Szín: az Erdővértesi kastély egyik szobája, benne néhány bútor és a sarokban nagy ruhásszekrény.
A terem mindkét oldalon ajtó nyílik.

---

     Bujtos Demeter hajánál fogva vonszol, ráncigál a baloldali ajtó felé egy 10 év körüli, sivalkodó kislányt.

DEMETER: Hagyd abba a sivalkodást, mert úgy szájon váglak, hogy kiesnek a fogaid!

     A kislány szipogva elhallgat.

LÁSZLÓ (belép az ajtón, meglátja a jelenetet és rákiált Demeterre): Engedd el azonnal azt a lányt, te barom! Nem látod, hogy gyerek még?

DEMETER (vigyorogva): Mi közöd hozzá! Nem olyan kisgyerek ez már!  Talán irigyled tőlem? Fogjál te is magadnak egyet, van még elég itt!

LÁSZLÓ (dühösen): És te még nemesifjúnak tartod magad?  Azt hiszed én is olyan vadállat vagyok, mint te?  Nem sajnálod a szerencsétlent? Azonnal engedd el, különben leváglak!

     Közelebb lép Demeterhez és félig kihúzza a kardját.

DEMETER (kardot ránt, de a másik kezével még mindig fogja a kislányt): Na, próbáld csak meg! Itt az ideje, hogy móresre tanítsalak! Már úgyis régen a bögyömben vagy!

*     *     *

     Már csaknem összecsapnak, amikor belép az ajtón Böjte kapitány.

BÖJTE: Mi van legények? Nem volt elég mára? A király parancsára megbüntettük, meg is öltük Zách Simon urat, az aljas merénylő Zách Felicián öccsét, és szétvertük szedett-vedett csapatát. Már egymással is vagdalkoztok?

DEMETER (panaszosan): Ez el akarja venni tőlem a zsákmányomat! Irigyli tőlem.

BÖJTE: Igaz ez László?

LÁSZLÓ (felháborodva): Dehogy akarom, kapitány! Éppen ellenkezőleg! Meg akarom menteni ettől a vadbaromtól ezt a kislányt, hiszen ez gyerek még. Legfeljebb tíz éves.

DEMETER (bosszúsan): Akkor is semmi köze hozzá. Azt hiszi, mindenbe beleugathat, mert véletlenül ő szúrta le orvul azt a Zách Feliciánt?

BÖJTE: És ezzel megmentette a két királyfi életét. De ami igaz az igaz, ez lány még bizony gyerek. Én elengedném a helyedben.

DEMETER (dacosan): A király parancsa, hogy ne kíméljünk senkit, aki ellenáll!

BÖJTE (bosszúsan): Azt látom, hogy neked ellenáll, de a király azt nem parancsolta, hogy hagyja magát meggyalázni. Emberség is van a világon! Engedd el azt a gyereklányt!

DEMETER (dacos dühhel): De uram!

BÖJTE (haragosan, parancsoló hangon): Engedd el azonnal!

DEMETER (összeszorított fogakkal): Ha ez a parancsod, kénytelen vagyok

     Elengedi a lányt, aki zokogva elfut, ő pedig Lászlóhoz fordul.

DEMETER: De te ezt még megkeserülöd!

     Mérgesen megfordul és elmegy.

*     *     *

BÖJTE: Jól van fiam! Helyesen cselekedtél! De máskor legyél óvatos, mibe avatkozol be! Ezek az emberek bosszúszomjasak és részegek. Könnyen megjárhatod. Megvallom, ha többen lettek volna én is inkább odébb megyek.

LÁSZLÓ (felháborodva): De uram itt most ártatlan emberek, nők, gyerekek bűnhődnek a semmiért!

BÖJTE: Ez most megtorlás, László fiam. Nemigen nézegetik ki bűnös, ki nem. Minden megtorlásnak óhatatlanul ártatlanok is áldozatul esnek.

LÁSZLÓ: De kapitány uram, a nők meg a gyermekek biztosan nem bűnösök. Ők biztosan ártatlanok!

BÖJTE: Így van, ők biztos ártatlanok. De nemcsak ők. A király kiadta a parancsot, hogy Zách Felicián aljas merényletéért minden rokona bűnhődjék. Ha belegondolsz, öccse, Zách Simon nemigen tudhatott róla, hogy bátyja rátámad a királyi családra. Mi a királyi parancs értelmében rátámadtunk és ő, ártatlansága tudatában védekezett. Én ismerem és tisztelem az uralkodót, tudom, később ő is meg fogja bánni ezt.

