Anton és Miriana egy ilyen közös katakombabeli imádkozáson került véletlenül egymás mellé. Igaz, ilyenkor mindenkit egész testet eltakaró csuklyás lepel szokott fedni, így nemigen ismerhettek volna egymásra, de az éjszaka melegében, amit a fáklyák fényei még csak növeltek, az emberek izzadtak, és volt, aki hátracsúsztatta csuklyáját, volt, aki levette, hogy több levegőhöz jusson. Ekkor fedezték fel újra egymást. Találkozásukkor szinte megkövültek a meglepetéstől és alig akartak hinni a szemüknek, hogy itt látják újra viszont egymást. Itt nem volt talmi hívság, pompa, márványszökőkút, mégis sokkal gazdagabbnak tűnt, mint a császári palota, mert mindent kitöltött az áhítat és Krisztus közelsége. Ezután már semmiféle emberi hatalom nem tudta volna őket visszatartani attól, hogy ne az új hit követői legyenek. Életüket is ezután elválaszthatatlanul összekötötték és szerelmüknek az új hit egészen más tartalmat és értelmet adott. Egy szép napon boldogságtól sugárzó arccal Miriana megsúgta Antonnak, hogy gyermekük lesz, amiben Isten engedélyét látja. Sorsuk ezután eltéphetetlenül összefonódott. Hittársaik is úgy fogadták el őket, hogy összetartoznak, párt alkotnak. Ezután minden alkalommal együtt vettek részt a közös imákon, összejöveteleken, amit hol a katakombákban, hol meg valakinél a környéken tartottak. Az események a városban kezdtek felgyorsulni, mert a nép egyre türelmetlenebbé vált, és mind kegyetlenebbül üvöltötte, Cirkuszt és kenyeret! – A császár félelmében a cirkuszi játékok idejét még meg is hosszabbította, mivel néha egész nap és egész éjszaka szünet nélkül tartott.
A vértől megittasult tömeg eleinte nem tudott ezzel betelni. Sokszor alig tudták türtőztetni magukat, mert már-már benyomultak ők is az arénába és a vadállatokkal
Aztán az egyik éjszaka egyszerre másfélezer keresztény került a császár kezei közé, mert ezen az éjszakán nem a katakombákban, hanem a városon kívül levő szurdokba igyekeztek egy elhagyott szérűhöz közös imára. Anton és Miriana is lázasan kalimpáló szívvel igyekezett az újonnan kijelölt helyre a többiekkel együtt. Ők arra vágytak, hogy az ima után Apostoluk lábai elé borulva megvallják neki, hogy szeretik egymást és az áldását kérjék. Azonban hiába vágytak arra, hogy mindezt elmondhassák neki, nem kerülhetett rá sor, mert alig kezdtek hozzá az imához, katonák, légionisták fogták gyűrűbe a szérűt, és a fáklyák világánál igyekeztek összefogdosni őket. Akiket elfogtak, azokat a városi börtönbe kísérték. Nem volt könnyű dolguk a katonáknak, mivel akiknek sikerült keresztültörni a gyűrűn, azok el tudtak menekülni. Mégis több mint másfél ezren kerültek a hálójukba, mivel valaki elárulta gyülekezőhelyüket.
A földalatti börtön sötét, levegőtlen, bűzös üregeiben az összefogdosott keresztények az időt imádkozással, zsolozsmázással, énekléssel töltötték. Megszűnt számukra a jelen, minden gondolatukat a Krisztus utáni vágy töltötte ki. Így várták az elkerülhetetlen halált. Kint az utcán a börtön mellett elhaladók meghallották a felszűrődő szokatlan hangokat, s meghökkentek hallatán, mivel nem értették, hogy énekelhetnek a halálba indulók ilyen boldog imádással. A következő napi játékokat különlegesre tervezték, mert egyszerre több száz embert szántak áldozatul. Különböző állatbőrökbe varrták őket, majd rájuk engedték a vadállatokat. Amikor
