A tömlöc legsötétebb zugában húzta meg magát Miriana. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, jólesett neki, hogy beleolvadhatott, s jótékonyan elbújhatott benne. A körülötte levő dolgokat már nem is érzékelte. Magában már leszámolt minden evilági dologgal. Csak az fájt kicsit a lelkének, hogy Antont már soha többé nem fogja látni. Úgy fogja itt hagyni e világot, hogy el sem búcsúzhatott tőle. De aztán felujjongott arra, milyen jó, hogy nem fogták el, hogy meg tudott menekülni. Mert, ha ott van, akkor egészen biztosan már nem élne! A katonák ott helyben felkoncolták volna. Hirtelen csikorogva kivágódott a tömlöc ajtaja, az inkvizíció katonáit törtek be. Durván felráncigálták, hogy magukkal hurcolják és a Szent Törvényszék határozatát végrehajtsák rajta. Az udvaron betuszkolták egy farácsos szekérbe, amiben már többen is voltak és a gúnyolódó, üvöltő tömeg kíséretében a főtéren lévő, előre elkészített máglyákhoz vitték, ahol már voltak odakötözve emberek. Aztán őket is melléjük kötözték. Mirianának a sötét börtöncella után az éles világosságtól pár pillanatig káprázott a szeme, úgy érezte pillanatra, hogy megvakult. Majd lassan kezdte érzékelni, hogy rajtuk kívül más emberek is oda vannak kötözve a cölöpökhöz. Amint jobban szemügyre vette őket, felfedezte köztük Antont. A férfi szemében is kigyúlt egy túlvilági csillogás, amikor észrevette Mirianát. Egyszerre lobogott fel bennük a mennyország minden gyönyöre. Nem láttak már semmit, csak egymást. Gondolatban a testük eggyé vált. Ölelték-csókolták egymást, és érezték, ahogyan elválaszthatatlanul egymásba olvadnak és a régi sistergő érzéstől lángra lobban körülöttük a lég és elborítják őket a lángok. Azután gondolatban megfogták egymás kezét, s a férfi minden ujjhegyét végigcsókolta Mirianának. A lány pedig kibomlott rózsaillatú hajával beborította a férfit. A lángtenger is millió vérvörös csókkal borította be őket. Felujjongott bennük, ha meghalnak, örökre együtt lesznek. Mintha a mennyországban lettek volna. Miriana aztán úgy érezte, hogy valaki egy aranyfátylat borít rá és már nem is tudott magáról semmit, mert egy mindent elborító, a Napnál is fényesebb szikraeső elválasztotta lelkét a földi élet béklyóitól és egy csodálatos lágy égi dallam elindította az
Az előadásnak hirtelen vége lett. Eltűnt a színpad, kigyúltak a fények és Miriana előtt összeolvadt minden, alig látott a könnyeitől. Nem tudta hol van, azon az óriási nézőtéren-e, azok között a lények között, akik szintén zokogva nézték végig a szomorú előadást, vagy abban a különös fehér szobában, a sok ember között, ahol Anton olyan kedvesen hajol föléje? Aztán kezdte lassan érzékelni a külvilágot, de megmozdítani semmijét nem tudta. Még a szemét sem tudta kinyitni, mert olyan nehéznek érezte, de hallott mindent, ami körülötte történik. – Valaki mintha azt mondta volna, hogy kómában van, és hogy mikor ébred fel azt előre nem lehet tudni. Miriana szeretett volna erre felkiáltani és azt mondani, hogy hiszen ő nincs is kómában, mert hallja és felfogja, amit mondanak, csak fáradt ahhoz, hogy ezt tudtukra adja. De aztán ezek a gondolatok annyira kifárasztották, hogy agyára újra sötétség borult és már nem érzékelt semmit, ami körülötte történik. Majd megint a Szerelem angyalát érezte maga mellett és a kicsike Szelídséget, amint a nézőtéren ülnek a többi lény között. A szerelem angyala éppen búcsúzni készült, mondván, feladata máshová szólítja és Mirianát itt kell hagynia. Ahogy eltűnt, a kicsike Szelídség is suttogva adta tudtára, hogy nemsokára neki is el kell mennie, ezért továbbadja őt a Gondolat angyalának. Alig hangzott el a kicsike Szelídség közlése, nagy fehérség borult rájuk és a Gondolat angyala telepedett melléjük. A kicsike Szelídség eltűntével ők is útra keltek, mert Miriana érezte, hogy repülnek mind feljebb és feljebb, és mind kisebb és kisebb lesz alattuk az a hatalmas nézőtér azokkal a lényekkel. Aztán már nem repültek, mert megérkeztek az örök kellemesség Birodalmába. A vakító fényesség, ami beborított mindent, végtelen sok Nap fénye erősségének felelt meg, ami oly átlátszóvá tette az ott található különleges kis lényeket, mert Miriana látta, hogy ott is tele van minden velük. Majd azt is látta, hogy ebben a drágakövek tüzében sziporkázó csodakertben minden lény megtalálja a neki kedvének való tennivalót. A Gondolat angyala azonban nem állt meg, hanem