     Mindketten elhallgatnak, csend van, majd a kapitány ismét megszólal.

BÖJTE: Amit most mondtam, fiam, meg sem hallottad. Ha bárkinek elmondod, letagadom. Azt mondom, te találtad ki. Érted? Meg sem hallottad.

     Megfordul és elindul kifelé, de visszafordul.

BÖJTE: De azért ne felejtsd el!

     Kimegy az ajtón.

*     *     *

     László, körülnéz és elindul a másik szoba felé, amikor a szekrény hirtelen megreccsen.

LÁSZLÓ (magában, hangosan): Honnan jön ez a recsegés? Valami kaparászást is hallani.

     Elindul a szekrény felé, közben félig kihúzza a kardját. Óvatosan odalép a szekrényhez, majd hirtelen mozdulattal kirántja az ajtaját.

LÁSZLÓ (meglepve): Hiszen itt egy másik gyerek kuporog, egy kislány! Kis szőke gyereklány! (sajnálkozva) Na, ne remegj már, hiszen vacognak a fogaid!

     Meg akarja simogatni, de a kislány kezében hirtelen egy tőr villan meg, feléje szúr és megsebesíti az alkarját. László elkapja a lány kezét, kicsavarja belőle a tőrt, majd kardját mellének szegezve rákiált.

LÁSZLÓ: Eddig nem akartalak bántani, de most megöllek!

ÉVA (zokogva a fenyegetésre még jobban összehúzza magát és sírva fakad): Ne haragudj, hogy megsebeztelek! Azt hittem, bántani akarsz, mint ahogy a többi nőkkel tették.

     László a karjára pillant és észreveszi, hogy csöpög belőle a vér. Visszadugja hüvelyébe a kardját és egy nála lévő kendővel elkötözi a sebet.

ÉVA (szipogva): Ne bánts, kérlek! Apám meghálálja, ha megkímélsz.

LÁSZLÓ (meglepve): Miért, ki a te apád?

ÉVA (remegő hangjában is érezni lehet a büszkeséget): Simon úr, a vár ura.

LÁSZLÓ: A te apád Zách Simon?  

ÉVA (leplezetlen büszkeséggel): Zách Éva vagyok, Zách Simon úr egyetlen lánya.

LÁSZLÓ (magában): Most át kellene adnom a lányt Böjte úrnak, aki a király parancsa szerint, jó esetben száműzetésbe küldené valahová. (Évához) Édesanyád hol van?

ÉVA (ismét sírni kezd): Tavaly meghalt

LÁSZLÓ (magában, sajnálkozva): Mit kezdhet idegenben ez a szerencsétlen, apátlan, anyátlan árva? Hiába, más ártatlanok is áldozatul esnek a megtorlásnak. (hangosan, részvéttel a hangjában) Apád meghalt.

ÉVA (zokogva sikolt): Hazugság! Hazudsz! Hazudsz! (nekiugrik a fiúnak és két öklével verni kezdi a mellét). Nem halt meg! Mondta, hogy meg fognak támadni minket, de megígérte, hogy nem lesz semmi baj.

LÁSZLÓ (magában): Hogyan lehetne meggyőzni? (hangosan a lányhoz) Akkor miért bújtál a szekrénybe? Ha apád élne, hagyta volna, hogy a katonák azt tegyék, amit te is láttál? 

ÉVA (hallgat egy darabig, azután egész halkan kérdezi): Tényleg meghalt?

LÁSZLÓ: Igen, meghalt.

     Éva csak néz maga elé, majd egyszerre elkezd csendesen sírni.

LÁSZLÓ (megsimogatja a kislány fejét): Nagyon szeretted az apádat?

ÉVA (abbahagyja a sírást): Féltem tőle. Mindig mindenkinek csak parancsolt. Nekem is. De azért szerettem. Gondoskodott rólam, nem engedte, hogy bajom essék.

     Hirtelen újra sírni kezd.

ÉVA (hüppögve): És velem most mi lesz?

LÁSZLÓ: Van valakid, akinél elbújhatsz? Nem itt, hanem egy másik faluban, itt a közelben?

ÉVA: Van! A volt dajkám, Zsuzsanna... (abbahagyja a sírást)

LÁSZLÓ: Elviszlek hozzá. Messze lakik?

