Árvaság

gyűrt lepedőn
térkép a tested,
keresztek
ütnek kínzó
sebet szemeimben.
kezembe veszem
légies karod,
ujjaim végig
szánkóznak
lila sínek
kuszaságában.
hagyod.
nem tudom
hová futnak, visznek,
nincs eleje, vége,
belevesznek szürke
messzeségbe,
ahol emlékek izzanak.
– bíbor folyókban
rekedő delírium –
szemeidből
vád tüskéit
repíted belém,
melyek gerendává
érnek bennem
mindig, amikor
otthagylak
fehér mezők között.
nincsenek virágok,
csak a ma
nyögött percei
ülnek magányos
ablakpárkányokon.