7. rész

Kurta Kálmán másnap reggel asztalán találta a nekrológot. Mohó érdeklődéssel fogott az olvasáshoz. Időnként alig hallhatóan hümmögött, majd amikor letette kezéből a papírlapokat, néhány percig eltűnődött. Egy egészen kicsit elégedetlen volt, mert az írást - ellentétben a vártnál - nem találta elég gyerekesnek. Nyilván az a tanító is besegített. Ámbár az is lehet, hogy éppen így olyan gyerekes, mint amilyennek lennie kell. Kurta Kálmán ezt nem tudta határozottan eldönteni. Gyermeke nem volt, s alapjában véve az ifjúság irányítása sem hozzá tartozott, ezért csak a nagyon komoly, felelős beosztásban tevékenykedő felnőttek agyával tudott gondolkozni. Lévén kevés tapasztalata a gyerekek észjárásában, kénytelen volt megérzésére hagyatkozni. Ez a megérzés már nagyon sokszor fején találta a szöget, feltehetően most sem fog mellé ütni. Azt már magának sem vallotta be, ha ne netán mégsem találja el a szög fejét, akkor sincs nagy baj. Egy kezén meg tudta számolni azokat az embereket, akik abban a helyzetben vannak, hogy kivegyék markából a kalapácsot. A Pajtás újságnál egyetlen ilyen ember sem volt található.

A szerkesztő, miután megkapta közlésre a nekrológot, azonnal továbbította azt a korrektoroknak, azzal a rövid megjegyzéssel, hogy nyugodtan ellazsálhatják a nap hátralevő részét, ezt az írást nem kell korrigálni. Arról a helyről, ahonnan érkezett, közlésre küldték, nem javításra. Egyébként is késésben van a lap, és ilyenkor minden perc drága.

Kurta elvtárs gyerekes izgalommal várta a reakciót. No, persze nem azt a reakciót, ami ellen minden áldott nap olyan keményen harcolt. Irodáját őrző sárkányok másnap csodálkoztak is, hogy reggel nem a Szabad Népet, hanem a Pajtás újságot vette először kezébe. Még egyszer elolvasta a Csábel Jóska neve alatt megjelent írást. Mintha csak ő maga szülte volna ezt a nekrológot. És majdnem olyan is volt, hiszen felfedezettje írta, márpedig csak-csak rokonlélek az, akit mi patronálunk. Hogy valóban rokonlélek, azt ékesen bizonyította ez a gyerek ott a Duna-parton. Megérdemel minden támogatást, s ha netán e mélyen érző gyerek szívéből áradó fájdalmat, hitet és lelkesedést bárki bírálni merészeli, az csak az ellenség kórusa lehet. Azt pedig gyorsan el kell hallgattatni, még mielőtt kártékony fecsegésük fogékony fülekre talál.

Nem is kritizálta senki azt a nekrológot.

Mivel a gyereket nem tudta telefonon elérni, illetve el tudta volna, csak nem akarta zavarni az iskolai oktatás közben, ezért Poldován Imrét hívta fel. A telefonkagylót Bursitch igazgató emelte le a készülékről, s amikor rájött, ki keresi Poldován elvtársat, érezte, hogy az előző este elfogyasztott grenadírmars megfekszi a gyomrát. Éppen szünet lévén az oktatásban, a tanítók ott nyüzsögtek az igazgatói iroda előtt a tanári szobában. Poldován Imrét így azután nem volt nehéz előkeríteni.

Bursitch igazgató előzékenyen betessékelte a segédtanítót az irodájába, majd kisietett a wécére, megviselt gyomrán könnyíteni. Amúgy is régivágású úriember volt, aki nem szokta kihallgatni mások beszélgetését. Így még jobban is járt, mert ha hallja miről és mit beszél Poldován Imre, hát az még jobban megfekszi a gyomrát.

