5. rész

Kurta Kálmán füléhez szorította a telefonkagylót, s ettől a mozdulattól orra hegyére csúszott drótkeretes szemüvege.

- A franc ebbe a rövidlátásba! - morogta bosszúsan magának, ám egyúttal a telefonkagylóba is. Valaki zokon vehette megjegyzését, mert Kurta elvtárs ingerült hangon hozzátette: - Csak ne kérjen ki magának semmit! Miből gondolja, hogy maga olyan éleslátással van megáldva? Mikor jelenik meg a maguk lapja?. Hogy-hogy ki? Kurta vagyok. Persze, hogy az más.

Levette orráról az idegesítő pápaszemet.

- Mit mondott? Holnap? Hát holnap nem fog megjelenni. Csak akkor jöhet ki az utcára. Nem maga, a lapjuk! Nekrológ nélkül nem jelenhet meg. Majd megkapják. Nem tőlem, egy gyerektől. azaz tőlem kapják meg, de egy gyerek írja. Miféle úttörő újság ez?. Hát most egy gyerek fogja írni, és kész. Végeztem.

Dünnyögött még valamit az akadékoskodó emberekről, akik a világ sima folyásának kerékkötői, s akik miatt úgy épül a szocializmus, mint a cigányputri. Szedett-vedett anyagból és lassan.

Ismét a telefonkagyló után nyúlt, pápaszemét ezúttal a telefonkészülék mellé helyezte, ne idegesítse még az is.

- Csetneki? - szólt újból a kagylóba. - Maguk jártak abban az iskolában, nemde? Úgy látszik, ma mindenki bolond. Nem azt kérdeztem, hány iskolát járt ki, engem az se érdekel, ha egy osztályt se végzett. Na végre. Emlékszik rá kivel beszéltek?

Rövid szünet következett.

- Boldog ám az öreganyja! Vigyázzon, miket beszél. Ja, hogy Poldován. Rendben van.

Kurta Kálmán harmadszor is a telefon után nyúlt.

A tanári szobában ismét csak Poldován Imre tartózkodott egyedül, nem volt akit éppen helyettesíteni kellett volna. Aznap egyetlen tanító sem késett vagy jelentett beteget. A jó tanítók nehéz napokban mindig a helyükön vannak. Még Bursitch igazgató is oktatott. Történelmet. Igaz, gyakran a maga módján, amiért sokan nehezteltek is rá. Bursitch úr, noha nem volt még igazából öreg ember, mégsem értette meg teljesen az idők szavát. Az is lehet persze, hogy régi tankönyveket használt olykor-olykor, ami végzetes hibának bizonyult. Mint ahogy - számára legalábbis - végzetes hibának bizonyult távolléte is a tanári szobából. Mert a történelem oktatása sem mindig célszerű és hasznos.

A felcsörrenő telefonkészülékről Poldován Imre emelte fel a hallgatót.

- Pannónia utcai. Kurta elvtárs? - kérdezte elhűlve, nem tudván mire vélni a megtiszteltetést. Azt azonban ösztönösen is megérezte, ennek valami nagyszerű dolog lehet a következménye. Ha ügyesen viselkedik. Összeszedte hát magát.

- Igen, igen. az a Csábel gyerek. persze, hogy ismerem, híre van az egész környéken. Hogyan? Igeeen? Hát, hogy is mondjam? amúgy nagyszerű gyerek. az osztályzatai ugyan. de hát sok még a maradi tanár ebben az iskolában. sajnos. nem értik meg, hogy nekünk más embereket kell kovácsolni . új embereket és másként. Hogyne! Persze, minden segítséget.

Csábel Jóska az utolsó padban ült, elmaradhatatlan jóbarátjával, Csóróval együtt. Előbb még csak sugdolóztak, de hangjuk egyre erősebbé, hallhatóbbá vált.

- Van egy huszasunk - tett célzást Csóró az uszályostól szerzett pénzre - el kéne menni moziba.

- Ma nem lehet - súgta Csábel Jóska.

- Mér ne lehetne? - kérdezte Csóró gyanakodva. Úgy vélte, barátok között tisztességtelen dolog elsumákolni a közösen szerzett pénzt. - Jó film megy az Ipolyban. Meg artista műsor is van a híradó után.

Csábel Jóska hallgatott. Nagyon elmerült a gondolataiban. Szeretett moziba járni, a cirkuszi mutatványokat meg különösképpen kedvelte. Csakhogy feladata van. Házifeladat, amit kivételesen meg is kell csinálni.

Csóró félreértette a hallgatást.

- Akkor menjünk le a Dunához. Ha elkapjuk a dilist, veszünk tőle damilt. Meg horgot is. Hogy legyen mivel pecázni.

- Nem lehet. Házifeladatom van.

- Mér? Nekem nincs, azt hiszed? Eddig az még nem tartott vissza semmitől.

- Ez más. Sztálinról kell írjak.

