 |
Miriana a rendes időben ébredt. Örült, hogy sikerült megszökni a lakomától és még idejében hazaért. Neki is eszébe jutott a férfi. Hirtelen maga elé képzelte, ahogyan testéről leperegnek a szökőkútról ráhulló vízcseppek, és az arcát, ami úgy megigézte. Ami vetekedett a legfinomabb római ifjú arcával is; érezte, hogy a város legelőkelőbbjei közé tartozhat. Álmodozásából éhsége mozdította ki, és a hozzá érkező rabszolganők sokasága, akik azért jöttek, hogy úrnőjüket felkészítsék a napra. Először is átkísérték a fürdőbe. Odakészítették neki a hófehér egyiptomi gyolcsot, az illatos olajakat tartalmazó üvegcséket, ha fürdés után kilép a vízből, be tudják dörzsölni és be tudják bugyolálni. Mirianának nem maradt más dolga, mint érezni a fürdőt, a kellemes bizsergést, ami teljesen elborította. Miriana élte saját önálló életét. Nagynénje nevelte, mert szülei elhaltak. Mégsem kellett attól tartania, hogy szegénységre jut. Azonkívül nagyon csinos volt és a városban a legelőkelőbb eladólányok sorába tartozott. Szívét azonban csak felületesen töltötte ki a világ külső csábítása. Egész benső énje izzott attól az újtól, ami túlnőtt minden földi anyagi értéken. Az új hit töltötte ki teljesen, ami mint a futótűz terjedt szét. Érezte, hogy ez az, amit meg kellett találnia, amit mindig is keresett! Pedig ez az eszme annyira más volt, hogy első pillanatra nem is értette meg, mert az új hit azt tanította, hogy nem az a legnagyobb élvezet, ha más szolgál ki minket és másokat veszünk igénybe, hanem ha magunk válunk áldozattá másokért. És, hogy sokkal nagyobb élvezet a léleknek az, ha adhat, mint ha kaphat. Ezek a tanítások annyira feldúltak benne minden régi érzést és szokást, hogy ennek hatására eltervezte, hogy ma este nagy napra számíthat háza népe, mert óriási meglepetést készít nekik. A hegyek felől könnyű szél fújt, ami inkább langyosnak, mint hűvösnek tűnt, amikor alkonyat után magához rendelte összes rabszolgáit. Igen sokan voltak. Jöttek félve, mert nem tudták mi fog történni velük. Amikor mindnyájan egybegyűltek, a lány közzétette, hogy ettől a pillanattól kezdve szabadok. Visszaadja szabadságukat úgy, hogy felszabadítja őket. Azok csak álltak hitetlenül, mintha nem értették volna meg úrnőjüket. A lány maga is csodálkozott azon, hogy véghez tudta vinni azt, amit eltervezett, mert korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyent tegyen. De az új vallás iránti ösztönszerű vonzalma első lépéseként azt találta helyesnek, hogy házában felszabadítson minden rabszolgát. Mert érzéke azt sugallta, hogy csakis ennek az új vallásnak van létalapja. Ezt még talán az elkövetkezendő idők sem tudják eltörölni, mert a jón alapul. A világ pedig
|
 |
nem állhat fenn csak a gonoszság uralma alatt. Ettől a naptól kezdve a lány otthona az új vallást vallók menedéke lett. Felszabadított rabszolgái közül, egy kivételével senki sem hagyta el házát, maradtak a helyükön, mintha mi sem történt volna.
A császári lakoma óta telt az idő, és a lány emléke lassan kezdett halványulni Antonban. Annál is inkább, mert az új hit tüze, ami megállíthatatlanul terjedt, őt is megtalálta és lángra gyújtotta. Ahogy jobban megismerte tanítását, megérezte, hogy ez az, ami igazi tartalmat adhat az életének. Szenvedélyes követője lett. Még a házát is megnyitotta előtte, de ennél többet is tett. Ő is összehívta rabszolgáit, és felszólította őket, hogy rajzoljanak egy számukra kedves jelet a homokba. Aki halat rajzolt, azt mind felszabadította. Szenvedélyes hitének meg is lett a jutalma, hiszen gyakorlása közben talált újra Mirianára akkor, amikor nem is várta.
A város határában lévő régi kőbányában a felső város felett feküdt egy alsó város is, amely majdnem nagyobb volt, mint a földfeletti. Éppen ezért az új hit követői közös imáikra itt, a régi kőbányában, a katakombákban gyűltek össze. Ezek a régi kőbányák adták évszázadokon keresztül a felső város épületeihez a követ. Amióta azonban a követ kiszorította a márvány és kővel már senki nem építkezett, elárvultak. A legkeskenyebb vájattól a több emeletesig volt lent minden méretű nagyság. Labirintusszerű girbe-gurba végtelen hosszú folyosórendszerében jól el lehetett rejtőzni, nem találták meg azt, aki ide elbújt. Előfordult azonban az is, hogy aki itt keresett menedéket áldozattá vált, mert eltévedt, nem talált ki belőle. Igen veszélyes volt, de egyben óvó is. A lassan terjedő új vallás követői, akiket az első pillanattól fogva üldöztek és nem tudni, hogy ki és mikor, keresztényeknek kezdtek nevezni, fedezték fel és menedékül használták. Először csak néhányan voltak, aztán több ezren. Eleinte csak kis kápolnákat alakítottak ki odalent, majd amint szaporodtak, óriási templomokat képeztek ki, amelyek nagyságban vetekedtek a fentiekkel. Itt végezték időről-időre az ájtatoskodásaikat. A végtelen hosszú folyosók nemcsak búvóhelyül szolgáltak, hanem idővel temetkezési hellyé is vált a napról napra növekedett üldöztetések miatt. Aztán elérkezett az az idő is, amikor a nép kívánságára, „oroszlánok elé a keresztényekkel” elkezdődtek a legvéresebb
|
 |