ÉVA (kissé megnyugodva): Elég messze, de nincs most otthon. Még láttam itt nemrégen. Ő is itt bujkál valahol, mint többen a cselédségből. Valószínűleg a konyhában vagy a kamrában.

LÁSZLÓ: Keresd meg, és vezesd ide, de rólam ne  szólj neki. Aztán majd én elviszlek hozzá a lovamon. Bízzál bennem!

ÉVA (bólint, majd hirtelen rámered): Te ölted meg az apámat?.

LÁSZLÓ: Nem, nem én öltem meg!.

     A lány egy darabig mereven néz, azután ismét bólint.

ÉVA: Akkor jó!

     Kimegy a jobb oldali ajtón.

 *     *     *

     László körbe sétálgat a szobában, de nem kell sokat várnia, mert rövidesen bejön Éva, kézen fogva vezet egy idős asszonyt.               

ZSUZSANNA: Miért hoztál ide? (megpillantja Lászlót) És ki ez a fiú?

ÉVA: Segíteni fog nekem, hogy nálad rejtőzzem el, ha befogadsz.

ZSUZSANNA (majdnem sírva): Drága lelkecském, egyetlen gyerekem! Persze, hogy befogadlak, de nem értem az egészet.. Hogy jutott eszedbe, hogy most, ebben a zűrzavarban megkeresd a te szerető öreg dajkádat, akit, miután megtette kötelességét, elzavartak tőled?

ÉVA (zokogva): Nincs már nekem senkim, rajtad kívül! Mindenkit megöltek, apámat is és én is csak ennek a vitéznek köszönhetem az életem.

     Az öregasszony ránéz Lászlóra, és alaposan szemügyre veszi.

ZSUZSANNA: Igencsak fiatalka ez a vitéz, kislányom. (majd elkomorodik) Tényleg mindenkit megöltek? Ki támadt rátok?

     A kislány csak tovább zokog.

ZSUZSANNA (Lászlóhoz): Mondd már el te, fiam, ez a lány csak sír!

LÁSZLÓ: Zách Felícián úr rátámadt a királyra, megsebezte a királynőt, meg akarta ölni a királyfikat. A király a merényletet minden rokonán meg kívánta torolni. Zách Simon úr ellenállt a királyi csapatnak. Miután levertük az ellenállást a katonák bosszút álltak az elesett bajtársaikért, Simon úr is meghalt. Én itt találtam, idehoztam ezt a kislányt, nehogy baja essék. Nincs senkije.

ZSUZSANNA: Hát ez szörnyű. Most mi lesz vele? Hogy segítsek rajta?

LÁSZLÓ: Vedd magadhoz öreganyám ezt a gyereket és senkinek ne mondd el, kicsoda, ha jót akarsz neki. Legjobb, ha mindenkinek azt mondod, hogy az unokád, vagy valami ilyesmit. Menj előre és várj meg valahol, én majd odaviszem hozzád a lovamon. Láttam, a többiek már jócskán leitták magukat. Aztán én is gyorsan eltűnök innen.

ZSUZSANNA: Gyere velünk te is, fiatalúr!

LÁSZLÓ: Nem érek rá, azonnal vissza kell mennem. Lehet, hogy így is elkések.

ZSUZSANNA: Akkor legalább a neved mondd meg és azt, hol keresselek.

LÁSZLÓ: Nekem nincs nevem és sehol se keress öreganyám! Sőt, mi nem is találkoztunk soha és engem sohasem láttál!

ZSUZSANNA: Most már mindent értek. Hát akkor mindent köszönök, áldjon meg a Jóisten, fiam! Akkor én előre indulok. A nagy tölgyfánál várlak titeket.

ÉVA: Miért mész el? Nem maradhatsz te is velünk?

LÁSZLÓ (mosolyogva): Te ezt nem értheted. Engem vár az apám, a barátaim és a feljebbvalóim. (büszkén) Maga a király is elvárja, hogy visszamenjek. 

ÉVA (szipogva, durcásan): Hát akkor csak menj! (majd rámosolyog Lászlóra)  Mikor jössz vissza?

LÁSZLÓ: Nem tudom, visszajövök-e valaha.  Na gyere, menjünk a lovamért!       

ZSUZSANNA: Áldjon meg az Isten! És mindent köszönök. (Évához) Ne búsulj gyermekem, fogtok még találkozni, hidd el! Érzem!