A Mester Színei
Szinyei Merse Pál emlékére
Fonyód, 1916-17.
Bennem a kép
Fehéren-feketén
A Mester kint…
Ecsetével int
Színeket lop le a tájról
Szinte minden ujja táncol
És bűvészpálcájával
A holt festékfoltba
Életet varázsol…
A fákról fülledt zöldet
A Balatonról párás kéket
Lilaruhás fellegeket
Égő égről tűzfényeket…
És a természetszellemeket meghívja egy teára
A vásznon rendezett délutáni szeánszra
Bennem a kép
Ő még kint fest
Méricskél, figyel
Hunyorogva les
Homlokán az árnyak
Fekete-fehér táncot járnak
És újra meg újra
Zord kritikával
Elegánsan eljátszik a makacs formákkal
A keze alatt a tér
Időtlen időkig él…
Még mindig világít a kép bennem
A Mester mellettem
Azt kémleli, hogy ki az, aki őt figyeli
Ki az, aki újra lelket önt a kopott múltba?
Azt kérdi: - Megéri?
A munkája gyümölcse megérik?
Vagy az idő felőrli
S a reményt a szívekből kitörli…
Szólnak-e még a színei?
Érti még valaki, mit mond Szinyei?
Bennem még izzik a fény
De kint már sötét est
Ám a Mester még mindig fest…
Ecsetével – a távolba –
Egy keskeny ösvényt vázol a vászonra
És ott, ahol a képen az út
Egy pontban összefut
Ott, ahol a szín lesz a tér
A forma pedig csak fény
És minden él
Mozgó örvény
Ott váratlan
Minden véget ér…
És megérted, hogy az ecset
Miről mesél neked
Megérzed, mit mondanak a színei
Hogy mit üzen nekünk Szinyei…