Poldován Imre, miután megköszönte a nekrológban való közreműködésért kijáró gratulációt, és szerényen fogadta Kurta elvtársnak a csodálatos gyerekeket nevelő pedagógusokra, valamint e nagyszerű iskolára vonatkozó dícséretét, a következőket mondotta:

- Igen, nagyon keményen dolgozunk annak érdekében, hogy olyan gyerekeket neveljünk, akikből majd a párt megfellebbezhetetlen ítéleteit elfogadó, és Sztálin elvtárs, no meg persze Rákosi és Kurta elvtársak útmutatásait követő, hazánk és az egész szocialista tábor dícsőségére váló felnőttek lesznek. Olyanok, akikbe beletörik az imperialisták bicskája.

Rövid szünetet tartott, megengedve Kurta elvtársnak egy helyeslést. Aztán folytatta:

- Mindamellett ebben az iskolában is akadnak olyanok, akik nem képesek, vagy nem is akarnak megszabadulni a múlt csökevényeitől, és ezzel bizony nagyon is hátráltatnak bennünket a munkában. Itt van, például, Bursitch igazgató, aki a történelem tanítása, és hadd ne tegyek említést az igazgató történelem szemléletéről, szóval a történelem tanítása mellett teniszoktatást is kezdeményezett. Gyűjtött is már néhány jelentkezőt az általa szervezett tenisztanfolyamra. Érti ezt, kedves Kurta elvtárs? Teniszoktatást! Mintha most, az imperializmus elleni heves harcunk kellős közepette éppen ez az úri passzió lenne a legfontosabb dolog. Ő, persze, a testedzés álarcába bújtatja e tevékenységét, de a teniszpálya salakján a jövő burzsoáziáját tenyészti. Mert ha még valami proletároknak kijáró testneveléssel rukkolna elő. De tenisz?!

Megint elhallgatott, várta az egyetértést, de csak egy krákogás volt a válasz. Aha, gondolta Poldován Imre, ez olyan értesülés, amitől még Kurta elvtárs torkán is megakad a szó. Jogosan.

- Ne haragudjon Kurta elvtárs, hogy ilyesmivel terhelem, de nagyon kikívánkozott belőlem.

Kurta Kálmán egy cseppet sem haragudott. Sőt! Igazat adott a segédtanítónak. A munkásosztály fiainak futball kell, nem tenisz, ami költséges, mert nem elég a labda, ütő is kell hozzá; nem elég a klottgatya, ahhoz fehér selyeming meg nadrág dukál, mind afféle burzsuj kellék. Tudta ő ezt nagyon jól. Emlékezett rá gyerekkorából, amikor ő maga is labdaszedő volt egy teniszpályán, s olykor két-három pengőt is megkeresett az uraktól meg a hölgyektől, mégis, megalázó, szolgai munka volt az.

Most, hogy kiöntötte lelkét, Poldován Imre úgy érezte, rést ütött az imperializmus falán. Olyan magabiztos hévvel lépett ki az igazgatói iroda ajtaján, hogy kis híján felöklelte a wécéből visszatérő igazgatót. S még bocsánatot sem kért. A tanári szobából a tantermekbe visszatérő tanítók után is úgy nézett, mintha ő bocsátotta volna útjukra őket, lelkes munkájukat folytatandó. Tekintetével még egy biztatást is küldött utánuk, de azt már senki sem vette észre.

Bizonyos eseményeknek gyorsan híre terjedt az iskolában. Mint például Csábel Jóska Pajtás újságban megjelent nekrológjának, aminek köszönhetően Sáfrányos, a biológia szerény oktatója két ötös jegyet is bevésett az osztálynaplóba Csábel Jóska neve mellé. Ha valaki megkérdezte volna tőle, miért, hát előrukkolt volna az ésszerű magyarázattal. A biológia valójában élettan, s aki egy ilyen nekrológot tíz éves fejjel meg tudott írni, annak van valamilyen fogalma az életről, s így nyilván az élettanról is. Mert ugyebár ott van az a Liszenkó. De ezt inkább ne feszegessük.

