mi fiuk azér se felejtyük el mer szobra áll a hösök terén ahova mi is néha járunk a melegben aláálni. Olyankor sujos árnyékot vet ránk és jó hüsölni a nagy melegben. Ezér nem is tudom mér monta a Satyabá egycer hogy nagyon rosz a Vilinek mer ő épen a Sztálin elvtárs miat hüsöl.

De nekünk nem szabad elfelejteni öt. Nem a Vili bácsit akit a Sztálin miat vittek el hüsölni. Bár a karcoloban rola is beszélnek mindennap, mer ő ottan törsvendég volt amig el nem vitték. Hanem Sztálin elvtársrol akinek annyit köszönhetünk mer ő hozta el nekünk a szabadságot ami azota is van mióta hazánkat felszabaditota valami iga alol, ami alat mi nyögtünk. Nem én. Mer én még iga alat születtem de akkor még nagyon kicsi voltam amikor a Sztálin elvtárs nyakunkra hoszta az oroszokat. Ezt is a Satyabá monta a karcolo előt hogy azota is itt ülnek a nyakunkon. Én még egy oroszt se látam senki nyakán de biztos igy van ha Satyabá monta mer ő mindig lát olyanokat amit más észre se vesz.

Ezér most én kijelentem a barátok nevében hogy Sztálin elvtárs csak ne nyugtalankoggyon ott a sirban és nehogy eszébe jusson felkelni. Ha már egycer megpihent mer mi nem felejtyük öt el soha és mindig akadnak majd akik fojtatják a munkáját ha nem is pont ugy ahogy ő elkezte.

Mire Csábel Jóska befejezte megemlékezését Sztálin elvtársról, Poldován Imre is előkerült. Résnyire nyitotta ki a tanterem ajtaját, csak a fejét dugta be, úgy kérdezte:

- Hogy állsz, fiacskám? Haladsz?

A gyerek vidáman válaszolt:

- Kész vagyok.

Úgy érezte, nagyon nagy tehertételtől szabadult meg. Isten érezhetett így, miután végzett a világ teremtésével, s aztán már tehetett, amit akart. Vagy Sztálin elvtárs is néha, amikor végzett egy-egy ellenfelével. Ám ő csak rövid ideig érezhette ezt a megkönnyebbülést, mert neki mindig akadtak újabb ellenfelei. Szegény. Hosszan tartó, sziszifuszi munkára volt kárhoztatva. De ennek immár vége. Ahogy a nekrológ is befejeztetett.

Poldován Imre beljebb tolta magát. Lassú, visszafogott léptekkel közelített az utolsó padhoz. Most is ráérzett a valóságra, s már előre félt egy hosszú és álmatlan éjszakától.

Nem csalódott.

Miután elolvasta Csábel Jóska dolgozatát, hangtalan sóhaj szakadt fel a melléből, és sokáig vakarta feje búbját, mintha a viszketés az istennek sem akarna elmúlni.

Aztán ő is az ablakhoz lépett, mint korábban Csábel Jóska, és áhítozva tekintett ki a világra. Őt is elfogta a vágyakozás egy jobb, szabadabb élet után, hogy ő is azt csinálhassa, amit akar. E pillanatban éppen vidékre kívánkozott, abba az isten háta mögötti kis faluba, ahonnan származott. Azt sem bánta volna, ha szegény családját kuláknak nyilvánítják, s ezért büntetésből kora reggeltől késő estig a szikes talajon kapál. Pedig nagyon nem szeretett kapálni.

Poldován Imre elfordult az ablaktól, s egy darabig reménytelen mélabúval nézte a gyereket, aki egyre türelmetlenebbül ácsorgott a pad mellett. Szíve szerint megbüntette volna ezt a kölyköt, üljön ott mellette, egész éjszaka, ha kell, amíg megírja helyette ezt a nekrológot. Mégis józan eszére hallgatott, mely ezúttal is megsúgta neki: a jövő záloga az ifjúság! Csábel Jóskát nem büntetheti, mert ez a gyerek is a jövő záloga, s az a papír, amelyet a gyerektől kapott, a jövő zálogcédulája.

