Ajánlás
A szerző vallomása szerint ígéretet teljesít az Édesnek, akinek még életében szavát adta, hogy megírja a hajdúböszörményi kovácsmester unokájának, Szöszkének igaz történetét, aki ki más lehetne, mint maga az édesanya.
A lebilincselő, szívet-lelket érintő hiteles embermesében életre kel a múlt, és a szerző – akár ha ő maga volna Szöszke – úgy éli meg és úgy adja át az olvasónak rendkívüli sorsú édesanyja históriáját, mint aki kárpótolni szeretné minden szenvedéséért, és most már ő tartja-ringatja és emeli a halhatatlanságba őt emlékező, szép szavaival.
A folytatásban verseivel idézi meg a drága emlékűt, szelíden könyörögve „szárnyszegett madárkájának”, aki már egyre gyakrabban tekint az ég felé erőtlenül; vegye őt karjára, csak egyszer még…!
Megidézi az utolsó idők szenvedését, a szelíd féltést, amely később kétségbeesett könyörgéssé válik, és már kiszakad a szörnyű szó is: az elengedés, amelyről azt sem tudni még, ki az, aki elengedi a másikat.
„Belédkapaszkodom.
Várom, hogy ölbe végy;
– örökké gyermek –
s gyengülő karod
a csillagokig emel.”
Aztán a rettenet, és a mérhetetlen, vádló-beletörődő fájdalom: „Nem vártál meg Anya” – és a fájdalmon felülemelkedő, finom líra: „ott ülsz Isten tenyerén”, „Karomban alszik ölelésed.” Nem hiszem, hogy lehetne tisztább, szebb szavakkal, aranyozottabb költői lélekkel kifejezni a drága édesanya hiányát, amely az ünnepekkel, a múló idővel nem látszik csitulni, inkább fokozódik, erősödik a kín, ahogy tudatosul a visszafordíthatatlan, rideg valóság:
„ijedt madárszemek fagynak az ágra."
Szerencsére, szelíd emlékezések is idézik később a mamát, de a fájdalom átszövi az ezüst-perceket is:
„Most talpig ér bennem a vágyakozás
egyetlen szelet meleg kenyeredért
Anyám.” – és sír, panaszkodik egyre az elhagyott, már őszülő árva:
„Gyermek szeretnék lenni újra.
Ringatóznék. Öledbe bújva.”
Hiteles, lenyűgöző és megható ez a sirató, amely az író-költő Czégény Nagy Erzsébet prózai írását és verssorait úgy adja posztumusz ajándékul a halhatatlan édesanyának, hogy közben szétosztja az olvasók között is lelki-szellemi kincseit.
Teszi ezt úgy, hogy miközben ír, alkot, aközben gyászol, elenged, felemel és gyógyít, és akaratlanul is tanít: felszínre segíti mindazok megkövesedett könnyeit is, akik még rejtőzködnek a visszafordíthatatlan, valamennyiünket utolérő rettenet elől, és magukba fojtják tisztító, felszabadító könnyeiket.
Ajándék ez a könyv – nem csak az angyallá vált édesanyának. Szívből ajánlom mindenkinek, aki hisz, vagy hinni vágyik a szeretet örökkévalóságában.
Ez az arannyal átszőtt kötet élni, szeretni és meghalni tanít.
A lebilincselő, szívet-lelket érintő hiteles embermesében életre kel a múlt, és a szerző – akár ha ő maga volna Szöszke – úgy éli meg és úgy adja át az olvasónak rendkívüli sorsú édesanyja históriáját, mint aki kárpótolni szeretné minden szenvedéséért, és most már ő tartja-ringatja és emeli a halhatatlanságba őt emlékező, szép szavaival.
A folytatásban verseivel idézi meg a drága emlékűt, szelíden könyörögve „szárnyszegett madárkájának”, aki már egyre gyakrabban tekint az ég felé erőtlenül; vegye őt karjára, csak egyszer még…!
Megidézi az utolsó idők szenvedését, a szelíd féltést, amely később kétségbeesett könyörgéssé válik, és már kiszakad a szörnyű szó is: az elengedés, amelyről azt sem tudni még, ki az, aki elengedi a másikat.
„Belédkapaszkodom.
Várom, hogy ölbe végy;
– örökké gyermek –
s gyengülő karod
a csillagokig emel.”
Aztán a rettenet, és a mérhetetlen, vádló-beletörődő fájdalom: „Nem vártál meg Anya” – és a fájdalmon felülemelkedő, finom líra: „ott ülsz Isten tenyerén”, „Karomban alszik ölelésed.” Nem hiszem, hogy lehetne tisztább, szebb szavakkal, aranyozottabb költői lélekkel kifejezni a drága édesanya hiányát, amely az ünnepekkel, a múló idővel nem látszik csitulni, inkább fokozódik, erősödik a kín, ahogy tudatosul a visszafordíthatatlan, rideg valóság:
„ijedt madárszemek fagynak az ágra."
Szerencsére, szelíd emlékezések is idézik később a mamát, de a fájdalom átszövi az ezüst-perceket is:
„Most talpig ér bennem a vágyakozás
egyetlen szelet meleg kenyeredért
Anyám.” – és sír, panaszkodik egyre az elhagyott, már őszülő árva:
„Gyermek szeretnék lenni újra.
Ringatóznék. Öledbe bújva.”
Hiteles, lenyűgöző és megható ez a sirató, amely az író-költő Czégény Nagy Erzsébet prózai írását és verssorait úgy adja posztumusz ajándékul a halhatatlan édesanyának, hogy közben szétosztja az olvasók között is lelki-szellemi kincseit.
Teszi ezt úgy, hogy miközben ír, alkot, aközben gyászol, elenged, felemel és gyógyít, és akaratlanul is tanít: felszínre segíti mindazok megkövesedett könnyeit is, akik még rejtőzködnek a visszafordíthatatlan, valamennyiünket utolérő rettenet elől, és magukba fojtják tisztító, felszabadító könnyeiket.
Ajándék ez a könyv – nem csak az angyallá vált édesanyának. Szívből ajánlom mindenkinek, aki hisz, vagy hinni vágyik a szeretet örökkévalóságában.
Ez az arannyal átszőtt kötet élni, szeretni és meghalni tanít.