Másnap reggel Miriana kénytelen volt autóba ülni és elmenni vásárolni a közeli városkába. Vezetés közben ahogy a tájat nézi, hirtelen eszébe jut, hogy nem is olyan régen, amikor a legutóbbi kiállítására készült, képei rendezgetése közben látta meg hirtelen és döbbent rá arra, amit eddig soha nem vett észre, hogy sokkal több mondanivalót rejtenek magukba, amit nemcsak képzőművészetileg, hanem irodalmilag is ki tudna fejezni. Igaz, rajzai is szoros egységet képezve fejezik ki a ma problémáit. Azt, hogy annak ellenére, hogy mi emberek népesítjük be az állatokon és a növényeken kívül ezt a csodálatosan szép és érzékeny földet, s ez által mi is részei vagyunk a természet egészének, mégis mi vagyunk a természet ellentétei. A természetnek egyáltalán nincs szüksége ránk. De akkor kinek van, – ötlik fel benne. Mert az ember nem tud létezni természet nélkül. S a legkisebb értéke annak a jónak, ami értelmünkből fakad, ami azt megóvja, többet ér, mint a föld minden anyagi értéke együttvéve. Ezt így felismerve, azóta jelentkezett számára egy merőben új és izgalmas feladat, hogy gondolatait ezután ne csak képekben fejezze ki, hanem le is írja. Lehet, hogy ez annak az eredménye, töpreng magában, hogy az ész függetlenül a kéz munkájától el tud csavarogni, kiruccanni egészen más tájakra is. Amikor Miriana kezdte ezt megtenni, utána mindig úgy érezte magát, hogy olyan, akár egy hűtlen szerető, aki a festészet vizeiről titokban elevez az irodalom partjai felé, hogy aztán nagy bocsánatkérések közben visszatérjen régi kedveséhez. Azonban csak így bontakozhatott ki az, hogy egy tőle független létező irányít mindent, még a tudományok fejlődésének ütemét is. Mert egyedül csak a fejlődéssel nyílik majd lehetőség arra, hogy ne csak felfogjuk, hanem még kapcsolatot is tudjunk teremteni a felfoghatatlan dolgokkal, készülékeinkkel. Természetesen nem valamiféle nyelven, hiszen az EKG készüléke sem valamiféle nyelven mondja el, ha van a szívünkkel valami baj. Igen, ha ezt egyszer elérjük, akkor a jövőben úgyis másképpen fogunk minden dolgokhoz hozzáállni. Miriana hirtelen úgy érzi, hogy ezzel a felismeréssel máris felkeveri azt az iszapos sűrű idejemúltságot, amelyben évezredek sötétsége még mindig megbújik, amiben a dohos tudatlanság tenyészik, ami hátráltatta évszázadokon keresztül a haladás fejlődését.
A nap most már égetően tűzött. Miriana lehúzta az autó ablakát, hogy hűsebb levegő áramolhasson be. A fejének is jó ez, mert kiszellőzteti belőle ezeket a nehéz gondolatokat. Amikor végre megérkezik a szupermarket parkolójába, csak egy-két autó vár gazdájára. Miriana most már annyira siet, hogy kiszállás közben beverte fejét a kocsi ajtajába. Éles fájdalmat érez, de hamar megfeledkezik róla. Fut a bevásárló kocsiért, perselyébe nyomva a pénzt sietve elszabadítja a gondolák közül. Aztán bent a boltban majdnem hogy úgy szórja bele az élelmiszert és a tisztítószereket. Hirtelen rádöbben, hogy felesleges kapkodnia, minek siet ennyire, hiszen időmilliomos. Nem késik le semmiről, mert odahaza nem várja senki. Elszégyelli magát erre, s az iramot lassabbra veszi. Ezután már ráérősen válogat. Az üzletben alig van vevő, így a pénztárnál nem kell várakoznia, hamar végez. Kint gondosan elhelyezi az autóban a vásárolt árucikkeket, s beül a volán mellé. Amikor gázt akar adni, hogy indul, egyszerre úgy érzi képtelen rá, megbénult. Közben agyában kavarognak a legkülönfélébb gondolatok; Ha hazaér, megint csak az üres-néma lakás, a teljes egyedüllét várja. Jó, hazaér kipakol, de utána mihez kezd. A főzéshez még korán van, mert Anton, a férje csak este kilenc óra felé keveredik haza, s addig nagyon sok óra van még hátra.
Aztán eszébe ötlik az is, hogy talán takarítania kellene, hogy elüsse valamivel az időt, de aztán végigszaladt a hátán a hideg... brrrr. Még mindig nem tud beletörődni abba, hogy a férje minden nap menetrendszerűen hajnali ötkor ébred, fél hétkor beül