Felsóhajtott, s aztán csak annyit mondott:

- Eredj fiam. Haza mehetsz.

A gyerek eltűnt, mint ázott madár a bokor aljáról, amikor végre megszárad a szárnya, s újból lebeghet szabadon ég és föld között. Csábel Jóska csak azt a kis területet járta be, ami elhódíthatatlan birodalmuk volt. A malom környékét, a Dráva utca végét, a sóderhegyeket, s a ki tudja honnan ottfelejtett kőtömböket, ahol most négy kocsikísérő kártyázott. Jobb híján, s talán barátjuk hiányában is, Csóró és Kaka is ott kibiceltek. Szótlanul, persze, mert a kocsikísérőknek gyorsan eljárt a kezük, ha rossz volt a lapjárás.

- Hol voltál eddig? - kérdezte Csóró.

- Bezárt az a piszkos Poldován.

- A segélytanító? Büntetésből?

- Abból hát. Sztálin elvtárssal büntetett.

Az egyik kocsikísérő, kackiás bajsza alatt csendben megjegyezte:

- Még holtában is büntet?

- Az ultiddal törődj, ha meg akarod nyerni ezt a kört, mint Sztálin elvtárs a háborút - morogta rá a társa.

A partit mégis elvesztették. A bajszos felállt, és bosszúsan dünnyögte:

- Na, én megyek.

A smicisapkás másik odaszólt Csábel Jóskának:

- Gyere öcskös, ülj be, ha van merszed.

Két társa gyanakodva nézett rá, de csak az egyik jegyezte meg:

- Aztán pénzed van-e?

Csábel Jóska megtapogatta zsebét, és magabiztosan válaszolt.

- Annyi tán igen, mint maguknak.

A három kocsikísérő elismerően húzta el száját, nekik mindegy volt, kitől nyernek, egy fröccsre valót még a gyerektől se szégyen. Csóró viszont elsápadt, Kaka meg remegni kezdett. Részük az uszályos pénzéből még mindig Csábel Jóska zsebében lapult. De nem mertek szólni. Ha minden kötél szakad, az ember bízzon a szerencséjében. Meg segítsen magán.

A felnőttek nem tudják, hogy borongós téli estéken - nem ám amikor hótakaró borítja a várost, szánkázni lehet, meg hógolyózni, hanem amikor búbélelte nehéz esőcseppek hullanak az égből -, amikor mást sem csinálhat az emberfia, a vaskályha mellől előkerül a kártya is. A nagyok vitájába nem szólhatnak bele, nem ülhetnek a borospohár mellé sem. Hát kártyáznak. Nyári estéken, a kőtömbök között elleshették az ulti bonyolult tudományát, télen a kályha mellett meg gyakorolhatták, amit tanultak. S mivel érdekes a játék, megmozgatja a fantáziát, gondolkodásra késztet, hát erre-arra magától is rájön az ember.

A kibicek nem szólnak bele. Némán figyelik a játékot. Olykor, persze, csak elhúzzák a szájukat, ha valaki olyan lapokat tesz talonba, amivel ők nem értenek egyet. Ami néha azt is jelenti, hogy ők bizony ilyen lapokat semmi kincsért sem vennének fel a talonból. Az nemcsak esélyeiket rontaná a nyereségre, de a játék szépségének, izgalmának is ártana. Csábel Jóska sem akart belerondítani a játék szépségébe, még azt mondanák ezek a behemót sóderlapátolók, hogy mégiscsak kölyök, aki annyit ért a kártyához, mint halász a töltött puskához.

A kocsikísérők, valamivel később, már a felhőkarcolóban, egy-két fröccsel kevesebbet ittak. A három jóbarát pedig elindult a nagykörút felé, hogy az első útba eső cukrászdában megegyen legalább egy mignont. Mert régi szabály, hogy egy jó napot mindig meg kell ünnepelni.