Sokkal természetesebb volt a magyartanár két ötös osztályzata, hiszen azokat, ha nem is éppen az osztályban elhangzott feleletért vagy kért dolgozatért adta, mégis egy irodalmi alkotást jutalmazott vele. Az ilyen gyereket nem is kell feleltetni, úgyis csak azt mondaná, amit egyszer már leírt. Az meg.

Feltételezhető, hogy a számtantanárnő is kielégítő magyarázattal tud szolgálni hasonló eljárására. Elvégre kiszámítani bizonyos dolgokat valamilyen formában mégiscsak a matematika hatáskörébe tartozik.

Hogy a tornatanár miért adott jó jegyet egy félig sikerült szaltóra? Ez már az ő dolga.

Csábel Jóskát mindezek a váratlanul bekövetkezett események elégtétellel töltötték el, ami természetesen érthető, hiszen a hirtelen összeszedett jó jegyekkel máris elkerülte az évvégi bukás fenyegető rémképét, még akkor is, ha a tanév hátralevő részében semmilyen különösebb erőfeszítésre nem vállalkozik. Az nem is jutott tudomására, hogy korábbi igazolatlan hiányzásait is jóváírták, mondván, komoly erőfeszítést és időt igénylő nekrológját megírni maradt távol az iskolától. Hogy nyugodtabb körülmények között tudjon dolgozni.

Azt senki sem firtatta, miért hiányzott Csábel Jóska már három-négy hónappal is Sztálin elvtárs halála előtt. A Nagy Ember végét várta talán? Nem volt egyedül.

Régi közmondás, hogy az örömbe olykor üröm is vegyül. Ilyen üröm volt a padtárs viselkedése.

- Na, mi van? - kérdezte Csóró. - De nagy stréber lettél!

- Ééén? - hüledezett Csábel Jóska. - Miért lettem volna stréber? Láttad, hogy nyújtogatom a kezem? Vagy, hogy kivánszorogtam volna a katedrához?

- Azt nem - felelte Csóró. Ami igaz, az igaz. Azt el kell ismerni. - Titokban ügyködsz.

- A végén még azt is rám fogod, hogy beköptelek.

- Ki tudja? Az ilyenektől, mint te vagy, az is kitelik.

Ez már több volt a soknál. Csábel Jóska elhúzódott padtársától, s az óra végéig nem is szóltak egymáshoz, ami ugyancsak ritkaság számba ment.

A szünetben elkapta Kakát, s félrehúzta a folyosó egyik ablakába.

- Bolond ez a Csóró - mondta. - Nem tudom mi lelte. Még azt is feltételezi rólam, hogy árulkodok.

- Hááát! - húzta el a száját Kaka, mint aki nem tudja, mit is kell ilyenkor mondani. Amikor más tolul az ember szájára, mint amit az érdeklődő hallani szeretne.

- Azt azért nem hiszem - nyögte ki végülis.

- Akkor mit hiszel?

- Semmit. De azt én is látom, hogy még Sáfrányos is nagyon szívélyes veled. A múlt héten még az egyest is nehezen akarta megadni. Azt mondta, fiam, ez nulla. Most meg.

- Most meg mi?

- Tudod te! Még meg is dícsért. A Sztálinért. Mert mióta kukacok eszik, a biológiával is összefügg.

- Tehetek én róla?

Kaka vállat vont, és visszament a tanterembe.

Elkeserítő dolog, amikor a barátok cserben hagyják az embert. Amikor tényleg nem is tehet semmiről. Kérte ő azokat a rohadt ötösöket, amikor eddig is nagyon jól megvolt nélkülük?

Az a gazember gázlámpás az oka mindennek. Ha ő meg az a hosszú kampós rúdja nincsenek. No, de a barátok azért barátok, hogy a haragot békülés kövesse. Majd a suli után.

De aznap erre nem került sor.