IV.

...hajnalonként száraz szájjal ébredek,    
rögtön a kávé jár az eszemben                
nem a barátnőm kínálta élvezet.           

Sokat éheztem. Egyként kezeltem             
csákányt, computert, kapát és a tollat.    
Reggel, ha nem kávéztam, zaklatottan        
végeztem munkám. Nem jól kerestem.          

Most viszonylag kényelemben élek,           
Lillám szívébe zártam múltam, jövőm.        
Oly' fiatal; lágy álmokat szövő,            
öntörvényű, szava néha  éles.               

Végre szép lányt ölelhetnék, de forró,      
dupla presszó kávéval beérem                
s tejporral, mely puha, akár a porhó.      

V.

...s veszekszünk Lillával, mint a házasok,  
kik létük láncát gabalyították             
vagy húsz éve össze. Vakon lázadok          

sorsom ellen, mert szemem kitolják          
a silány,  anyagias létezéssel:             
hogy élhetnék meg puszta büszkeséggel       
és versírással? E kort okolják              

csak mások, ezt nekik hagyom – néha         
a hibánk lesz lelkünk legfőbb erénye.       
Testem sárban, bár lelkem szállni képes     
és alánézek még bányász-béka                 

perspektívámból is koromra, melynek         
nem is gyógyítója vagy hóhéra,             
de krónikása s bírálója lettem.             

VI.

A rossz mondást most helyesen idézem:        
csak a bölcs tanulhat saját kárán!           
Lehetünk szépek, okosak,  vitézek.          

Lusta, lapos lelkünk láz, ha  igézet         
égeti, szégyen a széppé válás.               
Mosolyog, ki csak elhúzza száját,             
mindenünk külső, vagy inkább – kinézet.      

Ahol az érzékiségben végtelen,               
mindig divatos egyéniségek                   
virágszínű szürke tengerében                 
kimagasló, aki jelentéktelen,                

ott értelmetlenné lett az értelem.           
Posztmodern pöcegödör az élet:                
minden lehetséges. Minden képtelen.     

VII.

Olyan tiszta és tejszagú még, akár       
a ma született fekete bárány,             
ahogy alszik, szíve üllőt kalapál       

fülemben. Odakint a ködpárán               
szél szitál, a csillogó havas tetőn        
homályló holdsugár hanyatt földre dől      
a kóborló kutyakosztól sárgás             

járdák, falak közé. Lomhán serken          
a hajnal, már írja napunk vázlatát,        
éppen hogy kitűzte bíbor zászlaját          
a legutolsó éjbástya percen:              

izzó fénye ablakunkon pislákol.            
Még mindig mélyen szuszog, ám keskeny     
kezében szájhoz szorong a vibrátor...      

VIII.

...pedig megvan szinte majd' mindenem  
amiről egykor álmodni sem mertem:     
váratlanul kaptam és hirtelen.         

Lillám, ki sorsom magadhoz emelted,     
mert nyers, szürke külsőm mögé láttál,  
komor vásznamra tarka színt szántál,    
te vagy oka, hogy vesztesként – nyertem.

Talán az agyamra ment a kényelem,        
vagy csak hiányolom régi magam:          
fejem volt teli, üres a hasam            
s mint egykor, megint játszom a gépeken. 

Kényelmetlen székemhez ragadok,          
káprázat láncolt szemeim véresek         
és már nem tudom, mit is akarok...