Miriana álmatlanul kínlódott a priccsén és azt képzelte, hogy nincsen tábor, nincsen borzalom, s kint az égbolton millió szikrázó csillagocska ontja a fényét. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Később eszébe jutott, és azt kezdte mérlegelni magában, hogyan tudna hangtalanul felkelni és kiosonni az udvarra. De mégsem mozdult, mivel előbb gondolatban igyekezett megvalósítani szándékát. Érezte, hogy szeme megfájdult az erős és merev semmibe bámulástól. Behunyta hát. Ebben a pillanatban, mint a villám, cikázott keresztül rajta a felismerés, hogy az SS tiszt, aki segített neki érkezésekor leszállni a vagon magas lépcsőjéről, milyen kedvesen és gyengéden nyúlt hozzá. Elszégyellte magát erre, még a homlokát is kiverte az apró gyémántként csillogó verejték és az a milliárd csillagocska, amit hát az előbb az égboltra képzelt, most a szívében kezdett el sziporkázni akár valami tűzijáték. Majd lassan ebben a hatalmas fényözönben, ami betöltötte egész valóját, hirtelen belezendült egy lágy dallam. Olyannyira eltöltötte ez a belső boldogság, hogy beleremegett. Kis idő múlva azt kezdte érezni, hogy ebbe a földöntúli fényzáporba elkezd lefelé ereszkedni egy feketénél is sötétebb jeges üresség, és az a milliárd csillagpontocska egymás után hullik bele és enyészik el benne. A helyén nem marad más, csak a rettenetes jelen. Egy megmagyarázhatatlan érzés mégis azt súgta neki, hogy a férfi teljesen más, mint amit az egyenruhája mutat. Ez a felfedezés elnyomott minden más érzést benne, s már nem tudta magát vádolni. Bár újból és újból megkérdezte magától, hogy lehet-e, szabad-e ennek az érzésnek kifejlődnie? Azonban bármennyire vizsgálgatta lelkiismeretét, nem tudott nem így érezni. Nem volt kétséges előtte, hogy ők egy nagy tragédia szereplői. A baj csak az, hogy rossz Korban, rossz Időben született bele a pillanat alatt támadt kölcsönös szimpátiájuk. Majd feltette újra a nagy kérdést. Ha valami csoda folytán előre vagy hátra tudná tekerni az időt, akkor is halálra lenne ítélve ez az érzés. Sírnia kellett erre. Gondolatai itt hirtelen megszakadtak, mert a csendben idegen, talán szláv szavak szűrődtek feléje. Valaki vagy imádkozott,
Anton a reggeli öltözködése közben tükrébe pillantva elégedetten szemlélte az elébe táruló képet, saját magát. Aranyos, barna, borostyánhoz hasonló, ábrándosságra hajlamos szeme előtt hirtelen felvillant egy másik arc is. Annak a fogoly nőnek az arca, akit egy hónappal ezelőtt a magas vagon lépcsőjéről lesegített. Eddig még nem fordult elő vele ilyesmi, hogy egy nem várt pillanat ekkora szerepet játsszon életében. Azóta nem ismer önmagára. Zavarában igazgatni kezdte ruháját, ami pedig tökéletesen állt rajta, nem volt azon semmi igazgatni való. Ezt