- Az ráér. Még csak most halt meg. Róla még jövőre is fognak írni.

- Nekem most kell.

- Akkor add oda a részünket. Majd mi elmegyünk Kakával.

- De odavagy a szaros pénzedért! - csattant fel Csábel Jóska. Nem elég, hogy a nyakába varrták ezt a lógó negrót, ez meg még a pénzért is nyaggatja. Mintha el akarna szökni előlük. - Majd elverjük. Nem lépek le vele.

Ezt már a tanítónő is meghallotta. Egészen kikelt magából, hogy azok ott hátul megszegték az egyezményt. Mert egyezmény volt köztük, ha ők ketten, ott az utolsó padban csendben maradnak a számtanórán, megadja nekik a kettest év végén. A tanítónőt felháborította, hogy valaki mindenáron meg akar bukni. Semmire sem becsülte azokat az embereket, akik a legkisebb erőfeszítésre sem hajlandók előmenetelük érdekében. Jogos felindulásának éppen hangot akart adni, amikor kinyílt a tanterem ajtaja. Poldován Imre lépett be a folyosóról. Odament a tanítónőhöz, és a fülébe súgott valamit. A tanítónő láthatóan megkönnyebbült.

- Csábel! - szólt jól hallhatóan Poldován Imre a katedráról. - Gyere velem a tanáriba.

Csábel Jóska elhúzta a száját.

- Megint kipattant valami balhé - súgta oda padtársának. Felállt, és elindult a padsorok között. Csóró utána szólt:

- Engem nehogy bemószerolj!

A tanáriba érve Csábel Jóska megállt az iroda közepén, és várta a támadást. A kérdéseket általában egy-két pofon szokta megelőzni. Ez nem baj. Olyan ez, mint a randevú. Fel kell készülni rá, nehogy váratlanul érjen. Még jó is. Kicsit felráz a tespedtségből. Megindul az agyműködés, amire nagy szükség van raffinált kérdések esetén. Mert sohasem mindegy, mire mit válaszol az ember.

A pofonok most elmaradtak.

Poldován Imre nagyon szívélyes volt. És jóindulatúan atyáskodó. Ha lett volna gyermeke, az most szerette volna meg az apját. De nem volt. Így máson kellett kitöltse atyai szeretetét.

- Tudom, hogy milyen nagy feladattal bíztak meg - kezdte barátságosan. - Te talán még fel sem tudod fogni. Sztálin elvtársról csak a legnagyobbak írnak. Azok, akik szavakban is ki tudják fejezni azt a kifejezhetetlen érzést, ami minden haladó ember szívét nyomja. Persze, azért a népnek is hangot kell adni - tette hozzá sietve, mint aki a nagyságot semmi esetre sem az emberfia termetére érti. Egy kicsit még össze is húzta magát, nehogy az álmélkodó gyerek fölé tornyosuljon. - Mert a nép is érez. Csak nem tudja úgy kifejezni. És ez a feladat most rád hárul. Hogy megemlékezz Sztálin elvtársról az úttörők, az iskola, az egész nép nevében. Tudod milyen nagy megtiszteltetés ez?

Csábel Jóska nem tudta. Csak annyit tudott, hogy Sztálin elvtárs halála jónéhány napját elrontotta. A kocsikázás a Pobjedában, az volt valami, de talán mégis csak nagy árat kell fizetni érte. Neki itten emlékezni kell, amikor nincs is mire. Hiszen Sztálin elvtárs sohasem járt a Duna-parton, nem szedtek együtt kukacot a szarból a pecázáshoz; Sztálin elvtárs nem ült vele együtt a villamosütközőn, és nem tudja milyen durvák a kalauzok, csak mert valaki hátul utazik. Semmiféle közös élményük nincsen, és mégis neki kell emlékezni. Mialatt Csóró meg Kaka vidáman csatangolnak a Duna mentén! És mindezt annak a gázlámpásnak köszönheti. Megint érezte, hogy sajog a háta.

Poldován Imre most odalépett hozzá, s rátette kezét a vállára.

- De ne ijedj meg fiam a feladattól - mondta. - Itt vagyok én is. Én mindenben segítek neked, engem bármikor megtalálsz, ha szükséged van rám, és biztos, hogy szükséged van rám, mert Sztálin elvtársról még te sem tudsz úgy megemlékezni, ahogy illik. Úgyhogy nehéz feladat előtt állunk, de ha mi ketten összefogunk, semmilyen akadály nem állhat utunkba. Az idő viszont sürget. A lap addig nem kerül ki az utcára, míg mi el nem készülünk a nekrológgal. Ezt Kurta elvtárs mondta, aki nagyon várja már az eredményt. Foglalj helyet fiam.

A gyerek leült, és nagyon fészkelődött az orosz jegyzetekkel takart íróasztal mögött. Rémülettel nézte amint Poldován Imre kicseréli a hegyet az írótollban, sötétkék üvegből feltölti a tintatartót, és színtiszta papírlapokat helyez eléje.

