Akkor
Akkor a sátán azt suttogta,
sosem sejtheted,
kinek a pillantásán át leslek meg,
figyeld csak az emberi szemeket,
a tekinteteket!
Sóvárgó.
Só várában ül a sertés,
malacnak becézni őt nem sértés,
mert csak kolonc, zsíros konc.
És milyen a szeme?
Apró mohó villogó bogyó.
Nem, nem. Ármány el, rontás el!
Legyen tiszta!
Csak az kell, ami tiszta.
Gyorsító.
Dobverője pereg,
szíve alighogy utána ketyeg,
és ha az iramot nem bírja,
majd a leállást gyakorolja.
És milyen a szeme?
Véres kút, ahol a gödör a kiút.
Nem, nem.
Legyen tiszta!
Rontás el, ármány el!
Csak az kell, ami a tiszta.
Prédikáló.
Prédája új katedra,
ahonnét új hitét gyakorolja.
Új egyházat kiáltva
hitelt terhel a családra.
És hogy milyen a szeme?
Fekete alagút,
de belőle már nincs kiút!
Nem kell.
Legyen tiszta!
Ármány, rontás tűnjön el,
és jöjjön, ami tiszta!
Elnyelő.
Torka tölcsér,
teteje éhes száj,
benne nagy az aszály,
mindenből az életet kiszívja,
és a semmiben feloldja.
És milyen a szeme?
Örvénylő, kampós horog,
keresztül hasítja azt, amit kifog.
Nem, nem.
Ármány, rontás el!
Csak az kell, ami tiszta.
Mindig tiszta és tiszta…
…
Hihetetlen, hogy egyesek
milyen kegyetlen emberek.
Érzéketlenségük az egyetlen
kitapintható érverés
nincs ellene érvelés.
Számukra tévedés az ébredés.
Kutatom, mi nekik a szeretet
egy frappáns mondás?
csak érzelemmontázs?
A leggonoszabbak, akiket valaha láttam,
a leghidegebb perverzitásban letisztult agyak
éles logikával hideg pengeként hasítanak.
Csak éppen nincs bennük semmi emberi
Ami hajtja őket, azt nem lehet elmondani
Mert ember alatti, maga a befagyott lét
Kihunyt ősköd, szénporos szurokjég
Mindent tagadó egyensúlytalanság
A végtelen semmiben süppedő hiány
Határtalan halott hazugság
Akikre rálehelnek
Azok megdermednek
…
Akkor a sátán azt suttogta,
sosem sejtheted,
melyik pillanatban leplek meg
figyeld csak a jeleket
a furcsa megérzéseket!
Vérnarancsút
fehér falon a fény éle fut
a vége a végtelenbe jut
ott a pont
az út mellett házak néznek
az ablakszemeken, a csillogó üvegen
legyek heverésznek
mint apró fekete pont
a narancsfény mellett fekete árnyak
ölelkezve várnak
sötéten les rájuk egy hideg sarok
rettegő köveken taposok
ő pontosan tudja, hogy rajta a világ súlya
ahol kifordulok, felfordulok
Kihűlt táj
benne dagonyázik a tompa halál
szürke por, apró pernye
ráhull a lapos fellegekre
a kormos felhők sárga széle
csendben csillog a vérvörös fényben
kopár ágak a talajon kopognak
csikorgó gumitalpak rajtam taposnak
halott fák, halott táj, miért csak nekem fáj?
még meleg a teste a halott madárnak
kilógott a feje, ahogy tenyeredbe zártad
halott madár, halott táj, miért csak neked fáj?
még nyögnek a szájak a teher alatt
imát darált a foga alatt
aztán nekik szaladt
halott lány, halott táj, miért csak nekik fáj?
már nem nyílnak a völgyben az ártatlan virágok
magukba roskadtak a romlott világok
halott agy halott vagy
ember hol vagy?
halott fiú, halott lány, nekik miért nem fáj?
És akkor a sátán…
Nem, nem.
Ármány, rontás el!
Csak az kell, ami tiszta.
Mindig tiszta és tiszta…