Poldován Imre ezalatt izzadt. Percenként törölte meg verejtékező homlokát, holott a márciusi nap már lemenőben volt, kevés melegét éppúgy magának őrizte, mint a tanári szoba sarkában álló vaskályha. Nem is a terem hőmérséklete, hanem feltüzesedett lelke varázsolta szemei fölé a gyöngyszemeket. Sztálin elvtársról írni - még egy gyerek nevében is - heves átérzést, indulatot követel. Ennek ellenére Poldován Imre nagyon nehezen indult be.

Felnőtt, fontos beosztásban kényelmetlenül elhelyezkedő és magasztos jövőt eltervező tanárember nehezen tudja beleképzelni magát egy gyerek érzésvilágába. Ott volt ugyan előtte Csábel Jóska dolgozata, de azt félretolta.

Mit köszönhetnek a gyerekek Sztálin elvtársnak, amiért örökké hálásak lehetnek? Az életüket? Ez talán túlzás, de azért ebben is van valami igazság. A szabadságukat feltétlenül. Meg hogy azt tanulhatják, ami helyes, ami igaz, és nem azt a mákonyt, amivel a klerikális reakció ámította évszázadokon át a gyerekfejeket. Azt, hogy a gyerekek végre az igaz úton haladnak, s bár Sztálin elvtársat elragadta tőlünk a halál, keze még a sírból is kinyúlik, hogy jó úton vezesse ifjúságunkat a jövő felé. Amellett pedig még vannak élő segítőtársai is. Ez nagyon fontos!

Poldován Imre belemártotta tollát a tintatartóba.

Hogyan is mondta, éppen ő, Csábel Jóskának? Sztálin elvtársról csak a legnagyobbak írnak. Most viszont egy kicsinek kell, úgy, mintha nagy lenne.

Akár az apámat vitték volna el mellőlem - írta le az első sorba. Igen, ez jó. Hiszen árvák maradtunk mindannyian. Egy fénylő csillag lehullott az égről. De a fényét azért meghagyta nekünk!

És ahogy Ő tanította mindig, ilyenkor sem szabad megrendülni, nehogy az imperialisták kihasználhassák pillanatnyi megingásunkat, mert azok betüremkednek a legkisebb résbe is, mint a csúszó-mászó aljas férgek. Mert olyanok .

A tanítóhelyettes itt megállt egy percre, rányomta az itatóst a papírlapra, nehogy akár egyetlen paca is elrontsa a leírtak szépségét.

Aztán folytatta:

Éppen ezért vagyunk hálásak neki, mert megszabadított minket a csúszó-mászó burzsujoktól és kulákoktól, és így mi már egy szabad országban élhetünk. Nekünk éppen az a legnagyobb feladatunk, hogy vigyázzunk erre a szabadságra. Sztálin elvtárs áldozatos munkája nem veszhet kárba! Mi tudjuk, hogy ez csak rajtunk múlik, és - akár erőnk felett is - mindent megteszünk, hogy ne múljék rajtunk.

Nekünk, gyerekeknek, ha méltóak akarunk lenni ahhoz, amit Ő ránk hagyott, éber szemmel kell járni a világban. Még a tanárainkra is figyelni kell (az igazgatóra főleg, gondolta Poldován Imre e sorok jegyzetelése közben), nehogy olyasmit halljunk a szájukból, ami sérti fülünk igazságérzetét, ami a reakció suttogó hangja . Mert ilyenkor nekünk, amikor hazugságot akarnak belénk sulykolni, fel kell emelni szavunkat, bátran, ahogy Sztálin elvtárs azt elvárná tőlünk. És egy percig sem szabad megtántorognunk (mint Satya bá a felhőkarcoló előtt, gondolhatta volna Csábel Jóska), mert mindig arra kell gondolnunk, hogy Sztálin elvtárs ugyan lehúnyta szemét, de azért még mindig rajtunk tartja. Onnan is figyel minket .

Dolgunkat mégis megkönnyíti szeretett vezérünk zsenialítása, ami abban is megnyilvánult, hogy olyanokat választott maga mellé, akikre nyugodtan rábízhatta hazánk sorsát, akiknek kezében hazánk, népünk és ifjúságunk fényes jövője biztosítva van.