Nincs visszaút.

Közben megszólalt a szünetet jelző csengő, nyílt az ajtó, és sorban érkeztek a tanítók pihenni. Poldován Imre most megragadta ifjú barátunkat, húzta magával a sarokba. Ott sem lehetett ugyan zavartalanul beszélgetni, de hál'istennek a tanítók egy kupacba verődtek az iroda ablakánál, mindegyiknek akadt valami panaszos beszámolója, nem törődtek azzal, mi történik a sarokban. Poldován Imrét mégis zavarta ez a sokaság.

- Kedves gyermekem - mondta, vagy inkább suttogta -, ha akarod, menj le ide a Vág utcai könyvtárba, szívesen leszólok nekik, hogy hagyjanak békén, amíg megírod azt, amit kell. Ott csend van, és nyugalmad lesz.

Csábel Jóskát elfogta a nyugtalanság. Megsejtette, hogy már a könyvtár bejárata előtt irtózni fog a csendtől, s inkább a Duna-partra megy Csóró meg Kaka után. Ezen érzését nem tudta és nem is akarta titkolni. Fancsali ábrázata láttán Poldován Imre is rájött, hogy a könyvtár mégsem a legalkalmasabb hely a megtisztelő feladat elvégzésére. Mert a könyvtárban csend uralkodik, az meg a legtöbb embert hallgatásra készteti. Most azonban beszélni kell. Azaz írni.

- Gyere! - ragadta meg Csábel Jóska kezét, és húzta magával a fiút két emelettel feljebb, ahol - tudomása szerint - az egyik tanterem aznap használaton kívül volt helyezve. A kisegítő tanító nemcsak a gyereket vitte magával, de az új heggyel ellátott tollat, a nagy üveg tintát meg a színtiszta papírlapokat is.

- Hova akarsz leülni? - kérdezte már a tanteremben.

Csábel Jóska kapásból válaszolt.

- A kőtömbre, a Dráva utca végén. Ott, ahol az uszályok rakodnak.

- Ott most nem lehet írni. Itt kell, hogy helyet foglalj.

A gyerek bánatosan engedett. Megszokásból az utolsó padban telepedett le. Poldován Imre lerakta elé a papírlapokat, feltöltötte a kiszáradt tintatartót, és megsimogatta Csábel Jóska bozontos fejét.

- Nem kell elsietned - mondta változatlan atyai hangnemben. - Előtted áll az egész délután, én amúgy is itt maradok az iskolában késő estig.

Késő estig!

Ez nagyobb szenvedés, mint amit Sztálin elvtárs átélt a halála előtt. Elkeserítő! Még akkor is, ha Sztálin elvtárs is túljutott a szenvedésen és meghalt végre, ami azt bizonyítja, hogy egyszer mindennek elérünk a végéhez. De ki győzi azt kivárni? Még szerencse, hogy tanítók nem ugrálnak körülötte.

Poldován Imre magára hagyta.

Amint egyedül maradt, Csábel Jóskának első dolga volt az ablakhoz rohanni. De bár ne tette volna! Mert így csak a szíve fájdult meg.

Az ablak a Dunára nézett, a Margit szigetre, a budai hegyekre, a szabadságra, amelytől Sztálin elvtárs most őt is megfosztotta.

Nem egész egy óra múlva véget ér a délelőtti tanítás, Csóró meg Kaka előtt ott áll az egész délután, tucatnyi választási lehetőséggel. Mehetnek a malom mellett felsorakozó tehervagonokhoz felfedező körútra, a zsákokból kiszóródott gabona között portyázó egerekre lődözni csúzlival; lemehetnek a Dunához pénzt keresni az uszályostól, akinek ma is éppen úgy hiányzik a rum, mint máskor; focizhatnak a templom előtti grundon vagy tujázhatnak a tizenötös villamoson. A jó ég tudja csak, mennyi minden mást is csinálhatnak, mennyi változatosságot kínál nekik a szabadság. Neki meg itt kell senyvedni üres papírlapok felett.

A csábítás legyőzhetetlen volt, mint Sztálin elvtárs.

Majd megírja otthon azt a negrólógót, tán még az apja is tud segíteni, bár sohasem szokott beleavatkozni a házifeladatokba, de ez más, és az apja jóval többet tud Sztálinról, mint ő, hiszen oly sokszor emlegette.

És már rohant is a tanterem ajtajához. Az ajtó zárva volt.

Poldován Imre nem volt buta ember, mint oly sokan mások, ő is megsejtette, milyen félelmetes vonzerővel rendelkezik a szabadság. Ez a vonzerő a legnagyobb elektromágnesénél is erősebb, mert a mágnes - amíg működik - szorosan tartja magánál, amit magához vonzott, a szabadság viszont nem erejével, hanem tárt karjaival vár, és elenged, ha el akarsz menni. És a szabadság után mindig, mindenki vágyik, nem úgy, mint vas a mágnes után.